A két öreg ez alatt mulatott egymással.
A tengerészek a vén háznagygyal együtt minden zegét-zugát bejárták a
toronynak, s a visszatérő őrmester azt jelenté, hogy semmi feljegyzésre
méltót nem talált.
Feodor erre egy szócsövet vett elő.
– Engedje meg, hogy a háznagyomnak utasítást adjak a tengerészek
ellátása iránt. Süket, másként nem hall.
A hallcsőn keresztül aztán amannak a fülébe beszélt, más nem hallhatta
mit. Azt is valószinüleg plattdeutsch nyelven.
A háznagy megértett mindent. Inte a matrózoknak, hogy fogják meg az
egész seres hordót s vigyék le magukkal.
Abban tehát megnyugodhattak, hogy megmérgezett italt nem kapnak; mert az
úr maga is abból lakomázott. Sajt és füstölt sonka szintén nem lehet
megmérgezve, mert a méreg elárulná magát.
Feodor aztán egy fali szekrényből sherry-palaczkokat vett elő s más
pohárkákba töltött maguknak. Egyedül maradtak.
– Én még nem készülök odább menni, szólt Zeno, összekoczintva a poharát,
éjszakára is igénybe szándékozom venni önnek a vendégszeretetét. Az okát
is megmondom ittmaradásomnak.
– Mielőtt az okát megmondaná ön, mely engem e szerencsében részesít,
engedje meg, hogy a ház úrnőjét értesítsem arról, hogy vendégeink
éjszakára is itt maradnak. Én a magaméiról majd gondoskodom, ő is
gondoskodjék arról, a ki neki jutott.
– Jól lesz.
Ezzel Feodor bement Masinka szobájába, s még az ajtót is félig nyitva
hagyá, hogy Zeno hallhassa jól, a mit hozzá beszél.
– Csak egy ágy van, azon a fiuk ketten is el fognak hálni.
Óh hogyne! Milyen öröm lesz az Sándornak, ha elalvás előtt a karját Pál
nyaka körül fűzheti. Ma nem kell a régi imát elmondania: a mit kért, itt
van.
Ezt elvégezve, rögtön visszajött Zenohoz Feodor.
– Nos uram, most meghallgathatom önnek az okait. Hanem koczintsunk
elébb.
– «Viva noi!» A hogy az olasz mondja. Tehát uram; én és valamennyi
hajósom a mult éjjel folytonosan valami távolból jövő harangszót véltünk
hallani.
– Valóban?
– Ez a harangszó bennünket zavarba hozott. Altiszteim, a kik nem egészen
tökéletesek a térképpel meg a delejtűvel való bánásban, azt mondták,
hogy ez a harangszó a gustavsvörni világító toronyból jő, a mit a nagy
köd miatt most nem látni; kormányosom pedig, a ki sült paraszt, s csak
az ösztöne után indul, azt állította, hogy a gustavsvörni világító
torony harangszavának lehetetlen erről az oldalról jönnie; messzebb is
van az, mint hogy idáig elhangzanék; ő szerinte ez a harangszó nem más,
mint a kisértetek játéka. Itt a tájon van egy elsülyedt város, annak a
harangszavát hallani ilyen ködös éjszakákon, a tengeren hajózók
romlására; mert a hová ez a harangszó vezeti őket, az a
legveszedelmesebb sziklazátony. Van is erről valami népmonda. Nem ismeri
ön ezt e mesét?
– De ismerem.
– Nem lenne azt szíves nekem elmondani?
Feodor talált ki valami mesét egy elsülyedt városról, s ennek az éjjel
felzugó harangjairól. Gondolta, az orosz, ha commodore is, babonás.
Talán ez is elég lesz neki.
Zeno végig hagyta azt neki mondani s az elbeszélő arczát vizsgálta az
alatt figyelmesen.
– De hát ön maga hiszi-e azt a mondát?
Feodor ránézett, s aztán vállat vont.
– Bah! – Dehogy hiszem.
– Pedig hát kell benne valaminek lenni, mert ez a harangszó bennünket
oly elátkozott helyre vezetett, hogy ha a köd reggel felé hirtelen
egyszerre föl nem szakad, én most a három árboczosommal együtt ott
vagyok, a hol a korall terem. Ideje volt horgonyt vetnünk. De hát honnan
jött akkor ez az áruló harangszó? Azt hihetném, hogy a Dagő sziget
valamelyik templomtornyából, ha nem tudnám, hogy éjszaka, a karácsonyi
misét kivéve, nem szokták meghúzni a harangokat. Nem sejti ön e talány
titkát?
– De igen. Ködös időben magam is gyakran észleltem ezt a harangszót, s
mellőzve a meséket, egész természettani okokból tudom azt kimagyarázni.
Ez nem más, mint a gustavsvörni torony harangjának a hangja. Az erős köd
lenyomja a hangot, s ilyenkor ez kétszer oly messzire elhallatszik, mint
más rendes időben. A sűrű légkörben a hang erősebb, mint a ritkában.
Ugyanaz a villámcsattanás, mely a hegy magasán állóra nézve alig volt
hangosabb egy puskalövésnél, a völgyben állóra nézve földrengető
dörgésnek hallik.
– Ezt én is tudom. De az eltévesztett irány.
– Annak is egyszerű magyarázata van. A tengeren nyugati szél van, – szél
ellenében nem terjed a hang; ellenben szél mentében annál jobban. A
gustavsvörni harangszót a dagői partokig hozza a szél, s a mint a
sziklákról a hang visszaverődik, egészen úgy tetszhetik az, mintha itt e
szigeten harangoznának.
– Áll. De már most arra az esetre, ha a dagői sziklapart csak a
gustavsvörni harang visszhangját veri a tengerre, itt ezen a ponton
okvetlenül meg kell hallani azt a harangszót.
– Meg is hallik, én többször észleltem.
– No hát erről akarok én meggyőződni itten s ezért óhajtok itt maradni
éjszakára.
– A mit én a legőszintébb örömmel viszonzok.
A commodore úgy tett, mint a kit érdekelnek a természettudományok. A
tengerésznek rendesen csillagászattal is kell foglalkozni, és
meteorologiával. Házi gazdája ezekben mester volt, sokat lehetett tőle
tanulni s ő kifogyhatatlan volt a kérdezősködésben. Hanem egy tárgy volt
a szobában, a minek a czélját nem birta kitalálni, kérdezősködni pedig
együgyüségnek látszott volna. Egy hosszú vastag selyem csengetyüzsinór,
mely a plafondról lecsüggött. Mi lehet ez? Hát mi? csengetyüzsinór. De
minek az? Az egyetlen cseléd süket, annak nem lehet csengetni vele. A
házi gazda oly módon tolta a zsinór elé nagy karosszékét, hogy a
hozzájutást egészen elzárta vele.
A beszélgetés közben leszállt az éj. A szomszéd szobában lehetett
hallani, hogy a két gyermek jó éjt kiván Masinkának s aztán
mellékszobájába távozik. Egy halk sóhajtás hangzik még: «én édes
Istenem!» a nő is alunni megy, s a boldog másvilágnak ajánlja lelkét.
Ezek alusznak mind a hárman.
– No most mi felmehetünk az observatoriumba, szól Feodor, felkelve
helyéről, s hallgatózhatunk a harangszó után.
Azzal indult egy kézi lámpást meggyujtani.
A mint Feodor a helyét elhagyta s hátat fordított, Zeno hirtelen oda
lépett a selyemkötélhez, s egyet rántott rajta.
S arra mély, tompa kondulással megszólalt a rejtett harang.
– Ah! Itt van tehát az a harang! Kiáltá fel diadalmas haraggal Zeno.
– Szerencsétlen! hörgött rekedt hangon Feodor. Te magad adtad meg a
jelt.
Zeno az ajtóhoz rohant; neki kardja volt, Feodor pedig fegyvertelen állt
ott. Felszakítá az ajtót s sípjába fujva, jelt adott.
A sötét lépcsőn felfelé rohanó férfiak léptei hangzottak.
– Fogjátok meg ez embert, és kötözzétek meg! parancsolá Zeno, kardja
hegyével Feodorra mutatva.
Abban a perczben megragadták a két karját hátulról, hurkot vetettek az
ökleire. Nem az ő matrózai voltak azok, hanem Feodor martalóczai. Egy
pillanat alatt oda volt kötözve ahhoz a karszékhez, a melyből az imént
felkelt. Mielőtt kiálthatott volna, betömték a száját.
Feodor hideg vérrel állt eléje.
– No most már azt is tudod, hogy hol harangoztak és azt is, hogy kinek?
Tudd meg hát azt is, hogy ki harangozott? Én vagyok Ungern Feodor
kapitány, a kit te elárultál, bevádoltál, bányarabságra itéltettél, a
kit nyomorulttá, földönfutóvá tettél; a kinek feleségét elcsábítottad, a
kinek a gyermekét megbélyegeztetted. Azóta nincs egyéb dolgom, mint a
boszuállás. Azért építettem ide ezt a tornyot, hogy a te nemzeted hajóit
összetörve lássam a szikla zátonyain. Hatszázat pusztítottam már el, a
te sorhajód, a büszke három sor ágyús, kezdi el a hetedik százat. Arra a
harangkondításra, a mit magad tettél, az én híveim előrohantak a lesből,
s azóta a te katonáidat leölték mind. Azután pedig fel fogják venni
magukra azoknak az öltözeteit s a te saját dereglyéden meglepik a
horgonyon álló hajódat. Az lesz a vérfürdő, a mit ott elkövetnek! S
mikor aztán minden élet-világ ki lesz fujva, akkor üszköt vetnek a
hajóba, s égni hagyják. Te nézni fogod ezt a gyönyörű látványt egy
nyitott ablakból, a hová ki foglak tenni és gyönyörködhetel benne egész
a hajó felrobbanásaig. Erre a nagy csatazajra aztán felébrednek a fiuk,
kiszaladnak egy ingben. Akkor én az egyik fiunak azt fogom mondani,
«nézd! itt a válladon ez a letörölhetlen bélyeg, a mely téged a világból
örökre kitiltott, mielőtt vétettél volna valamit. Ez a bélyeg
lehetetlenné teszi, hogy valaha becsületes embernek neveztessél, hogy
valaha tisztességes asszonyt végy nőül, hogy a nevedet bevalljad. Ezzel
el vagy temetve s el vagy kárhozva ezen a világon. S a ki ezt tette
veled: ime ez az ember, a kit megkötözve látsz itt. Ez elrabolta tőled
vagyonodat, elrabolta anyád szívét, elrabolta az egész világot! Ez
csinált az apádból ördögöt s az életből poklot neked. Ennek az embernek
fia van. Az ott! Ez az oka annak, hogy te ilyen nyomorult vagy. Ennek
nem volt szabad a világra születni, mert a születése perczében
megsemmisített engem és téged. Ez a korcs, a ki a te nevedet bitorolja.
Nesztek két kard; – rohanjatok egymásra! S te látni fogod és
gyönyörködhetel benne, hogy mint öli meg az én fiam a tiedet. Lehet,
hogy mind a ketten megölik egymást. Az mindegy. Végignézzük csendesen,
mozdulatlanul. S ha azután ők elkészülnek egymással, akkor feloldom a
kezeidet, rajtunk lesz a sor; – ne hidd, hogy orozva öllek meg. Kardot
adok a kezedbe, s aztán legyen közöttünk biró az ördög és a pokol! –
Vigyétek!»
A megkötözött ember vonaglott a lelki fájdalomtól s a szemei könyörögve
néztek testvérére.
Annak az arcza hideg volt, mint a márvány.