Kara Mustafa volt ez idő szerint az ottomán birodalom fővezére.
Oly hatalom volt az akkor, hogy egyszerre három európai nagy hatalmasság
ellen merte megindítani a hódító háborut. Azoknak egyike volt az orosz.
A moszkva trónon Péter czár ült, ki megkezdte a nagy orosz birodalom
alkotását országhódításaival. A távolba látó ozman vezér jól sejté, hogy
Mohamed uralmát ez a hógörgeteg fenyegeti eltemetésével s utját akarta
annak állni.
Még akkor a kozákok sivatagai álltak a két, világuralomért versenyző
óriás között. S a kozákok még akkor senkié sem voltak. Mindenki
félhetett tőlük, mindenki számíthatott rájuk.
Szövetségesei voltak majd a lengyelnek a török ellen, majd a töröknek a
lengyel ellen; de legörömestebb mind a kettőnek az orosz ellen. Lengyel
és török csak sebeket ütött rajtuk s attól a kozák nem irtózik; de a
muszka lánczczal kinálta s az az egyedüli vas, a mi fáj. Szabad emberek
voltak és urak a maguk sivatagában. Egyszer aztán elvesztették a
szabadságot és uraságot egy pár szép szem kacsintása miatt.
A deli Czitbara ragyogó két szeme elcsalogatta fejedelmüket, Doroszenkót
Moszkvába, s ott a püspökök, az archimandriták elkezdték őt megpuhítani.
Doroszenkónak az volt a neve, hogy «vas ember.» Az is volt: karja, szive
vas. – S hogy megolvad még ez a vas is két asszonyszem tűzében! Hogy
megrozsdásodik még ez a vas is az asszonyi csóktól!
Doroszenkó ráhagyta magát vétetni, hogy a kozák nép szép virágzó
városát: Czehrint, orosz pénzen, erős táborhelylyé alakítsa át,
bástyákkal körülsánczolva, miknek árkait a Dnyeper folyam tölté szinig.
Mikor az megvolt: késő télvíz idején parancsot adott Doroszenkó a kozák
népnek, hogy minden fiatal asszonyt, leányt és gyermeket rakjanak
szekérre s küldjenek túl a Dnyperen orosz földre, a lábas marhát hajtsák
át a jégen, üresen hagyva falvakat, tanyákat: a legszépét az
asszonynépnek, a ki legféltőbb volt, s a legdrágább kincseket pedig mind
felhozatta Czehrinbe s akkor aztán a magában maradt férfi-sereget lóra
ültetve, átvezette Péter czár táborába.
«Fekete» Mustafa csak akkor tudta meg e hallatlan elpártolást, mikor már
fél Kozákország üres volt, nem maradt otthon más, csak a vén asszonyok,
meg a sánták, bénák.
Kara Mustafának az volt erre a válasza, hogy elvette a tevebőrt és a
boncsukot az elpártolt hűbéres fejedelemtől s azt mondta, hogy majd
talál ő a tevebőrre mást, a kit ráültessen, s a boncsuknak mást, a kinek
kezébe adja. Maradtak még Kozákországban elegen.
Él még a nagy Chmielniczky Bogdán fia! Azt fogja viszszavinni
fejedelemnek a kozák nép számára. Azok még most is imádják azt a nevet!
Harmincz «nemzetség» nem követte még Doroszenkó pártütő felhivását; ha
Bogdán fia megjelen közöttük, azok mind melléje állnak s a többit is
visszahuzzák.
De hol van a fejedelemfi?
Hiszen Péter czár is őt akarta felkerestetni, mikor Doroszenkó még
ellensége volt. Most már az ozmánnak volt rá szüksége.
Ketten is voltak már, a kik fejedelemmé akarták tenni, de egyik sem
tudta, hogy hol van?
Annyit tudtak felőle, hogy egyszer valamikor bekerült a Jedikulába,
onnan meg akart szökni, akkor eldugták a feledés vermeibe, ott sok év
alatt hire veszett, neve elmult: hogy találjanak rá ujra? Hiszen ha a
föld alatti börtönök rabjainak azt mondják: «melyitek a Bogdán fia? a
szultán fejedelemmé akarja őt tenni,» mind azt feleli: «én vagyok az!»
ha meg azt kérdi tőlük: «melyitek a Bogdán fia? a szultán a lábához
akarja tétetni a fejét» egy sem mondja meg, hogy ő az.
A kikiáltók dob és trombita szó mellett hirdették szerte a Jedikula
minden udvarán, hogy álljon elő csausz, izoglán, rabszolga, a ki
bizonyos hirt tud mondani Athanáz pópa felől, a kinek igaz neve
Chmielniczky György, a kit a nagy úr Kozákország fejedelmének akar
felemelni! nagy jutalma lesz, ha igazat mond.
A hír lehatolt végre a kenyérsütők kemenczéjéig is, ott volt egy
szegény, nyomorult rabszolgáló, az előállt s azt mondta: «én tudom, hol
van Athanáz, mindennap ellátogatok a börtönajtajához. Én tudom csak,
miről ismerni rá? Egy futó paripa bélyege van a hátára sütve. Én tudom
azt csak, senki más: jertek utánam.»
Az eltemetett fogoly még egyre álmodozott a diófák alatti házikóról, s a
kis fatemplomról a patak mentében, csak gunyhóról és fatemplomról már, a
midőn egyszer csak fáklyafény kezd derengeni börtönajtaja szűk ablakán
át sötét odujában s zördülnek a nehéz lakatok a vasajtón. – A szűk odu
megnyílik, a fáklyafény elveszi a rab szeme világát, nem látja, ki
öleli, ki nyitogatja fel békóinak zárát? csak a csókjairól, csak a
zokogásáról ismer rá, hogy a jó Helenka az, a kit az Úr leküldött hozzá,
hogy kihuzza őt mély sirja fenekéről; az eltaszított, a megutált
hitvestárs, a kinél jobb asszony nincs ezen a világon, jobb angyal a más
világon.
Óh milyen nagy volt üdvözülése Athanáz pópának, itt ebben a testi
életben!
– Úgy-e te drágám, te egyetlen egyem, mondá a hitves társnak, gyöngéd
hizelgését százszor viszonozva. – Elviszesz most magaddal kicsike
kunyhónkba, döngő méheinkhez, s leszek ottan pópa a kis fatemplomban, ki
maga harangoz, és jár szamárháton.
– Nem odaviszlek most: szólt diadaltól ragyogó orczával az asszony;
hanem elviszlek fejedelmi palotádba, százezernyi hadaid közé, s leszesz
közöttük fejedelem s vezeted őket diadalra, dicsőségre. Én pedig leszek
akkor is alázatos, engedelmes hitvestársad s csak azt kérem, hogy
hordhassam utánad a paizsodat, ha csatába mégy.
A börtön-ajtóban ott vártak a nagy úr, a szultán küldöttei a mezítelen
rabra, a dísz-kaftánynyal, fejedelmi süveggel s a lófarkas boncsukkal. A
jelt, a futó-ló bélyegét megtalálták a fogoly ballapoczkáján, azzal
leborultak előtte a földre, megcsókolták a lábait s azt mondták neki:
– Szálem alejkum, hoszpodár!
A rab káprázó szemei nem látták a nagy urakat, meg a pompát a nagy
fénytől; csak az ujjai hegyei ismerték fel azt a ragyás arczot, amint
gyöngéden végigbabráltak rajta; ezt a drága, kedves arczot…