Várost felgyújtani, porig lerombolni, vértengert ontani, asszony-tábort
vízbe fojtogatni! Jelen volt az álom. Minden sárkány-tojás kikel, a mit
csak őrjöngő képzelete a tehetetlen fogság izzó homokjában elszórt.
Ott állt a megvívott Czehrin város kapui előtt.
A halálra itélt városban zúgtak a harangok, saját temetésére a városnak
és népének.
Jöttek a vezérhez kegyelemért esdő küldöttségek, tisztes ősz férfiak, az
érsekkel, a papokkal élükön, ékesen szóló ajkkal, keresztyéni irgalommal
igyekeztek őt meglágyítani, hogy vegye vissza kegyetlen parancsát.
Olyan jámbor, kegyes alakok voltak! Hanem Györgynek eszébe jutott a
bitófa, meg a lerombolt sír s elutasítá őket magától.
– Nem adok kegyelmet. Czehrin nincs többé. A helyén lesz egy halom, s
annak a neve lesz: «Nyedám.» Nem adok kegyelmet!
A vének elmentek, jöttek utánok a gyermekek. Egész hosszú menet csupa
apró-apró emberekből. Leánykák, fiucskák, egy ingben, mezítláb, zöld
galylyal a kezeikben. Odasereglettek eléje, letérdepeltek a lova
lábaihoz, felemelték hozzá összekulcsolt kezeiket; nem tudtak ékesen
szólni; de tudtak úgy nézni rá a szemeikkel, hogy attól egy sziklának
meg kellett lágyulni. Ő nem lágyult meg.
– «Nye-dám! Ez a sirotok neve. Menjetek haza meghalni!»
Ekkor a leghathatósabb szószóló vetette magát közbe: a jó Helenka. Oda
kapaszkodott a férje nyakába, nyergéből áthajolva hozzá, odanézett a
szemébe könyező szemeivel, így kért irgalmat a halálra szánt városnak és
népének.
György nézte, a mint a könycseppek végiggördültek Helenka arczán, s
minden csepp köny nem oltani, de lángra szítani jött a poklot, mely
szivében égett. Ezt az arczot gyalázták ők meg! Ezért az arczért kell
nekik mind elpusztulniok! Mindnyájan nevettek rajta: mindnyájan sírjanak
miatta!
Eltolta magától a könyörgő asszonyt s kegyetlen szóval kiálta:
«Nye-dám!»
Most egyszerre víg zeneszó hangzott fel a város felől. A kapun
csengő-bongó czimbalom, tilinkó, hegedű szó mellett jött elő egy csoport
hölgy. Ruháik szegélye feltüzve, a vállról lecsusztatva, hogy kar és láb
szabadabban járhasson a délczeg tánczban. Ezek tánczolva, tamburát verve
jöttek. A hajuk le volt eresztve hosszan, szőke, barna, veres és fekete,
s a fejükön-virág koszoruk és aranyos főkötők; a szájukban is virágokat
fogtak, s az ujjaik tele voltak gyűrűkkel.
A nő-csoport közepén haladt egy palankin, aranytól ragyogó, nehéz
selyem-kárpitokkal lefüggönyözve, azt tizenkét ifjú szép hajadon emelte
a vállain, a syrének és hableányok észbontó öltözetében.
Ah, még egy álom, mely megvalósul.
György hevülni érzé az agyát, amint e tüneményes álomkép közeledett
feléje. Elfelejté a nagyvezér tanácsát: tömesd meg ágyuidat szeges
zsákokkal, úgy sepertesd el őket magad elől. Hagyta őket közelebb jönni.
S igaza volt a nagyvezérnek. A mint a köntöseikről szétilló pézsmaszag
eljutott hozzája, nem volt a magáé többé, odabámult arra a palankinra, a
mit a tizenkét nympha emelt: egyik csábítóbb szépség volt, mint a másik.
De mint a csillagok, mikor a nap kivillanik az elsötétítő holdtányér
mögül, eltünnek egyszerre, úgy nem látszott meg annyi szépség pazar
tömege, a mint a palankin függönyei szétnyiltak s kilépett küzülök a
czehrini urnő, hódító szépsége egész pompájában.
György nagyot kiáltott s Helenka «Isten segélj»-t sikoltott láttára.
Ez a hölgy volt Czitbara.
A tündérszép delnő odajárult György elé s ott arczra veté magát.
E pillanatban György elfeledett mindent: fejedelmi rangját, a nagyvezér
parancsát, apja csontjainak megfertőztetését, őrző angyalának esküdött
hűségét; leugrott lováról, odaszökött a földön fekvő alakhoz, azt
fölemelte, keblére szorítá, nevén szólongatá, őrjöngő szerelmében
arczát, szemeit, ajkait összecsókolá: «megtaláltalak! enyim vagy!
szerelmem! kedvesem! menyasszonyom!»
A vas-vitézek halk rosszaló mormogása zúgott körülötte.
– Chmielniczky György! Szólítá férjét Helenka, szégyentől fojtott
hangon. Gondolj fejedelmi méltóságodra! Ne alázd meg magad és engem az
egész nép előtt.
György nem hallá e szót. Ő csak a csók csattogását hallá.
– Athanáz pópa! szólt most már erősebb hangon Helenka; gondolj a
dobropoli oltárképre, a hol hitvesednek hűséget esküdtél.
Mit látta az most az oltárképet, mikor a maga istennőjét temethette el
szemeiben?
– Névtelen rab! kiálta most már haragtól csengő hangon a hitves. Gondolj
a jedikulai feledés vermére, a hol el voltál temetve az örök éjszakában.
Ejh, mi a börtönök minden vermének sötét feledsége ehhez az öntudatlan
elámuláshoz, a mi a szerelem örvényében lakik? György ezt a szót is
hallatlanná tette. Lecsókolta a könyeket a bűbájos hölgy szemeiről s
kézen vezette őt vissza palankinjához, édesen suttogva: «üdv neked;
kegyelem minden népednek, egész városodnak!»
A vas-vitézek rosszaló mormogása szélzúgássá növekedett.
Most már keserűségtől maró hangon szólt Helenka a férjéhez:
– Doroszenkó legyőzője! Csak nem fogsz talán Czehrin városába a Czitbara
palankinján bevonulni? világ csúfjára a Doroszenkó özvegy szeretője
mellett ülve?
Ez odatalált.
A megsértett tündér csók helyett harapást adott a hizelgő férfi arczára,
s az haraggal fordult Helenka felé.
Ugyanaz a harag, mely Helenka meggyalázásáért azt mondatta vele: «haljon
meg a nép, mely őt megbántotta!» visszafordult százszoros mértékben
Helenkára, ennek a népnek egyetlen leánya miatt, a kitől meg volt
igézve.
– Igazad van; szólt Helenkának, kegyetlen, hideg szóval. Nem illik, hogy
a palankinban üljünk egymás mellett. Tehát szállj le te a lovadról, hadd
üljön fel ő a te helyedbe.
Az engedelmes nő megtette, a mit az ő ura parancsolt: leszállt a lováról
s tartotta a kengyelt Czitbarának, a mikor az felhágott a nyergébe.
– Már most viseld majd ezt is: rebegé, átnyújtva azt az ezüst-paizst az
új menyasszonynak, a mivel eddig ő védte férjét a csatákban.
Az pedig arra használta az ezüst-paizst, hogy letépve fejéről gyöngyös
pártáját, e paizson, mint kináló tálczán nyújtá azt át a fejedelemnek.
Erre a kiséretében jött dévaj asszonynép odatódult a testőrcsapat közé,
merész csintalansággal felkapaszkodott a vas-vitézek kengyelébe, odaveté
magát eléjük a nyeregbe, átölelte a nyakaikat, elfojtá vihánczoló
kaczagásával a vezényszót s az egész hódító had úgy vonult be Czehrin
városába, hogy minden vitéznek a háta mögött ott ült egy kaczagó
szépség, a leeresztett hajával kötözve át annak nyakát és karjait.
Középett a fejedelem maga a varázsszép Czitbarával. Kétoldalt a
zenészek, s elől az ártatlan hajadonok, a kik czigánykereket hánytak az
utczán.
Ime az álom!
Hanem a való: az örökre eltünt. A jó Helenkát nem látta többé se György
fejedelem, se Athanáz pópa, se az a harmadik!