Ő soha sem hallotta, hogy ki volt az apja? Egy pópa nevelte fel őt is.
Hátha az ő lapoczkáján van az a felnyergelt paripa?
Csak megtudná az ember látni a hátát!
Az nagyon könnyű volna, ha lenne két tükör a háznál; de mikor egy sincs.
Van azonban az embernek felesége.
– Gyere ide! szólt Athanáz mogorván. Adj rám tisztát. Vasárnap van.
A jó asszony szót fogadott az urának. Mikor a tiszta inget rá akarta
adni, azt kérdé tőle Athanáz:
– Nem látsz-e a bal lapoczkámon valami jelt?
– Igen is látok. Egy ilyen felnyergelt paripa van ottan, mint ezen az
arany pénzen.
Erre a szóra olyan haragba jött Athanáz, hogy megütötte a feleségét,
ököllel: fejbe.
S ez neki jól esett.
Mert a paradicsomi tiltott fának a gyümölcsei között többen vagynak, a
melyek édesek. Az egyik: az idegen nőt megcsókolni, a másik: a saját
nejét megütni. Athanáz ma kóstolta az egyiket, meg kellett izlelnie a
másikat is.
Hanem a szegény asszony annál jobban elbámult ezen. Őtet még soha se
ütötték meg. Tudta jól, hogy ez szokás, hogy ez így van rendén, hogy
ebből minden asszonynak kijár; de eddig azt hitte, hogy ő kivétel
valamennyi közül; nem azért, mintha ő volna valamennyi feleségek közt a
legjobb, hanem azért, mert az ő férje legjobb valamennyi férjek között.
Most sem azt fájdítá, hogy ő kapta az ütést, hanem azt, hogy a férje
adta!
– Miért nem mondtad azt te nekem soha? rivallt rá Athanáz.
– Nem kérdezte tőlem kegyelmed soha.
Olyan asszony volt ez, a ki nem beszélt máskor az ura előtt, csak ha az
kérdezett tőle valamit.
Athanáz még nagyobb dühbe jött erre, arra fakadt, hogy.
– Átkozott legyen az apád lelke!
Ez is egyik gyümölcse a paradicsomi tiltott fának: káromkodni. Óh mi
édes! Hiszen mások is rázzák ezt a fáról: úgy hull róla, mint a szilva,
de a jó Helenka férje most szakított le először egyet róla, s azon az
asszony úgy elbámult s minthogy az apjáról volt szó, nem állhatta meg,
hogy ellent ne mondjon.
– Miért szidja kend az én szegény apámat?
– Azért, mert rabló gézengúz! Ő mentett meg engem a kiovi ütközetből, a
hol az apám elesett, a hős Chmielniczky Bogdán, aztán felnevelt pópának;
elhallgatta előlem, hogy fejedelemfi vagyok. Ez a ló a lapoczkámon az
apám czímere. Most itt ülök Dobropolban, s misézek a bolond
parasztoknak, s eszem a málé puliszkát, járok szamáron, s nézek az
archimandrita ripacsos leányának a szemébe; holott a tevebőrön kellene
ülnöm és parancsokat osztogatnom boncsukkal kezemben, bogláros paripán
hadsereget vezetnem, dőzsölnöm a rakott asztalnál, viselnem a fejedelem
nevét, s ölelnem a legszebb menyecskét a világon, a ki velem el van
jegyezve!
A jó Helenka most már nevetésre fogta a dolgot. Egészen azt hitte, hogy
az a szokatlan tűzital zavarta meg a férje agyát ilyen nagyon, a mit az
az idegen kulacsaiból szopogatott egész éjjel.
– Oh édes uram: de furcsákat beszél kegyelmedből – az a bor.
Athanáz erre a szóra már a botot kereste, hogy jól elverje vele az
asszonyt, hanem a míg a botot megtalálta, más jutott eszébe.
A szegény asszony el sem futott előle, csak a két karját az arcza elé
téve keresztbe, a hátát tartotta oda neki, hogy verjen hát rá.
– Ne félj semmit, szólt Athanáz: nem verlek már meg. Nem vagy nekem
többé asszonyom. Megcsalt az apád, mikor hozzám adott. Elhallgatta, hogy
fejedelemfi vagyok. Ez ok az elválásra. Eredj haza az apádhoz, s mondd
meg neki, hogy «hűtelen áruló!» Én izenem. Elhallgatta előlem, hogy én
vagyok Bogdán fia; csak azért, hogy a maga ragyás leányának férjévé
tehessen; elhallgatta a menyasszonyom elől, a ki engemet keres, hogy hol
talál meg? Csak azért, hogy a lánya férjének megtartson. Ez a szép
hölgy, a ki itt járt, volt az én menyasszonyom, Czitbara herczegasszony,
a ki élni-halni keresi a vőlegényét s én nem mondhattam neki, mikor
mellettem ült: itt vagyok, megleltél, mert nem tudatta velem senki, hogy
az én hátamon van a Bogdán vezér czimere! Most futok utána, hogy
utólérjem. Te pedig eredj az apádhoz! Légy apácza! Vagy eredj a pokolba!
Azt sem bánom. Én szaladok Czitbara herczegnő után.
Most azután a jó Helenka igazán kétségbeesett a férje szavai fölött,
leborult előtte a földre, átölelte a derekát, úgy könyörgött neki:
– Oh én édes jó uracskám! Ne szaladj te a Czitbara után. Hisz a Czitbara
a rossz tündér, a boszorkány, a ki a keresztutakon leskelődik az
emberekre, hogy elcsábítsa, pokolra vigye: minden gyermek ismeri őt, s a
takaró alá buvik, ha az anyjától azt hallja, «jön a Czitbara: majd
elviszen!» Szép az arcza, de a lábai ludlábak s a szájában tűz van.
Ez a tűz már meg is égette Athanázt.
– Oh ne menj el! Ne menj utána! Megrontott, megbabonázott, még meg is
fog ölni! Jó uram Athanáz!
– Én nem vagyok többé se jó, se urad, se Athanáz; hanem Chmielniczky
György herczegfi. Eressz asszony!
– Ha már útra akarsz menni, várd meg legalább, míg sütök a számodra jó
málépogácsát, a mivel mindig megtömtem az utitáskádat, mikor falut járni
mentél.
– Add a kutyának a málépogácsádat! Egy herczegfi vagy marczafánkot
eszik, vagy éhenhal.
– Ülj fel hát a szamaradra: ne menj gyalog.
– Hogy lennél testvére annak a szamárnak; ordítá dühösen az elátkozott
herczeg s eltaszítá magától az asszonyt és futott az erdőnek, a merre
Czitbarát utbaigazította.
A dobropoli kis fatemplomokban nem volt ezen az Úr napján mise.