Beteljesült hát minden álom. A jedikulai átvirrasztott éjszakák s
lázgyötrött nappalok minden hagymázképe.
Ott volt a felnyergelt paripa, mely a harczvágytól nyerít, a
vas-pánczélba öltözött testőrök, kiknek testéről nyil, golyó lepattan; a
számtalan sokaságú hadak, miknek tömege úgy vonul végig hegyeken,
völgyeken, mint egy óriás kigyó, melynek háta aczél-tövisektől villog, s
amerre ő, a fejedelem kinyujtott kezével mutat, arra megindul a
végnélküli szörny, és megy, amíg azt nem mondja neki: «megálj!» Jöttek
már elébe hunnyász fejedelmek, aranynyal telt zsákot emelve vállukon s
míg az aranyat lábaihoz önték, kegyelemnek kérték, hogy a hátukról
szálljon fel a nyergébe. Volt már palotája, aranytól-ezüsttől ragyogó,
és abban duskálkodó vendégsereg. És volt lakoma pazar asztalokkal, a hol
reggel kezdődött az ebéd s harmadik reggel végződött a vacsora s a bor
nem fogyott el soha s a szomj nem mondta soha: «elég volt!»
De megosztott mindent hiven az ő jó Helenkájával. Aranyban, selyemben
járatta, gyöngy közé fonatta a haját; az asztalnál maga mellé ülteté az
asztalfőre, s maga köszöntötte rá a poharat, az volt az első áldomás
mindig. Nála nélkül nem járt sehova, s ha seregei közepett lovagolt, ott
volt az oldalán a jó Helenka, fehér paripán ülve, mint a fejedelemnők. A
mit Helenka kért, az parancsolat volt. Ah annak a kérését még az égben
is meghallgatják, hogy tagadhatná hát meg halandó ember? Tőle kért
tanácsot és követte is. Soha sem bánta meg. Mikor ősei városába
bevonult, a nép harangzugással fogadta, s virágokat hintett az utjára és
rózsavizet öntözött a fejére, a hogy ő ezt mind megálmodta, akkor első
gondja volt a hű Helenka nevére fogadalmi templom épitéséhez kezdeni, a
mi szebb legyen minden eddigi templomoknál.
S majd elkövetkezett a megvalósulása annak az álomnak, mely valamennyi
között legfelségesebb volt: a hősharczok álmáé. Mikor a Tyr folyó
rónáján összetalálkozott a két rengeteg tábor: Kara Musztafáé és Teodor
czáré Ramadanovszky vezér alatt. Egy negyed millió férfi együtt a kettő.
Ezernél több a vérmezők sárkányainak száma: a kerekes ágyuké. Az volt a
bömbölés, mikor azok egymásra ugatni kezdtek: a tüzokádó kutyák! Így
álmodta ő ezt oly sokszor, ezt a mennydörgést, ezt a földrengést, a mi
ember parancsára támad! Így látta vasvitézei elől szétbomlani,
összetörni az ellenség lándzsás tömegeit, mint a pozdorját! Így
vágtatott maga is szilaj, dühében nyerítő paripáján, két kézzel kaszálva
a rendet maga előtt, emberfejű kalászok közt.
Nem volt szükség a paizsára, azt a jó Helenka hozta utána, ki mindenütt
nyomában nyargalt, s ha kifáradt, ha eltikkadt, megitatta ezüst
kulacsából, megtörülte izzadt homlokát patyolat övével.
Késő estig dúlt a harcz, mind a két nép új meg új hadat hozott a
kifáradt helyébe; akkor találkozott össze Chmielniczky György fejedelem
a vele egyrangú ellenféllel, a vas Doroszenkóval. Az is annak a kozák
népnek a fejedelme volt, a melyiknek ő. A két császár a két fejedelmet
ereszté egymásra, a hogy egymásra bocsátanak két orrszarvút az
amphitheatrumban.
És György látta egymás után elhullani legyőzhetetlen vas vitézeit a
rettenetes Doroszenko csapásai alatt. Hajh azoknak csak a hüvelye volt
vas, de Doroszenko vasból volt egészen, karja, szive vas! Egy iszonyú
kelevézt csóvált lánczon fogva a kezében. A kelevéz lándzsavasát nehéz
buzogányfő tette sulyosabbá: mikor azt elhajítá, keresztűltört paizson,
pánczélon, ember meg nem állt előtte: – a láncznál fogva visszarántotta
ismét a kelevézt Doroszenko.
Egyik bajnok a másik után hullott el György kiséretéből, a legerősebbek
sem mérkőzhettek meg a szörnyű vasemberrel, ki úgy jött ellenük, mint a
halál maga. Györgynek minden izma megzsibbadt, mikor e rémalakot
közeledni látta. Annak is ugyanolyan koronás sisak volt a fején, mint ő
neki. Tudta jól, hogy e két korona szarvainak össze kell ütődni, mint a
szarvasagancsoknak, s érezte, hogy az ő feje fog koronástul összetörni.
A kardját sem merte felemelni védelmére. – S már a szörnyű vasember
felemelte a feje fölé a karját, öklében megsuhintva a lánczos kelevézt,
a midőn sikoltva szöktetett eléje fehér paripán a drága jó asszony, a hű
Helenka s az ezüst paizst oda tartá férje elé.
Mi lett volna ez az ezüst paizs a vas vitéz buzogányos kelevézének! mint
a festett papirost járta volna azt keresztül! de amit nem tudott a
kelevézével átrontani, az a gyönge nőkebel volt. Helenka a testével
fedezte fejedelmi férje veszendő alakját, s erre a fehér alakra nem
tudta lezúdítani gyilkoló vasát az ellenvezér. Addig tétovázott,
felemelt öklében tartva a kelevézt, míg egy gyalog muskétás odairányozta
a fegyverét a hóna alá, a hol nem takarja a pánczél s egy lövéssel
ledönté a lováról az óriást.
– Dicsőség Chmielniczky György fejedelemnek! rivallá a harczi nép, a
mint Doroszenkót ledőlni látta.
– Dicsőség Istennek s hála az én hű Helenkámnak! rebegé György
áhitattal.
A vezér elestével eldőlt a harcz sorsa; az általa vezérlett kozák had
áttért az uj fejedelemhez, ezzel a czár táborának félszárnya letörött,
másik félszárnynyal, mint a vergődő sas, igyekezett tova menekülni,
folyvást veretve a győzelmes sas által.
Chmielniczky György nevét pedig végtül végig hangoztatá az egész
győzelmes tábor, de együtt emlegette azt mindenki a hűséges Helenkával,
a kinél bátrabb, szeretőbb szívet nem teremtett az ég soha.