A hogy Ungern Feodor előre megjósolá a szuperintendensnek, akként
beteljesült a sziget felett a balsors. Az éhinség esztendeje
következett. A torony-lakó remete magányában folyton együtt tanakodott
annak a nagy élő lénynek a démonaival, a kit ő pokolnak nevezett, s a
kit a tudósok «Gea»-nak, földnek neveznek.
S a Geodémonnak valóban pokoli szeszélyei vannak. A föld és az ő
kegyenczei, aztán meg az égtől származott ember között folytonos a
harcz. A föld szeret gyomot teremni, az ő kedvencze a pipacs, meg a
konkoly; ez a csillagok korcsa pedig kényszeríti őt buzát teremni. A
földdémon pártfogolja a vadonczot, az állati ösztönt; az ember
erőszakolja rá a nemesített gyümölcsöt, és az erényt. A milyen joga van
az embernek azt kérdezni: ugyan mire alkotta a teremtő ezt a törmérdek
hernyót, cserebogarat, a mi a gyümölcsfáimat letarolja? épen olyan joga
van a hernyónak, cserebogárnak azt kérdezni: ugyan miért szülte a föld
ezt az idomtalan kétlábú állatot, a mi idejön engem az én fámról
leszedni és eltaposni? A földdémon nem a kertésznek a barátja, hanem a
hernyóé.
A remete bevonta tanulmányaiba a többi poklok középpontját, a napot.
Észlelte, hogy a napfoltoknak, a napfáklyáknak befolyásuk van az
időjárásra. Tanulmányozta a tengert, és a széljárást, a czethalak és a
jégmadarak vándorlását, az északfény kitöréseit és a futó csillagokat;
ezek elmondták neki, hogy a májusi hő napokra, a mik azon évben a
tenyészetet sietteték, következni fognak a késői fagyok, s Dagő sziget
egész gabonatermése egy éjszaka oda lesz. Úgy is történt. És nem csak a
szigeten, de egész éjszaki Oroszországban tönkre ment az egész gabona
termés. A rendellenes időjárás meghozta azt a pestist, a mi csak a
szegény embereket lepi meg: az éhhalált.
Ilyenkor a hatalmas birodalmak, a mik a pénzhez könnyen jutnak, azt
teszik, hogy bevásárolják más országokban a rozsot, meg az árpát, a hol
fölösleg termett s úgy szállítják be a saját népüknek; de az olyan
szegény kis respublika, mint a Dagő szigeté, nem adhat olyan könnyen
aranyat, ezüstöt, a kenyérért, hanem pótolja azt hallal, meg sajttal.
– Az idén nem eszünk kenyeret! Ez volt a jelszó.
A dagői toronyhoz most még sűrűbben eljártak a vénasszonyok virágot
árulni, s most már inkább rozsot kértek pénz helyett.
Egyszer azt mondta nekik a kapun keresztül a torony ura:
– Látjátok! én tudok a földből rögtön rozsot, árpát csinálni. Hozzatok
nekem földet: de jó termő televényt, s én adok nektek érte gabonát. A
mekkora zsákot hoztok földdel, azt töltöm meg gabonával.
Eleinte csak a vénasszonyok tettek vele próbát, s kis tarisznyákban
hoztak oda az ördöngős úrnak fekete földet; azután kedvet kaptak a
jutalmazó cseréhez az erős legények is, a kik már nagy zsákot elbirtak a
vállukon czepelni s kaptak érte gabonát.
Tisztelendő Vaimőnen úr ugyan anathemát mondott mindazokra, a kik a
sátánhoz mennek földet csereberélni gabonáért; előre megjósolá, hogy
attól a pokoltermelte gabonától Kriebelnyavalyát, meg lengyel üstököt
fognak kapni, sőt a lelkük is a Gyehennára jut az elzálogosított földdel
együtt; de biz a fenyegetésnél erősebb volt az inség, s a kik a
becserélt gabonából ettek, se a bőrük meg nem feketedett tőle, se a
hajuk össze nem gubanczolódott, s így a lelküket is bátorságban
érezhették.
Mert hiszen valóságos, jó brandenburgi gabona volt az, a mit az orosz
kormány megbizásából hajó számra hordtak az északi kikötőkbe s ez idén
annyi hajó összetörött a dagői torony alatt, hogy a zsákmányolt gabonát
nem volt hová eltenni. Azért kapták azt a szigetlakók cserébe földért.
De hát az a föld mire kellett a romboló szellemnek?
Alkotásra.
A torony déli oldalánál, egy arra nyiló ajtó előtt volt egy kis szikla
völgy, három oldalról védve a szelektől, ezt hordatta tele a remete
azzal a televény földdel s azután – virágokat ültetett bele. Virágos
kertet csinált.
Volt egy emberi teremtés a tornyában, a ki örült a virágoknak.
S megengedte-e az istentagadónak azt a hitvallása, hogy ennek az egy
lénynek örömöt csináljon?
Lám, hogy semmi sem tökéletes; még a pokol sem. Még az ördögöt is
megcsalják a hivei! még az atheismusnak is van hypocrisise.
Minden emberi érzést ki tudott tépni a szivéből: ez az egy benne maradt;
minden szabályát az erénynek, a jótettnek ellenkezőre tudta fordítani,
ezt az egyet nem tudta megtagadni: hogy annak a szegény leánynak örömöt
szerezzen, a ki a gyermekét elhozta, a ki őt ide, ez elátkozott
magányába követte, a ki ránézve az volt, a mi a szerető feleség, és
gyermekére nézve, a mi a szerető anya; pedig nem kényszerítette rá senki
és semmi.
De hisz ez haeresis a pokol vallása ellen! Egy positiv állítás a
mindenttagadás dogmája között.
Hisz ez egyike az erényeknek! a hála; istápolva a másiktól, a
szeretettől.
Hogy tűrhette ezt meg az úrrá tett test? Hisz a hála már a lélek
zsarnoksága a test felett! Hiszen ha a test az úr, akkor annak a dolga a
gondolkozás, akkor annak a philosophiája ad irányt, következtetést. Ez
egyetlen ellenmondás leronthatja az egész Bábelt.
Le is rontja. – És Feodor még sem tudta az elől elzárni a szivét.
Csináltatott egy kertet, a mi drágább áron volt összevásárolva Semiramis
függő kertjeinél, a szegény parasztleány számára, a ki ennek a
gyülöletnek a tornyában maga képviselte egyedül ezt a világfenntartó
eszmét: «szeretet!»
S mikor készen állt a kert, beültetve a sziget mindenféle virágaival, s
aztán Feodor odavezette az addig zárva tartott ajtóhoz Masinkát, s
kitárta azt előtte, s így szólt hozzá! «ez a tied!» s mikor az a leány,
örömtől sikoltozva rogyott a lábaihoz s kezét arczához szorítva,
könyeivel áztatá; – akkor megüté az a bolond lélek, a rab, ennek a bölcs
testnek a falát, a börtönét, s tán így szólt: «hát nem édesebb-e egy ily
köny, egy ilyen örömsikoltás, egy vértengernél s ezernyi gyülölt
ellenség halálkardalánál?»
Eltaszítá magától a leányt, s futott fel a műhelyébe a rombolás munkáját
folytatni.