A dagői torony lakója igazat mondott. Neki a pokol segített kenyeret
csinálni a sziklából. Abban is a valót mondta el, hogy ennek az
anyagcserének a műhelye az a vegytani tűzkatlan ott a torony
gloriettejében.
Ez a bűvészet így ment végbe.
Mikor a légsulymérő és a sirályok zajlása tudatta a dagői remetével,
hogy a zivatar közelít, akkor összehivatta a torony legalsó boltozatába
a czimboráit. Ennek a teremnek az volt a neve, hogy «templom.»
Megfordított templom. Volt benn szószék is, s azon ő maga volt a
prédikátor.
Azok rettenetes szónoklatok voltak. Felhivás mindenre, a mi gonosztett,
a mi emberekre nézve borzalom. Visszafelé fordítva az egész
tízparancsolat. Gyülölet az egész emberiség ellen; valamennyi között a
saját nemzete ellen s az önfajtája között az édes apa és az édes
testvérek ellen. A bűn a maga szörnyeteg nagyságában felemelve erénynyé.
A hitszegés, árulás, mint kötelesség. Az emberek átka büszke gyönyör!
És az alatt, a míg prédikált, az egyetlen édes fiának ott kellett ülnie
a lábainál, a szószéke zsámolyán, hogy jókor megszokja ez irtózatos
tant; s majd egykor folytassa, ha az apja hazamegy, számot adni a maga
démonának.
Ebben a templomban kaczagni szoktak énekszó helyett.
Fordítsd meg a tízparancsolatot! Hamis légy, másét kivánd, ölj, rabolj,
apát, nagyapát, s a legnagyobb apát, a császárt csufold ki, Istent
káromold, s ha találsz szép virágot, a minek neve asszony, tépd le, ne
kiméld s szórd el, ha meguntad.
A gyermek még nem értette talán ezt, a mit hallgatnia kellett.
– Holnap, vagy még az éjjel megint ünnepnapja lesz a pokolnak!
Az ilyen örömhirre a czimborák előhozták a templom sekrestyéjébe
eldugott ladikjaikat, a mik három emberre voltak készítve, könnyű
parafából, kívül bivalybőrrel bevonva, s azokat elhelyezték a szűk
folyosóban, a min keresztül a tenger feljárt a torony pinczeboltjáig.
Mikor aztán a zivatar kitört, minden ember ott ült a maga csónakjában s
várta az «áldozatot.»
Az pedig bizonyos volt.
A mester maga, amint az éj leszállt s a zivatar kitört, felment a torony
gloriettejébe, s a vegytani katlanban mészszel táplált tüzet szított, a
mi olyan fényt ad, mint a villám, s aztán a három nagy ablakkal
átellenben levő falakról leemelte a kemény fatáblákat. Azok mögött három
nagy homorú ércztükör volt elrejtve, mely erre azt a vakító fényt a
három ablakon keresztül a tenger láthatáráig lövelte szét.
S az ördög vasárnapjára még harangozni is szoktak. A gloriette alatti
boltozatban volt felakasztva az a nagy harang, a mi a rigai hőstettnél
prédául esett: a mester a harangot időnkint megkongatá, s annak a
hangját az a kapu nagyságu szája a toronynak messze bömbölte ki az
éjszakába.
A szigeten lakók sem a fényt nem láthaták, sem a harangszót nem
hallhaták, mert a torony arra felé nyilástalan volt.
S a mely hajó ezen a zivataros éjszakán a finni öböl láthatárán feltünt,
annak menthetlenül áldozatul kellett esni ebbe az ördögi kelepczébe.
A keleti tengerről a finn öbölbe vezető torkolatnál két világító torony
van felállítva, a svéd parton Gustavsvörn, a finn parton Reval mellett.
A hajós a kettőről tudja meg, hogy éjjel, zivatarban merre vegye
irányát? A dagői rossz szellem által meggyujtott fény, az éjjeli
harangkongatás minden számítást összezavart. Ezt nézték a revali
világító toronynak! ott biztos kikötő kinálkozott számukra, áldották
Istenüket a megmenekülésért, arrafelé kormányozták a hajót, s egy óra
mulva össze voltak zuzva a dagői sziklákon. – Akkor aztán, mikor a
vészlövések, a hajótöröttek jajkiáltásai túlhangzottak a zivataron,
előjött a sziklaoduból a mester csónakraja; megrohanta a sülyedő hajót,
a kit élve talált, leölte, a mi kincset, pénzt, értékes terhet, élelmi
szert talált rajta, azt csónakjaira feldobálta: a könnyű naszádok
elsiklottak a sziklatömkeleg között, a miben a hajóroncsok elvesztek. A
munka bevégezte után néha jött a másik és a többi. A csába fény
mindenünnen odacsalogatta a hajókat, s azokról élő embernek lehetetlen
volt megmenekülni. Virradat előtt két órával kioltá a romboló szellem a
fényt a kemenczében, nehogy nappalra csaljon oda valakit a tornya elé.
Áldozatai közül soha egy élve nem maradt. Ha férfi volt, rögtön
megölték; ha nő volt, halál kinokra tartogatták.
A pokollal és a tengerrel voltak szövetkezve az ég és a föld ellen; s
nem volt ellenük védelem.
Ez volt az a bűvészet, a melylyel a sziklából kenyeret, húst, bort és
gyümölcsöt tudtak előteremteni. A szétzuzott hajók szinültig tölték meg
a dagői torony minden kamaráját, pinczeboltját mindennel, a mi csak
ember szivének kedves; – és megtölték azzal, a mi a legkedvesebb nekik,
testvérek csontjaival és koponyáival a torony lábainál zugó örvényeket…