Chmielniczky Györgyöt, a szökési kisérlet meghiusultával, aztán oda
dugták, a hol a kézrekerült szökevényeknek van a helyük: egyikébe a föld
alatti börtönlyukaknak, a miket úgy hivnak, hogy «a feledékenység
vermei».
Ott már nem veszi őket senki számba: nem mondják, hogy ilyen vagy
amolyan herczeg, pasa vagy proféta. Nincsen nevük. Csak egy számuk van.
A míg az a szám be van töltve, addig mindennap bedugják a börtön
ajtóablakán egy vasruddal a fatálat, a min a darab kenyér és a korsó viz
áll, egész odáig, ahol azt kezeikkel elérhetik.
Mert a két keze, két lába oda van lánczolva a fogolynak a falhoz. A
kőpadról, melylyel összeeskették, fel nem kelhet soha. Hanem a
tisztaságot szereti a török. A föld alatti börtönöket mindennap tisztára
mossa a tenger dagálya, az mindennap eljön a csatornákon át, válláig
megfüröszteni a bezárt rabot. Erről tudhatja meg, hogy mikor van dél? s
számlálhatja, hogy hány nap mult el, a mióta itt ül?
Athanáznak most már aztán nagy ideje volt elgondolkozni azon, hogy mivé
lett és hová jutott?
A Czitbara gonosz tündér. Az ő vőlegényeinek ágyasháza ime ilyen. Sötét
és hideg verem. A skorpiók és az ebihalak tanyája.
És akkor azután eszébe jutott az a csendes kis nyugalmas lak ott a
dobropoli völgyben. Milyen szép nagy diófák vetettek rá árnyékot. A
napnak zöld sugára volt, mikor a leveleiken átszürődött. Oh milyen
kedves volt az a zöld fátyolos napvilág! Oh milyen rettenetes ez a föld
alatti sötétség! Milyen édes volt a délutáni álom ott a sárga
pimpimpárés fűben, mikor a méhek leszálltak az arczára, kezére, puha
tapintással, mintha csókolni jönnének s milyen iszonyító e föld alatti
férgek hideg érintése, a mitől az emberi test lázreszketésre borzad,
mikor a visszatérő dagálylyal együtt feljönnek hozzá a tengeri pókok
ijesztő körmölésökkel, a quálok, miknek érintése pokoli égetést okoz, s
az apliziák, a mik dögleletes büzzel töltik el oduját, s néha, mikor a
tenger phosphorfénynyel világít, meglátni az alakjaikat e nyüzsgő,
idomtalan szörnyeknek ott alant. Ah, hol maradtak a méhek? Igen
Dobropolban! A hársvirágoktól illatterhes reggeli szellő hogy költé fel
ottan álmából, suttogva: «menj a toronyba, megharangozni a reggelt
azokkal a mennyei hangzású csengetyükkel! s hogy jön most a földalatti
tengerár naponkint felkölteni: ébredj! harangozd be a reggelt az örök
éjszakában lánczaid pokoli csörgésével!»
Ah, csak még egyszer a fakunyhóba visszakerülhetne! Soha többet onnan ki
nem kivánkoznék! Milyen jó volt és milyen édes az az asszony! Ha ragyás
volt is az arcza; de a himlő-helyek mindenik gödrében egy angyal lakott,
egy jó indulat, s mikor szeliden mosolygott, olyan volt e ragyákkal az
arcza, mint a csillagokkal behintett ég!
Van-e nektár a világon, hasonló ahhoz az italhoz, a mit az ő kezei
savanyú tejből készítettek? van-e az istenek asztalán ahhoz hasonló
eledel, a mit az ő tudománya teremtett? Lehet-e édesebbet óhajtani egy
olyan málé-pogácsánál, a mivel a jó Helenka őt megörvendezteté?
… A pap megtanult imádkozni…
Egyszer aztán, mikor a sötétben vándorló tál ismét odaérkezett az
ajtóból a keze ügyébe, meglepetve kiálta fel:
– Helenka! itt vagy?
Már az ujjai érintésével megismerte a tárgyat, már a szaglásával
megtudta, a mi előtte áll. A penészes kenyér helyett friss sütésű
málépogácsa volt a fatálon s a korsóban a büzhödt víz helyett felséges
savanyú iró.
– Helenka! Itt vagy?
Bizonyosan itt kell neki lennie! Ki keresné fel őt itten más?
S ez így ment nap nap után. A hajdani kedvencz étel és ital mindennap
eljött az eltemetett rabot hallgató sirjában megvigasztalni s biztatni a
reménynyel, hogy még egyszer megtörténik az egész csere – a diófa
árnyalta házikóval.