A Jedi Kulah, a hét-tornyú börtön fel van jegyezve minden nemzet
történetébe. A byzanczi császárok védvárnak építették, a szultánok alatt
nem volt szüksége Sztambulnak várra: ő belőle indultak ki a hadseregek a
világ minden égsarka felé, ő hozzá nem közeledett ellenség soha. Omár
utódai átalakították a várat börtönné. Az egész épület-óriás, hét
tornyával, melyből hármat megcsonkított a földrengés, messze kilátszott
a Bosporuson ragyogó ércztetőivel, szűk, apró ablakaival, rovátkos
bástyáival s iszonyú vaskapuival. Ide záratták a szultánok azoknak a
hatalmasságoknak a követeit, a kiknek hadat izentek, a vazall államok
küldöttségeit, a mik valami nem kedves rimánkodással közelítettek a
magas kapuhoz, a trónvesztett fejedelmeket és udvaraikat, az eretnekek
prófétáit és követőiket, a kegyből kiesett pasákat és az idegen országok
trónkövetelőit, kiket időjártával hazájukba hadsereg élén lehetett
visszaküldeni. Hányféle nemzet került e falak közt össze; hányféle
nyelven és betűkkel voltak teleirva e szobatömkeleg falai; mennyi
meghiusult ábránd, füstbement remény, bukott nagyság, gyógyítatlan
szenvedés találta itten sírját, mikor még a falak álltak, mikor még
köveiket a vállalkozó utókor szentségtelen keze szét nem szedte – egy
vasuti indóház számára, a mi most helyükön áll!
Néha – nagy diadalok után – csordultig megtelt a Jedikula. Néha meg
aztán, egy-egy nagy veszteségre, épen oly hirtelen megürült. Mikor e
hatalmas nemzet gyásznapot rendezett – hajdan, – mikor a nagyvezér
felült a sánta lóra, a szürke zsákruhában, egy tört karddal a kezében,
véres turbántekercscsel a fején, s a rémprocessió, melyet vezetett,
rázendíté a kiáltást: «Allah mitrei chresztinnái!» akkor a Jedikula
lakóinak is gyásznapjuk volt: a fejeikből gulát raktak a Jedikula egyik
udvarán; a legfelső fő, mely a gula tetejére jutott, kinézhetett a
bástyán keresztül a gyász-menetre.
Ide került be Athanáz pópa is, vagy a hogy ő magát jobb szereti
neveztetni: Chmielniczky György herczeg.
Nem lehetett panasza az ellen, hogy úgy ne bántak volna vele, a hogy a
többi trónkövetelőkkel – a Jedikulában. Volt egy-magának egy külön
szobája, a hol korlátlan uralkodó volt, mint akár a szultán, vagy a
czár. Az a világ, a mit ott teremtett, egészen az övé volt, senkisem
háborgatta benne.
S a foglyok soha sincsenek egyedül: velük vannak az álmaik. S az
álmokból minden kitelik.
Athanáz minden hagymázképeit végigőrjöngte a maga ábrándképének. Majd
elővette a nagyság káprázata. Ha ő fejedelem lenne: minden emberét lóra
ültetné, a gyalogjáró nemzeteket mind meghódítaná; kovácsoltatna egy
akkora ágyút, hogy egy lövéssel egy várat ledöntene; mozgó tornyokat
csináltatna, a mikkel a bástyákat megostromolná; testőrségét
vas-pánczélba öltöztetné, hogy azon semmi fegyver nem fogna. Maga pedig
két kézzel harczolna a csatában, a hogy apja, Bogdán vezér; egyikben a
kard, másikban a csatabárd. Aztán királylyá tenné magát, viselne
gyöngyös koronát s csókoltatná a kezét az érsekekkel és a lábait zsámoly
helyett fejedelmek hátára tenné. A meddig a világnak határa van,
mindenütt rettegnék a nevét s öntenék trónja elé a harácsot, aranyat
halomba. (Egy határ kavics volt a gyékényágya előtt, a mivel a
szoba-előde a padlókoczkákon háborust szokott játszani.)
S ha egyszer oly éktelen sok kincse volna, hajh, milyen palotát
építtetne akkor! a mekkora a világon senkinek sincs. Hogy a tornya a
felhőkig érne, s lóháton lehetne bele felkaptatni csigalépcsőn; ezüsttel
lenne kirakva a pádimentuma, s aranyból lenne a boltozata, az ajtókat
arany oroszlánok őriznék. Lóháton járna a palotája egyik terméből a
másikba, s mikor lakomát adna, az asztal egyik végén már vacsorálnának,
mikor a másikon ebédelni kezdenek. (Épen három lépés volt a szobája
keresztben hosszában!)
S azok lennének aztán a lakomák! (következett az éhszomj álma.) Egész
szarvasok megsütve, az agancscsal fejükön, bástyák, tornyok
marczipánból, dulcsácza-garmadák, czukros mandula hombár számra, aszalt
füge, ahogy azt a fáról rázzák, s azok az arany almák, a mikből egyszer
evett, azontúl csak az elszórt héjaikat találta meg: és aztán bor
kulacsokban, tömlőkben! édes bor, tüzes bor! tömérdek bor! A mennyi soha
sem elég; bor, a mi magára itatni kiván, szomjat olt, szomjat kelt, soha
ezért vége nincs; mint a kigyónak, a mely a farkát harapja. Bor, a mitől
három napból, három éjszakából egy nap lesz. (Volt az asztalán egy darab
fekete kenyér, meg egy korsó víz.)
Aztán elővették a gyönyör álmai: az édes hallucinátiók, a csábos tündéri
alakok felől. Ha ő király lenne: összegyüjtené a meghódított tartományok
szép leányait mind: fekete, szőke, gesztenyeszin, veres hajuakat, azután
akkor valamennyinek a haját lenyiratná, párnákat tömetne ki vele, azokra
feküdnék, aztán ölébe venné valamennyi közt a legszebbet, a bűbájos
Czitbarát, s míg ők fogadásból arra versenyeznének, hogy melyik tudja a
másiknak kiszíni a lelkét az ajkán keresztül, addig a többi szép tündér
kezeit, lábait csókolgatná. (Csókolgatták pedig a bosporusi legyek, a
miktől feketéllett a szobája fala.)
Majd megrohanták lázképzelődését a boszuvágy álmai: a zsarnokkéj, a
szatir őrjöngés. Tömeggyilkolás, vértenger volt éhe, szomja.
Beledobáltatni mind valamennyi szép leányt a mély tengerbe, hadd
kéjelegjen a halálsikoltásaikban; aztan megfesteni a tengert veresre
mindazok vérével, a kik ellene fellázadtak, kik őt itt fogva tartják,
éheztetik, nyomorgatják, hatalmát bitorolják, menyasszonyát elepesztik;
– a fejeikből piramidot rakatni, s a legtetejébe feltenni annak az
archimandritának a fejét, a ki őt a kiovi ütközetből megszabadította,
felnevelte, fiává fogadta, leánya férjévé tette. Minek tette? Aztán
felgyujtatni, porráégetni az egész várost, mely boszuját megérdemelte!
Egyszer aztán megtörtént, hogy a mit ő így beteg képzeletének
megálmodott, az szeme láttára megvalósult.
Egy éjszaka, a szép holdvilágnál, valami háromszáz leányt dobáltak bele
a Bosporusba. Világleányai voltak; a kik nem akarták megfogadni a
parancsot, hogy felvegyék a feredzsét, mely termetüket eltakarja. – S
nehány nap mulva meg a koponyapiramidot rakták meg a Jedikula harmadik
udvarában, a minek a «fejek udvara» volt a neve. Athanáz láthatta a
piramid tetején álló fejeket a bástyán keresztül szemébe nézni, amint a
gula a párkányon túlemelkedett. Azon az éjszakán az is megtörtént az
örömére, hogy egy gyászmenet és lázadás miatt Sztambulnak egy
városnegyede leégett.
Hát ha az egyik álom beteljesülhetett, mért ne teljesülhetne be a másik?
Meg valamennyi?