Mikor a Stralsundból jövő gőzös a finn öbölbe bekanyarodik, jobbra
délkelet felé egy magasra felnyuló pont vonja magára az utazók
figyelmét, a mit ezzel a szóval mutatnak be neki: «ez a dagői torony.» A
távcsövek egyszerre felé irányulnak, s közelebb hozzák az érdekes romot.
Találgatja minden ember, hogy mi az? Ha aztán akad egy gazdag angol, a
ki azt a kérdést koczkáztatja a kapitányhoz, vagy a kormányoshoz, hogy
«mibe kerülne nekem ezt a romot ottan egészen közelről megtekintenem?»
hát többé vagy kevésbé udvarias kifejezésekben, de okvetlenül a
következő tartalmú válaszszal elégítik ki: «ebbe a sovány bőrbe, meg
ezekbe a rozzant csontokba, a melyeket a mylord visel.»
Mert a dagői tornyot épen csak az őrizte meg eddig attól, hogy
valamennyi műtárlat és festői muzeum el nincs árasztva képmásaival, hogy
nem akar megállni a paléta előtt. Egy nagy szigetnek a messze kinyúló
sziklagerinczére épülve, ott áll az útjában az északról jövő
tengerárnak, mely az akadály körül örökös örvényt képez, s még annak a
tengeripókásznak is, a ki a csónakjával neki mer indulni, nagyon össze
kellett veszni az nap otthon a feleségével, vagy valami más ok miatt
jönni haragba ezzel a planétával. Ott akár dagály van, akár apály, a
hullámtorlat folytonos, s az alatta leskelődő sziklacsompók, s a
kitanulhatatlan forgatag folytonos életveszélylyel fenyegetik a közéjük
tolakodót.
Pedig nagyon megérdemli ez a látvány, hogy miatta koczkára tegyen az
ember egy olyan életet, a miért senki sem imádkozik; kivált ha egy
egészséges zivatar is hozzájárul a kép kiszínezéséhez.
A keskeny sziklanyelv végső pontja, egy rőtbarna sziklatömb, meredeken
bukik fel a haragos hullámmindenség közül, mely fehér tajtékot túró
sárkány gerinczével neki lódul, s összetörik rajta; egy-egy daczosabb
hullámszörny egészen felcsap az ormáig s elriasztja az ott letepült
hojszákat, tengeri sasokat, a mik sorakozva ülik tele a rovátkok
párkányait s mikor felrebbentek nagy zajjal, megelevenül tőlük az egész
kisértet romtanya. E szikla előfokról emelkedik fel aztán, ötven
méternyi magasban egy hatszögletű torony: az alja cyclopsi kőrakás
ugyanazon veresbarna kőből, a mi a talaja; a felső része pedig még
veresebb téglaépítmény, egész fel a kiülő koronájáig, melyen tető
helyett valami zöld látszik: talán boróka bozót. Mikor a viharban
alámenő nap erre a magányosan álló halott óriásra odatűz, mely a
hátterében elborult bakacsin égboltozat, az alantjáró sötétkék felhők s
a fehérre tört tengerhullám közül élesen kiválik, s aztán egy ablakából
ez épületnek, a min még az üveg épen megmaradt, a visszavert fény, mint
egy phárósz villanylámpája ragyog messzire: egy lángbaborult gigász az
ott, egy Poliphemus, a ki félszemével isteneket provokál, s emberekre
leskelődik. Ez a dagői torony.
Vagy pedig, mikor szélcsendben, forró naptól halavány ég alatt, ködöktől
körülvéve áll ott, nagy félgömbölyű kapuját, mint egy átokmondásban
nyitva maradt szájat, tátva fel a zugó tengerre, a láthatáron elsuhanó s
soha nem közelítő fehér vitorlákra, mikor az apály alatt felbukkannak
körülötte nagy messzeségben a szövetséges czinkostársak, a víz alatt
sunnyogó sziklák, a hegyes csompók, s a zátonyokon szerteszélylyel ott
látszanak a félig eliszapolt árboczok, zöld hinárral és csigákkal
bevonva, rozsdás vasmacskák, ágyucsövek, egy-egy koponya, a min még
rajta van a tengerész kalap, egy csontváz, a kit a mellvértje őrizget, s
a tört hajóknak minden szomorú maradványai, még olvasható betűkkel,
kereskedői jelvényekkel, felfordult hajófenék, roncsok, rozsdazöld
rézlapokkal borítva, miket egy perczben felmutat, másikban újra eltakar
az örökké nyugtalan hullám; közöttük, fölöttük ott uszkálnak-mászkálnak
az örvény kedvenczei, az utálatos tengeri pókok. Mikor ezzel a
látványnyal betelt a szemlélő, akkor az a kérdés támad eléje
önkénytelen, hogy ugyan ki lehetett az az őrült, a ki ezt a tornyot ide
építette, s kik lehettek azok a még nagyobb bolondok, a kik idehozták a
hajóikat összetöretni? S miféle végzet kényszerítette őket arra, hogy
ezen, a természet mostoha sziklafoltján összetalálkozzanak?