Egy csókot kapni pedig nem jó.
Egy csók csak félcsók; két csók az egész csók: a kapott és a
visszaadott. A vissza nem adott «fél» elviszi az embert világgá és
bolonddá teszi.
A neki lódult férfi futott a maga agyréme után.
Nem birta többé utólérni a csábító szép hölgyet: az lóháton járt fényes
kiséretével együtt s gyors volt az utazása, hogy a tatár szultánok
csapatjai rá ne találhassanak. Keveset időzött egy helyen, a
holdvilággal is járt; mintha soha sem aludnék; Athanáz rárá akadt a hült
helyére, a hol csak nem rég tanyázott; de már a szemeivel nem láthatá.
Megtalálta az erdőben a helyet, a mit a lovak letapostak: az őrtűz
hamujában még pislogott a parázs, mellette a friss falevélből vetett ágy
le volt heverve: ott Czitbara pihent. Jól esett Athanáznak arra a
lehidalt ágyra lefeküdni. A fekhely körül kenyérhéj, narancshéj volt
elhányva, a tündérmátka lakoma maradéka. Az neki volt szánva, az utána
futónak. S ha azt megette, attól még inkább szomjas lett és őrült.
Futott odább a vert csapán. Megitta az esővizet, a mit a patkónyomokban
talált s attól még szomjasabb és még őrültebb lett. – Egyszer-egyszer
elvesztette a nyomokat egészen. Czitbara kiséretének gondja volt azokat
eltakarni. Ha erdőn mentek keresztül, felégették maguk mögött a
harasztot; ha folyamot találtak, annak a medrében úsztatva haladtak, ki
tudja merre? ki tudja, átkeltek-e a túlpartra, vagy visszajöttek az
innensőre? ha járt útra jutottak, birkanyájat hajtattak maguk után, a mi
elszaporázta a nyomaikat. Azt is megtették, hogy megfordítva verették
fel a lovaikra a patkókat, s visszatérő nyomot hagytak maguk után az
üldözők elbolondítására. Éjjel, estenden hirtelen eltüntek,
megfordították az útirányt; a ki utánuk eredt, elszaladt mellettük, s
csak világossal vette észre, hogy ismét a semmit fogta meg.
Athanáz néha csak egy órával érkezett meg később a búvhelyre, a honnan
Czitbara tovább kelt s akkor aztán azon fáradtan futásnak eredt, míg a
lábai ki nem döltek. Egyszer már annyira közel érte, hogy egy
hegytetőről láthatá, amint Czitbara karavánja az átelleni hegyoldalon
halad fel csendesen. Megismeré a menyasszonyt hosszú sárga selyem
fátyoláról, mely az egész termetén aláfolyt; kiáltott utánuk
torkaszakadtából: «Megálljatok! Itt vagyok én: Chmielniczky György
herczeg!» Ellenkező szél fujt, elhordta a szavait: a menyasszony és a
kiséret odább vonult. Akkor aztán rohant alá a hegylejtőn, versenyt
szökellve a felrugott kövekkel s törte magát bozóton keresztül, hogy a
másik hegytetőre felkaphasson. Onnan azután szétnézett a világba s nem
látott mást, mint néma erdőket végestelen végig.
A csábító álomkép keresztül-kasul vezette őt vizetlen pusztákon és
erdőtelen hegy-csoportokon, széltől, vihartól kergetve, szemközt vágva;
forró agyának nem adott enyhet a zápor s a szikla fekhely; ingoványos
mocsárokon átbódorgott, szédületes ördög-szakadékokon átmászott: sehol
sem volt pihenése. Minden embernek elmondta, a kivel uton-utfélen
találkozott, hogy ő Chmielniczky György fejedelemfi, a menyasszonyával
akar találkozni, az meg őtet keresi, hogy elvegye. Nemcsak minden
embernek elmondta; de felirta a sziklákra, felvéste a fák kérgébe a
nevét Czitbaráé mellé, s megtanította rá a viszhangot. A tébolygó
kóborlás alatt öltözete elványult a vihartól, leszakadt a hegymászástól,
mezítláb maradt, rongyosabb lett a koldusnál; vadember lett,
gyerekríkató, asszonyijesztő s még egyre futott a menyasszonya és a
fejedelmi tevebőr után.
Egyszer aztán neszét vette a futó herczegnek a Kalga szultán; érte
küldött, elcsipette, lánczra verette, leborotváltatta a fejét s elküldte
Sztambulba, ott aztán bedugták a Jedikulába.
A bűvös-bájos szép menyasszony pedig, miután vőlegényét ilyen jó rendén
elhelyezte, a Kalga szultán üldöző csapatjai elől elmenekült a tengeren
ráváró hajóira s hazatért a maga országába.
Ott pedig rátalált arra, a kit gyülölt, Dorozenko herczegre, azt is
elcsábította. Az is olyan szerelmes lett belé, hogy elment utána
világgá; odament vele, a hová hívta: egy csókjáért megtagadta hitét,
nemzetét, szabadságát. Olyan hatalom volt e bűvésznő ajkainak adva.