Tizenkét esztendeig tartott ez a rettenetes élet. A résztvevők
megőszültek bele; többen el is haltak, számuk leolvadt már negyvenre.
Maga a dagői rém is hófehér hajú volt már, hetven évesnek látszott; húsz
évvel túl az életkorán.
Ez idő alatt hatszáz hajót töretett össze a dagői sziklákon, azokon
elveszett több mint tizennyolcz ezer emberélet s elpusztult száz millió
tallért érő vagyon.
S a boszuállás réme még mindig nem volt megengesztelve. Tizenkét évi
vérontás, rombolás nem csillapítá le a szivében égő poklot.
A kiket eddig az örvénysirba eltemetett, mind ismeretlen emberek voltak,
neveiket sem tudta meg soha. Ő maga ott sem volt akkor soha, mikor
azokat legyilkolták.
A mit még meg akart érni, a miről örökké álmodott: azokat kaphatni
pusztító hatalmába, a kik őt oly nyomorulttá tették. Szemtől-szembe
találkozni velük valaha s tele szivvel szivni fel az átkozódásaikat,
mikor sirjukba taszítja őket. Ez lenne a pokolmű koronája!
A munka nyáron szünetelt. A rövid és világos északvidéki éjek alatt a
világító tornyoknak nincs szerepük. E hónapokban a dagői rém a
fiacskáját oktatta, a hogy szokták tenni kegyes atyák kedvencz
gyermekeikkel. Tanította a könyvek titkaira, mik a természet hatalmas
szellemeit az ember szolgáivá teszik. Gyakorlotta a vivásban, nem a hogy
a lovagok, hanem a hogy bandíták, kalózok vívnak. Elvitte őt magával kis
csónakján a szikla-zátony örvényei közé, hogy tanuljon vakmerő lenni,
daczolni a vészszel. Az ifjú tizenhat éves volt már, s testi erőben
vetekedett minden férfival. Megtette vele azt, hogy a csónakból
kitaszította a hullámforgatagba, s eleinte, ha látta, hogy nem bir
kivergődni, utána ugrott, üstökénél ragadva kihozta: utóbb nem volt a
segítségére szükség, a gyermek kiuszott magától is.
Egyszer a tizenkettedik év őszén egy orosz császári ágyunaszád zuzott
tönkre a sziklákon. Annak a kajütjából egy nevezetes iratot is elhoztak
a martalóczok, a mi a kapitány szekrényében a pénzzel együtt volt
bezárva. Ez az admiralitás parancsa volt az összes orosz hadihajókhoz.
Tizenkét esztendő alatt annyi szerencsétlenség történt a keleti
tengeren, s épen a Fárő és Gustavsvörn közötti útvonalon, a mikből soha
egyetlen élő szemtanu nem menekült meg, hogy az általános rémkiáltás még
a hatóság nyugalmát is felzavarta. Ez utvonalon valami titokteljes
kalózcsapatnak kell létezni, mely zivataros éjeken a hajókat megrohanja,
elsülyeszti, s a rajtuk utazókat leöldösi. Az eltünt hajóknak még
romjait sem veti ki sehol a tenger. – A hajótöröttek csak egy palaczkba
zárt tudósítást sem biznak a hullámokra, mikor veszedelmüket látják, a
hogy ezt rendesen szokták. Itt embernek kell lenni, a ki e romlást
okozza. Keressétek! Minden hadihajónak, ágyunaszádnak ki van adva a
parancs, hogy nyomozzák a titokteljes pusztítót.
Hogy kaczagott az ősz daemon-apostol, mikor azt megtudta.
– Közelítenek hát! ők maguk jönnek, a kikre vártam! Szivesen lesznek
látva!
Az ősz nevezetes nagy ködökkel kezdődött. A tengeren hajózóknak a
legveszedelmesebb réme. A ködökön a világító tornyok fénye nem süt
keresztül. Csak a harangszó ád jelt a hajósnak.
Egy ilyen ködülte éjszakán Feodor kapitány «készülőre» harangoztatott.
Ma sátoros ünnep lesz. Hadihajók kóborolnak a tengeren. Egy ilyenre
volna még szüksége a sziklaörvénynek. Apróbb ágyunaszád van ott már
elég, lakóhelye a hydrának és a nautilusnak, még egy három árboczos
kellene belé!
A halálharang kondulásaira a tenger magaslatáról ismerős hang kezd
felelgetni. A hajóstülök tutulása az, mely a ködben mérföldekre
elhallik.
Közelítenek!
El vannak ámítva: azt hiszik, kikötőbe futnak be. Reggelre otthon
lesznek.
– Nincs Isten, a ki megszabadítsa őket!
De hát ha mégis van?
Mikor a hajó, a közelgő tülökszóból itélve, már alig lehetett fél
tengerész-mérföldnyire a dagői toronytól, akkor egyszerre felszállt a
köd, s a felkelő nap sugarai közül egy hadigálya alakja tünt elő.
Az ott rögtön horgonyt vetett. A köd felszakadtával a tengerészek
észrevették a veszélyt s nem rohantak bele.
És ezzel egyuttal el volt árulva a dagői torony titka.
Ágyulövésnyi távolban állt meg előtte a gálya. Orosz hajó volt.
Az rögtön felvonta a lobogóját, mire a torony ura is felhuzatta az
űdvözlő zászlót a toronyból felnyuló árbocz hegyére.
Erre a gályáról lebocsáták a naszádot, s beleszállt a hajóról a
commodor, egy fiatal zászlótartó és huszonnégy tengerész fegyveresen.
A torony tengerfelőli bejáratának tartottak, a mit a távcső felfedezett
előttük, a gyakorlott hajós nép át tudott hatolni szerencsésen a
sziklákon és zátonyokon; a tenger szokatlanul csendes volt ezuttal.
A megérkező hajósokat a kapuban egy vén, görbehátú castellan fogadta, a
ki még azonfölül süket is volt.
A commodornak ugyan kiabálni kellett a fülébe, míg meghallotta a
kérdését s akkor meg olyan feleletet adott neki rá, hogy abból a
commodor nem értett semmit; plattdeutschot beszélt, másra nem volt
rábirható. Jelekkel is mutogatta azonban, hogy ő az egyetlen házi
cseléd, ha beszélni akarnak az urak, menjenek fel vele az urához.
A commodor a partra szállítá az embereit s követte a vén szolgát fel a
toronyba. Utközben minden ajtóhoz két fegyverest állított, mire a
gloriettre felért, csak a fiatal zászlótartó, s az őrmester maradtak
vele. Az is elég volt. A házi úr egyedül volt a glorietteben, és körüle
semmi egyéb, mint a természettudomány fegyverei.
A commodor francziául üdvözlé őt.
– Ön e torony ura?
– Ez idő szerint én vagyok.
– Mi czélra építette ön ezt ide?
Feodor végignézte a kérdezőt.
– Szabad előbb megtudnom, hogy mi jogosítja önt fel a kérdezősködésre?
– Ön látja az egyenruhámról, hogy az orosz czár ő felsége sorhajóhadában
commodor vagyok. Ez a háromfödeles itt a horgonyon az én hajóm: a «Szent
Tamás.» Az utóbbi években tömérdek hajó elveszett a keleti tengeren, a
legrejtélyesebb körülmények között. Ezért parancsom van minden felötlő
tanyát felkutatni a partokon. A nevem gróf Ungern Zeno.
Nagyon hozzá kellett szoktatva lenni Feodor arczának a halottak
nyugalmához, hogy erre a névre valamennyi rossz indulat végig nem
vonaglott rajta, s azok között a legrosszabb: az öröm.
A két testvér gyermekkora óta nem látta egymást. Zeno csak a bátyja
távollétében járt annak a házához, Feodor pedig soha sem taposta az
udvar parquettjeit. Vénebbnek is látszott, mint a milyen volt. Nem
ismerhetett rá az öcscse.
Feodor meghajtá magát udvariasan a látogató előtt.
– Nagyon örvendek a szerencsének. Én pedig báró Helmford vagyok.
– Svéd?
– Az őseim lehettek azok. Frieslandból jöttem ide.
– Mit csinál ön itt?
– A természetbuvárlatnak élek. S még valami egyéb okom is van itt lenni,
a mit nem fogok elhallgatni.
– S miért nem mondja el azonnal?
– Mert egy gyermek is meghallaná.
A fiatal zászlótartóra czélzott.
– Ő az én fiam, Pál, szólt a commodor apai büszkeséggel. Zászlótartó ő
felsége sorhajóján. Ő már ágyuszót és csatazajt is hallott.
– Nem kétlem. Pedig még nem több, mint tizenhárom éves.
– Épen annyi.
– Nekem is van egy fiam, a ki már tizenhat éves. De azért egy dolgot még
nem volt szabad neki hallani: asszonyok történetét.
– Igaza van önnek. Ha erről van szó, én sem kérdezősködöm tovább.
– Ha kivánja commodor úr, én megmutogatom önnek az épület minden
lakosztályát. Tessék velem jönni.
Feodor előre ment. Kőlépcsők vezettek le egyik emeletből a másikba. Az
apró szobákra felosztott emeletek könnyen abba a tévedésbe hozhatták a
látogatót, hogy a torony egész belsejét bejárta: pedig annak csak a két
harmadát ismerte meg; egy fal elrekeszté az üreg egy részét a pinczétől
a tizenkettedik emeletig. Itt volt elrejtve minden rablott kincs,
fegyver, lőpor, ágyuk, innen volt bejárás a sziklába vágott
kasamátákhoz, a hol az élelmiszerek voltak felhalmozva, és a templomhoz,
a hol a fegyveres martalóczok vártak a jeladásra, a mikor egy csapóajtón
keresztül a torony másik részébe átrohanjanak.
Abban a megmutatott lakosztályban nem volt más látható, mint egy helyen
természetrajzi gyűjtemények, kagylók, korallok; más helyen könyvtárak,
remek kötésű foliánsokkal; szobor-töredékek, régiségek, a mikkel egy
világtól elvonult tudós szokta magát körülvenni. Egy délre nyiló
ablakából kitekintve a toronynak, a látogató egy kis kertet látott maga
előtt, a miben akkor nyiltak legjobban a késő őszi asterek és
chrysanthemumok.
– Ah, ez a kert elárulja, hogy nő lakik e toronyban.
– Sajnálom, hogy oda nem vezethetem el önt, Ungern gróf; ön érteni fogja
azt. Egy nő szobáján keresztül kellene mennünk.
– Önnek neje?
– Nehéz rá felelni. Az és még sem az.
– Ah! rejtegetett viszony.
– Hanem azért ne maradjon ön előtt semmi gyanus rejtély, gróf úr. A hová
a férfivendégnek nem szabad belépni, szabad a gyermekvendégnek.
Azzal benyitott az ajtón s átkiáltott a másik szobába.
– Sándor!
A megszólításra előlépett a délczeg napbarnította ifjú, kinek arczán az
ifjukor elpiruló zavara látszott, a mint idegeneket pillanta meg.
Feodor odatolta őt a másik ifjuhoz.
– Nézd, ez urfi itt gróf Ungern Pál, zászlótartó. Fogd karon, mutasd be
őt az anyádnak. Aztán legyetek jó barátok.
Sándor nagyot bámult sötét szemeivel először az atyjára, azután az
idegen ifjura. Majd szótlanul odanyujtá kezét Pálnak s megrázta azt
bajtársi szivességgel, s aztán odavonta őt magához és megcsókolta, s
vállát átölelve vitte be – az anyjához.
Ez az őszinte, elbámuló, örömében elpiruló gyermekarcz végkép
lefegyverzé a commodor gyanuját. Elhitte, hogy a torony falai csak egy
szerelmi tragœdia titkait rejtegetik. Valakinek oka van a világtól
elzárkózni egy nővel, a kinek az arczát nem szabad meglátni, csak olyan
ifjunak, a ki nem vénebb, mint ez a torony maga.
Pedig megláthatta azt akárki, csak Zenonak nem volt szabad Masinkát
megpillantani. Hisz az rögtön ráismert volna a dajkára, a kit bátyja
házánál annyiszor látott, talán néhányszor meg is csipkedte az arczát. S
a nőarcz nem változik el oly nagyon az idővel. Erről egyszerre kitalálta
volna Zeno, hogy hol jár?
Abban a kertre néző szobában volt az étkezéshez felterítve az asztal.
Óriási sajt, pompás sonka, s egy hordócskában csapra ütött ser.
– Maradjunk mingyárt itt, sokkal okosabb lesz, szólt a háziur, az
őrmester majd sorba vizsgálja a még hátralevő kamarákat, a mik nem sok
érdekeset mutatnak, öreg háznagyom majd felnyitogat előtte mindent. S
aztán ha visszatér az őrmester, elmondja, hogy miket fedezett fel.
A commodor nevetett. Nevetése csak visszhang volt két gyermekhangra, a
mi alulról hangzott fel. A mint az ablakon letekinte: a két suhanczot
látta már játszani a kertben. Min kezdhetné a játékot két ilyen ficzkó
egyébbel, mikor elkezdi a pajtáskodást, mint azon, hogy melyik tudja a
másiknak a karját behajtani. Egy csengő női hang egy másik ablakból óvja
őket, hogy ki ne törjék egymásnak a kezét. És nem pöröl rájuk azért,
hogy a tréfás verseny közben mind beletaposnak a virágágyaiba.
Nagyon jó emberek laknak itten!