A következő tavaszon már ott meredt fel az égnek a dagői sziklanyelv
ponkján a tömör magas torony, melyről azonban a szigetlakókon kívül
senki sem vett tudomást. Ez a pont kívül esik minden hajójáráson.
Dagő sziget még akkor Finnországhoz tartozott, svéd uralom alatt s maga
egy kis respublikát képezett négyezer lakosával, a kik nem engedtek a
saját ügyeikbe senkit beavatkozni.
A nagy torony lakóiról csak annyit volt szükséges megtudni a sziget
kormányzójának, hogy azok idegen tengerészek, kiknek a hajójuk e
partokon zátonyra került. Parancsnokuk derék, komoly férfi, a kivel
németül és latinul lehet beszélni. Azt az egész kopár földnyelvet
készpénzen vásárolta meg a dagői közönségtől, s azt a roppant épületet
saját embereivel építteté fel, önmaga által készített terv szerint.
Abban laknak mind együtt; hogy hányan vannak, azt nem tudni, mert soha
sem jönnek elő az elzárt földterületről. Hogy mit csinálnak ott? azt még
kevésbbé lehet kitalálni.
De a mi legrejtélyesebbé teszi ott létezésüket, az a kérdés, hogy miből
élnek?
Mert ahhoz, hogy azt a nagy tornyot fölépítsék, kellett legalább ötvened
magukkal lenniök; ha az elsülyedt hajójukról minden élelmiszert szárazra
mentettek is, annak csak el kellett egyszer fogyni: ezek pedig ott
voltak már majd egy éven át, és még sem jöttek elő, hogy a szigetlakók
falvaiban élelmi szereket vásároljanak, ha van sok pénzük. Csupa tengeri
pókkal, meg kagylóval csak nem élhetnek, egyéb meg a sziklák közt nem
terem.
Pedig sok pénzüknek kell lenni, mert ha nyáron a dagői vén asszonyok,
(mert fiatal leány nem mer oda közelíteni) mindenféle gyümölcsöt,
virágot visznek oda kosarakkal a bezárt kapu elé: valaki egy ablakon
keresztül átveszi tőlük a kosarat, a miben virág van; egyebet nem fogad
el, s a virágokért fizet igazi aranynyal-ezüsttel; az pedig nem hamis
pénz: látszik, hogy kézen forgott már, néha orosz imperiál, máskor angol
soveraigne, német Albert-tallér, spanyol duros, olasz zechino. De hát
kinek kell odabenn a virág? S ha virágra van pénz, miért nincs valami
ennivalóra?
Végre a sziget szuperintendense, tisztelendő Vaimőnen úr, feladatául
tűzte ki, személyes tapasztalat útján megtudni, hogy ki és mi lakik e
rejtélyes toronyban, s látogatást tett a magát mutatni nem akaró
embernél.
Bebocsátották, de csak egyedül, s akkor sem kötötték be a szemeit, a míg
a torony urához felvezették; láthatott mindent s elmondhatta
visszatérett, hogy az egész torony minden lépcsőzetével együtt szilárd
faragott kövekből és téglákból van építve, erős vas-fogantyúkkal
összecsatolva; belül emeletekre van felosztva, a legfelső, a
tizenkettedik emelet, a miben a házi úr vendégét elfogadta, ez egy
gloriette-szerű nagy kupola, rézfödélzettel, a minek három nagy ablaka a
tenger felé nyílik, az átelleni három fala a hatszögnek pedig
fatáblázattal van borítva. Maga ez a gloriette nagyon hasonlít egy
természettudós műterméhez. Csillagászati eszközök, teleskopium,
theodolith, alhidade, légsúlymérő; de mind olyan, a minőket hajókon
szoktak használni. Nagy, ócska könyvek. Vegytani kemencze üstökkel és
retortákkal. Azonkívül mindenféle furcsa bálvány alakok és régi babonás
jelvények, a miknek a hatályában már mai nap senki nem hisz.
A házi úr egy nagyon komoly férfiú, a kinek az arcza se beszéd, se
hallgatás közben semmi indulatot nem fejez ki.
Vendégének szótlanul helyet mutat maga mellett egy félkörű fa lóczán,
mely az említett vegytani kemenczét fogja körül.
Vaimőnen úr elmondja, hogy ő kicsoda s hogy meg akarta ismerni a házi
urat; kiről azt hallotta, hogy nagy természettudós: ő is az. Hátha
nyerhetnének egymástól az eszmecsere által. S aztán nagy otthonossággal
megmondja egyenkint, hogy ezeknél az ittlevő instrumentumoknál hol lehet
tökéletesebbet kapni?
Az úr igéri, hogy szivesen látott vendégül fogadja. Nem beszél, nem
mosolyog, hanem tettekkel igazolja, a mit mond. Egy rugó nyomására tűz
lobban fel a vegytani kemenczében, s azután a kemencze fölötti katlanból
egymásután szedeget ki a házi úr kenyeret, sonkát, fügét, mintha ez mind
ott sült volna mostan, azután ugyanazon kályhából egy csapot elfordítva,
friss sert csorgat alá egy kancsóba, s egy kis asztalkán mind ezt
vendége elé tolja.
Vaimőnen úr meggyőződik róla az izlelés után, hogy ez valóban mind az, a
minek látszik.
– De mondja meg ön uram, hogyan szerzi ön be ezeket az élelmi szereket?
szól, nem állhatva ellent tudnivágyának.
– Nagyon egyszerű és világos az, felel a házi úr, komolyan. A világon
minden anyagcsere által jön létre. A hajdankor alchymistái azon törték a
fejüket, hogyan csináljanak a kőből aranyat. Én más titkot buvárlok.
Hogyan lehet a sziklából csinálni kenyeret, húst, gyümölcsöt, a
tengervízből bort, sat.
– Micsoda? kenyeret? húst? bort? Aztán a kősziklából?
– Itt van előttünk. Alattam, körülöttem nincs más, mint szikla és
tenger. E helyet évek óta el nem hagyom; nem is hagyhatom el, mert még
csak egy csónakom sincsen. S itt élek ötvened magammal, a nélkül, hogy
valakitől valamit kérnék. Hát mi lehetetlen van az én theoriámban? A
kenyérnek, húsnak, gyümölcsnek az alkatrészei nincsenek-e meg a kőben, a
légben és a vízben? Az egyedüli titok, siettetni azoknak a gyors
egyesülését, átalakulását. Nézzen ön ide: ebben a findzsában mi van? a
szagáról érezheti, hogy kátrány. Ez itt pedig befűtött kemencze. Hanem
azt már minden chemicus tudja, hogy tűzzel és salmiakkal jeget lehet
csinálni. Ezt a findzsát most beteszem a kemencze katlanába. Vegyük elő
az óránkat és számláljuk rajta a perczeket. Hetvenhét másodpercz mulva
kész az anyagváltozás. Nyissuk fel a katlant. Ime lássa ön. A findzsában
ananász fagylalt van.
A tudós úrnak kezdett a háta borsózni.
– Uram, én azt hiszem, hogy ez még sem megy pokolbeli szövetség nélkül.
– Hát persze hogy nem megy. Egyenesen annak a segélyével jön létre. Hát
van önnek tán valami kifogása a pokol ellen?
– Hogy van-e nekem kifogásom a pokol ellen?
– No igen. Mert az egy igen régi, idejét mult fogalom. Még abból az
időkből való, a mikor az a theoria divott, hogy ezt a földet az Isten
teremtette. De hisz onnan már régen megjöttünk. Hiszen minden életnek a
föltétele ezen a vékony almahéjnyi földkérgen az, hogy közvetlen
alattunk van a pokol. Az ég csak megfagyaszt, a pokol teremt mindent,
fát, gyümölcsöt, állatot és embert.
– No uram, ez geognosticai theorema; de az ember csak nem a pokol műve.
– Hát ugyan hogy ne volna az: mikor úgy van alkotva, hogy fázzék, s
azért megölje azt az állatot, a melyiknek bundája van; éhezzék, s azért
megölje azt, a minek husa van s szomjazza a vért, az embertársa vérét.
Hát jöhetett elő ilyen állat más phantasiájából, mint az örökkön égő
pokoléból?
– De hát az emberi erényekről megfeledkezett-e ön? Vannak emberek, a kik
az Isten parancsolatjai szerint élnek.
– Ez a természetellenes. Azok a parancsok mind az emberiség megkínzására
vannak feltalálva. Az egész biblia a tévelygések halmaza. Minden erény
lázadás a természet ellen. Jó az, a mi a testnek jól esik.
– Hát a lélek? uram! a halhatatlan lélek?
– Ez a legátkosabb csalás, a mivel a világot el lehetett bolondítani
annyi ideig! A test megkínzására találtak ki egy zsarnokot, a ki azt
megbőjtöltesse, korlátozza, sanyargassa, kétségbeejtse, a maga érzéseit
rátukmálja; csak azért, mert ez a lélek, ez a semmi onnan felülről jön,
az égből, a test pedig innen alulról, a pokolból. De hátha a testnek
eszébe jut rájönni egyszer, hogy ő az úr, és amaz a szolga, s legyűri őt
maga alá?
– Uram, az ön dogmája rettenetes!
– De én igen jól érzem magamat mellette. Az egész hitvallás e szókból
áll, «a mi nekem jó, az a jó, s a mi másnak rossz, az nem rossz.»
– Uram! Önnek a többi társai is ezt a hitvallást követik?
– Én ezt prédikálom nekik s jól meg vannak vele.
– Uram! Van önnek valami családja? Reménylem, hogy nincs.
– Van mellettem még egy nőstény anthropopithekus, aztán meg egy
kifejletlen példány simia anthropos masculini generis.
– És a kis fiának minő vallást tanít ön?
– Azt, a mit ön hallott tőlem.
A szuperintendens elszörnyedve emelé fel a kezeit.
– «Erős várunk nekünk az Isten!» – No uram, én ide nem jövök önhöz
többet; hanem a mint hazakerülök, indítványt fogok tenni a
kormányzóságnak, hogy önöknek a kapuját falaztassa be, hogy ki ne
jöhessenek rajta a szigetünkre!
– Mi nem megyünk ki önökhöz semmiért! hanem majd elfognak önök jönni
mihozzánk. Az idén éhinség lesz a szigeten. Démonaim előre tudatták
velem. És önök térden fognak hozzám búcsútjárni, a ki a sziklát át tudom
változtatni kenyérré s úgy fogják énekelni chorusban: «alleluja
Satanas!»
A lelkész fülére rántá a palástját, úgy szaladt ki a toronyból, s attól
fogva nem igyekezett senki a pokol apostolánál látogatásával
alkalmatlankodni.