A börtön ablakán vas-rostély is volt: elég tág, hogy a fejét kidughassa
rajta a fogoly, mikor a szép világon szét akar nézni, de elég szűk, hogy
egész testével ki ne szökhessék rajta a szép világba. Athanáz
naphosszant ott tartotta a fejét a rostély-nyilásban, mintha építészeti
ornamentum volna s nézte a Bosporuson járó-kelő hajókat s olvasta a
neveiket. A hajók mind görög és római szentek nevét viselték. A melyik
pogány mythológiából vette a nevét, az kalóz-hajó volt.
Egyszer aztán elvette valami a kedvét az ablakon kínézegetéstől.
A szultán az egész lengyel követséget bezáratta a Jedikulába; az pedig
állt valami kétszáz tagból. A lengyel urak közül többnek apró gyermeke
is volt: azokat más toronyba zárták, s mindennap kiereszték játszani a
«gyermekek udvarába», a hová épen Athanáz börtönablaka nyilt. A fogoly
gyermekek közt voltak előkelő urfiak, kiknek a tarsolyában feles számú
pénz volt mindig: azoknak a kedvéért aztán az egyik csausz kiültette a
szolgálóját a torony-kapuba dulcsáczával, sorbethtel, meg
szultán-kenyérrel s mindenféle csemegékkel, a mit a fogoly ifjucskák jó
áron megvásároltak tőle. Aztán mikor egyéb játék nem jutott eszükbe,
felszedték az udvarról az apró kavicsokat s fogadtak rá, hogy melyikük
találja el az ablakrostélyon kidugott fejet ott a magasban?
Még ez nem lett volna olyan nagy boszuság Athanázra nézve, mint az, hogy
a csausz szolgálója meg épen az ő ablaka alatt folyvást holmi szent
énekeket virginált keservesen; bizonyosan görög cseléd volt; s ez nem
csak azért boszantotta a foglyot, hogy őt szüntelen kizavarta felséges
ábrándjaiból, eszébe juttatva a zsolozsmákkal, hogy ő csak a dobropoli
pópa; de még inkább azért, mert ennek a kántáló cselédnek a hangja olyan
nagyon hasonlított az ő elűzött felesége, a ragyás Helenka hangjához.
Ettől fogva nem tette ki a fejét többé az ablakba s a fogoly urfiaknak
egy mulatságukkal kevesebb volt.
Hát pedig valósággal az ő elüzőtt felesége volt az a szegény cseléd, a
ki naponkint odaült az ő börtöne ablaka alá, dulcsászát mérni a
gyerekhadnak és zsoltárokat énekelni. A jó Helenka elhagyta az apja
házát, a ki őt magához vitte, midőn a férje elüzé, s aztán utána
vándorolt nyomról-nyomra, míg kitudta, hova tették? akkor beszegődött
oda a csauszhoz szolgálónak, a kire annak a toronynak a felügyelete volt
bízva. Jó lepénysütő volt és engedelmes lélek; ott megbecsülték, bért is
adtak neki.
Egyszer, mikor a becsukott gyerekeket ismét kieresztették az udvarra
játszani s azok elkezdtek kötődni a csemegekufár asszonynyal, azt mondta
nekik Helenka:
– No szeretném látni közületek azt a legényt, a ki ezt a narancsot be
tudná hajítani azon az ablakon ott a magasban?
Vállalkoztak rá elegen.
A magában morfondérozó fogoly azzal töltötte az idejét, hogy a
játék-kavicsokból, a mikkel előde mulatta magát s a mihez az is úgy
juthatott, hogy a játszó gyermekek az ő ablakát választották ki
parittyázó czéljuknak, tehát ezen játék-kavicsokból akarta kitalálni,
hogy hány levágott emberfej kivántatik meg ahhoz, hogy olyan magas
koponyagula támadjon belőle, a milyen ő rá a szomszéd udvarból ide
átnéz? a midőn egyszerre egy narancs repül be az ablakán s halomra dönti
koponyafellegvárát.
Egy aranyalma! Olyan aranyalma, a minőt a bűbájos tündér, a Czitbara
izleltetett meg vele egyszer. Ki küldte azt a levegőből? szétbontotta a
narancsot mohón: hanem aztán éhet, szomjat és szerelmet elfeledett
attól, amit a narancsban talált. Annak a közepébe egy vékony kis
aczélráspoly volt dugva. Ah, a menekülés eszköze!
Ez a minden álmok ajtaját megnyitó varázskulcs.
Most már az ablakhoz futott, s kidugta a fejét a rácson, nem törődve
vele, hogy a baraczk-mag és a pálma-szilva hogy koppanik a homlokán és
orrahegyén s a kufárné hogy énekli a keserves litániáját? Mit gondolt ő
most a földdel? A tengeren kereste szabadító szellemét. És talált is ott
valamit. Épen a Jedikulával szemközt horgonyzott egy ujdonatuj gálya, a
minek az orrán egy aranyozott asszonyi mellszobor pompázott, koronával a
fején. A hajó oldalán e név volt irva: «Czitbara.»
Valami cherzoni hajós gályája lehetett az bizonynyal, a ki véletlenül
választotta ezt a népmondai tündért hajóvédasszonyának; hanem Athanáz
álomképei jelenségét látta benne: isteni nyilvánítást. Ez az igazi
Czitbara: a menyasszony, ki gályaalakot öltve híja magához a vőlegényét.
Sietett hozzá!
Még azon az éjszakán átfűrészelte börtönablaka rácsait, s fekhelye durva
szövetét széthasogatva és összebogozva kötélnek, azon leereszkedett
ablakából.
A kötél fele uton elszakadt, s ő a földre lezuhanva, kificzamította a
lábát bokában. Nem tudott odább menni.
Valaki a sötétben, egy asszony rátalált, a nyomoruság közepett.
Tapasztalt, ügyes kézzel helyrerántotta a kimarjult lábát s aztán
megfogva a karját, elvezette a bástyafalig, mely az udvart elzárta: ott
egy kötélhágcsó volt a számára elkészítve, arra felsegíté. Egy szót sem
szóltak egymásnak. Hallgatni kell, mikor valaki szökik.
A fogoly feljutva a bástyatetőre, átvetette a tulsó oldalra a
kötélhágcsót s meg se köszönte a segítséget annak az ismeretlen jó
asszonynak. Szemei a Czitbara vitorlás fantomját keresték a sik
tengertükrön.
Minden alszik ilyenkor. A Jedikula őrei horkolnak a kapumélyedésben,
hanem a kutyák ébren vannak s azokkal telve van part és utcza. Egyszerre
felverték ugatásukkal a csendet s körülfogták a szökevényt.
A szabadító asszony erre is el volt készülve. Kosarából husos konczokat
szedett elő s azokat keresztülhajigálta a bástyán. Az ebek a konczoknak
rohantak s futni hagyták a szökevényt.
Ekkor egy villanás, egy ágyúdördülés zavarta fel az éjt. A Czitbara
felvonta horgonyát: az ő bucsulövése volt ez. Athanázt ott fogták el a
parton a felriasztott őrök: a Czitbara szeme láttára vitorlázott tova.
A jámbor Helenkát pedig, miután kisült rá, hogy a fogoly szökését ő
segítette elő, jól megkorbácsolták, s aztán eladták rabszolgálónak, ott
maradt a Jedikulában, csakhogy a legalacsonyabb szolgálatban, a
kenyérsütők dagasztó-cselédje gyanánt. Most azután ő maga is rabbá lett
az ura miatt.