Ungern báró naturalizált brandenburgi indigena, még II-ik Katalin
czárnővel együtt került a szentpétervári udvarhoz. Neki is vend vér
folyt már az ereiben; ott pedig egy orosz herczegnőt vett nőül, a kivel
roppant birtokot kapott Volhyniában: a két fia már aztán tökéletes orosz
lett. A nagyobbik, Feodor, tengerész volt, még pedig igazi, a ki gyors
vitorlázó fregattjával réme volt a svéd tengerparti városoknak; a
kisebbik Zeno, az is tengerész volt, hanem csak az udvarnál, s az is jól
tudott vitorlázni az asszonyok körül. A bátyjának a hírneve
kifényesítette az övét is. Feodor örömest átengedte neki az udvari élet
gyönyöreit s a fényes kitüntetéseket. Neki minden gyönyöre a zivataros
tenger volt, s a vakmerő harczok s aztán a vihar és csatazaj elmultával
egy csendes otthon: kis kastély nagy ős erdő közepén; a meleg kandalló
mellett egy csodaszép feleség; és annak az ölében egy kis fiú, a ki
lehetett már négy éves. Annak a neve volt Sándor.
Ungern kapitány épen egy merész vállalatot hajtott végre, a minek
nyaktörő kezdete s fényes sikere volt. Tudtára esett, hogy a karlskronai
kikötőben a svédek nagy tengeri expediczióhoz készülnek, a mivel a
finnlandi partokon akarják meglepni Oroszországot. Ungern kapitány a
tengernagy engedelmével, egy zivataros éjszakán, a mikor minden hajós
iparkodik kikötőbe jutni, s a melyiket a tengeren talál a veszedelem,
előveszi, a mit imádkozni tanult, neki vágott a nyaktörő merényletnek s
a fregattjával, a «Gladova Sztrelá»-val, egyedül megrohanta a svédek
szállító hajóit a kikötőben s felgyújtotta. Az éjjeli zürzavarban a
tűzvészből menekülő kereskedelmi hajókat a sík tengeren elfogdosta, a mi
kincset érő holmit talált rajtuk, azt elszedte, s azzal a hajókat
elsülyeszté, még azt a harminczöt mázsás harangot is elvette
szerencsésen, a mi a landskronai székesegyház számára volt öntetve
Hamburgban. Úgy tért vissza zsákmánynyal és diadallal megrakottan.
A mint a hajóval horgonyt vetett a kronstadti kikötőben, azonnal
lebocsáttatá a dereglyét s hat evezőssel megindult a váracs felé, a hol
a tengernagy lakott, számot adni hőstetteiről.
Az öböl partja még akkor tele volt rozzant munkásgunyhókkal, a minők a
hajóácsok számára voltak összetákolva. Azoknak a sikátorán keresztül
kellett a váracshoz felhatolni. A mint Ungern kapitány egy magában
végighaladt e barakk-sor között, az egyikből egy fiatal leány lépett
eléje s kezet csókolt neki és belekapaszkodott a kabátjának a nagy
széles hajtókájába.
A leány fiatal volt és szép, a volhyniai nők viseletében, a minél csak a
pleskovi népviselet szebb. A kapitány ráismert.
– Nini, hisz ez Masinka! a fiam dajkája. Hogy kerülsz ide Masinka?
A leány szájára tette az ujját, félénken körültekintett s csak akkor
szólt, mikor látta, hogy senki sem leskelődik utánna.
– Csendesen beszélj uram; dugd el az arczod a köpenyedbe, mert ha rád
ismernek, megfognak.
– Engem fognak meg? Masinka! Miért fognának meg?
– Azért, hogy elvigyenek az Uralba kényesőt ásni. Száműzve vagy.
– Mit fecsegsz? Mit vétettem volna?
– Azt se tudod? a múlt télen Krazsinszkynak menhelyt adtál a trnavi
kastélyodban.
– Hát hiszen jó pajtásom volt, kenyeres társam.
– Azt mondják, hogy összeesküvő volt.
– Hát mi közöm hozzá? Én nem tudtam róla semmit. Hozzám vadászni jött,
kimulatta magát s odább ment. Megyek az udvarhoz és elmondom ezt.
– Ne menj oda, jó uram! mert ott egy nagyon hatalmas ellenséged van, a
kit ki nem engesztelhetsz, csak ha elmulsz.
– Ki lehet az?
– Hát az öcséd!
– Az öcsém? A testvér öcsém? A kit úgy szerettem, hogy átengedtem neki
az apám által alapított majorátust, és a velejáró grófi czímet, magam
beértem a másod-uradalommal s a kisebb czímmel.
– De most már az is kellene neki. Most már a kis kastélyod is kell neki,
még ez a tengerész-sipod is. Már meg is kapta!
– No jól van. Nyomorult ficzkó volt mindig; nem csodálkozom rajta. De
hát mit tudhat ő Krazsinszkyról?
– Azt, hogy mikor tőled odább állt, egy kis táskát felejtett ott nálad,
a miben mindenféle bajtokozó írások voltak.
– De hisz azt én a feleségemnek adtam oda, hogy őrizze meg, a míg
Krazsinszky visszajön érte. Másnak oda ne adja.
– A feleséged pedig oda adta azt az öcsédnek. Ezért lettél elitélve.
– A feleségem!
– Csak volt a tied, most már az öcséd felesége. A kit a bányákba
száműznek, attól a feleségét is elválasztják: szabad neki újra férjhez
menni. Hja bizony, jó uram, sokat voltál távol a háztól, s az asszonyok
unják magukat egyedül. Azok szeretni akarnak.
– De hiszen volt gyermeke! Hát nem volt neki elég a kit szeressen, ha
olyan fia volt! Mi lett a fiammal?
– Tudhatod uram, hogy mi a szokás? Ha az apa rab lesz, a fia is rab
lesz. Azt is száműzték veled együtt, s a hogy szokás, ismertetőjelül,
nehogy visszatérhessen, a vállára odasütötték azt a bizonyos bélyeget
tüzes-vassal.
A kapitány ajkán elakadt a szó.
Megfogta a leány két vállát erős markaival, s aztán merően a szemébe
nézett annak. Mert vannak, különösen Volhyniában nagy számmal olyan
szerencsétlenek, a kiket az ördög megszáll, olyan formán, hogy beveszi
magát a szemeikbe, s azok aztán az ördög káprázata folytán mindenféle
csodás tüneményeket, történeteket látnak, a mik nincsenek a valóságban s
úgy beszélnek róluk, mintha igazán látnák. Ha tehát egy ilyen
szerencsétlennek egy férfi, a kinek nincs semmi félelme az ördögtől,
megfogja a két vállát, s keményen a szemébe néz mindaddig, a míg a
megszálló ördögöt meglátja benne, s akkor hirtelen a szeme közé köp, hát
akkor a démon egyszerre megszégyenli magát s elhagyja a megszállottat.
A kapitány így tett.
– Lehet biz az, szólt a leány, megtörülgetve a szemeit köténye
szegélyével. Magam is sokszor gondoltam én arra, hogy hátha nem is igaz
mindaz, a mi itt körülöttem rémledezik, csak az ördög mutogatja azt
mind. Bárcsak úgy volna, hát örökre áldanálak érte uram, ha
meggyógyítottál volna ebből a bajból. De hát lépj be uram ebbe a
gunyhóba, s ha körültekintesz és nem látsz semmit, akkor csakugyan az
ördög incselkedik velem, hogy azt lássam, a mi nincs.
A kapitány belépett a rozzant gunyhóba s ott találta a kis fiát egy
halom rothadt szalmán fekve; a gyermek meztelen válláról le volt csuszva
az ingecskéje, s ott vereslett a gyönge fehér testén az izzó bélyeg
nyoma.
A kapitány csak lebukott arczczal a földre a gyermek mellé, két karjával
átölelve annak a gyönge termetét; de se nem kiáltott, se nem zokogott.
– No lám, jó uram, most már te is meg vagy szállva az ördögtül, hogy
olyat láss, a mi nincs.
A gyermek nem panaszkodott, csak didergett. Félelem, fájdalom és láz
bántotta. Az apja betakargatta őt köpenyegével s az ölébe vette.
– Hát akkor hallgasd meg uram, hogy mit láttatott még velem a gonosz, ha
mindez annak a varázsa. A te saját sztarosztodra volt bízva, hogy
kincseidet a nagy vasládában, meg a gyermeket szállítsa fel Czarszkóje
Zélóba. Öcséd és a felesége Szentpéterváron voltak már. Kincseden nem
tudom kiknek kellett megosztozni, az asszony a feladónak jutott egészen,
a gyermeket meg azért vitették fel, hogy veled együtt szállítsák az
Urálba. A gyermek nagyon sírt utánam, megengedték, hogy vele menjek.
Azonban az egész úton egyre sírt, a seb még égett a vállán szegénynek.
Ekkor a sztaroszt nem állhatta a sírást ott a szekéren, s azt mondta,
hogy szálljak le és szedjek a szántóföldön mákfejeket és azoknak a héját
főzzem meg a gyermeknek; majd attól elaluszik. Én szedtem sok mákfejet,
azt megfőztem a legelső csárdában, de nem a kis fiúnak adtam belőle,
hanem közé kevertem a pálinkának, a miből a sztaroszt, meg a kocsis és a
kisérő kozákok szoktak inni. Azok aztán elaludtak tőle valamennyien.
Akkor a sztarosztnak a zsebéből kivettem a kincses-láda kulcsát, őtet
magát egyfelől, a jemsiket másfelől lelöktem a troikából, s azzal a
gyeplűt a kezembe ragadva, vágtattam a szekérúton előre. Hanem a
kozákok, a mint álmukból felocsudtak, utánam eredtek; én aztán,
valahányszor azt láttam, hogy utolérnek, mindig belenyultam a kincses
ládába s tele marokkal hánytam ki az aranyat az útfélre. Azt tudtam,
hogy ott nem hagyják. A míg leszálltak, felszedték, megint egér-útat
nyertem. Mikor aztán a pleskovi erdők közé eljutottam a troikával, a
középső ló megsántult, láttam, hogy nem menekülhetek már meg
mindenestől. A kincset, a gyermeket is nem vihetem el magammal.
Valamelyiket veszni kell hagyni. – Gyere drágám! – mondék a gyermeknek.
Fogd át a nyakamat, aztán fussunk! Azzal leugrottam a troikárul, a
lovakat hagytam vágtatni tovább a sok aranynyal előre az országúton;
magam meg a bozót között elmenekültem a kis fiúval. A kozákok a szekér
után futottak, bizonyosan meg is kapták a sok drágasággal együtt: én
pedig berkeken, lápokon keresztül elhoztam idáig a gyermeket, a hol
tudtam, hogy majd rád találok, ha megjösz a tengerről. Ugy-e jó uram,
nem haragszol, hogy a gyereket hoztam el a számodra és nem az
aranyaidat?
A kemény tengerésznek még addig egy köny nem hullott ki a szeméből, csak
nézett folyvást arra az égő foltra ott a gyermek vállán.
Egyszer aztán, mikor vége volt a leány beszédének, valami meleg öntötte
el hirtelen az apa szemeit. Letörlé azt a kendőjével. A kendőn piros
foltok maradtak.
Akkor oda tartá azt a leány elé, s azt suttogta a fülébe:
– Emlékezzél reá, hogy láttál egyszer egy embert, a ki vért sírt! Most
vedd öledbe a gyermeket és hozd utánam.
– Hová megyünk jó uram?
– Vissza a tengerre!
Mikor a gyermekkel és a dajkájával visszakerült a «Gladova Sztrela»
födélzetére Ungern kapitány, már akkor ott találta a tengernagy
küldöttét az ukázzal, mely az eddigi kapitányt rangjától megfosztja s
helyébe «czím szerint» annak az öcscsét nevezi ki. A vihar-edzett
hajósnép várta, hogy mit mond rá a vezér, a kit eddig úgy bámultak.
– Dobjátok a tengerbe a parancsot, a hozójával együtt!
Ez tetszett nekik: meg is tették.
– Aztán jöttök velem, a hová viszlek.
– Megyünk veled a poklok ellen is.
– De most már nem a poklok ellen fogunk harczolni, hanem az egek és a
földek ellen, s szövetkezünk a poklokkal és a tengerekkel.
Az idő zivataros volt, alkonyodott, a teljes vitorlákkal tovaszálló
hajót csak másnap jutott eszébe üldözőbe venni az admiralitásnak.
Nemsokára hírét hozták, hogy az összetörött a dagői zátonyon, a hajó
orrát s egyes palánkjait megtalálták, a mikről kétségtelen lett, hogy a
Gladova Sztrela összes embereivel s hét ágyújával együtt a tenger
fenekére sülyedt. Így még jobb volt. Ungern kapitányról nem beszélt
többé senki.