I.

Élt egyszer a krimiai félszigeten egy jámbor fiatal orosz pópa, a kit

Athanáznak hívtak, azokban az időkben, a mikor még a Krimet

tatárfejedelmek kormányozták. Ezek gyakori hadjárataikban a szomszéd

kozákokkal hol ellenségek, hol szövetséges társak voltak. Mikor

ellenségek voltak, akkor rabságra hajtottak a kozák népből egy sereget,

mikor meg szövetségesek lettek, akkor a rabjaikat szabadon bocsáták. A

rab kozákoknak azonban megtetszett a krimi jó gyümölcstermő vidék, nem

tértek vissza az ős pusztáikra, ott települtek le, föld volt hozzá elég;

s egészen meg voltak elégedve a sorsukkal. Több falujok volt már, úgy,

hogy archimandritát is választottak; egy ilyen falunak, (a minek a nevét

Dobropolnak jegyezték fel) volt a pópája Athanáz, a ki még akkor fiatal,

harmincz éves legény volt: fogadott fia az archimandritának, Nestornak,

a ki a leányát is neki adta feleségül, a derék jó Helenkát.

Athanáz a legboldogabb ember volt a kerek földön; mindene volt, a mit

csak szem, száj és szív megkiván. Háza, ha csak fából volt is, de külömb

minden palotánál; mert ez a fa-ház tele volt boldogsággal, a palota

pedig tele van nyugtalansággal, aggodalommal, irigységgel és búbánattal.

Kis kertjében a háza mögött mindenféle gyümölcs termett, a minek a

tatárok már abban az időben is nagy mívelői voltak, azoktól eltanulta a

kertészséget s az volt egész szenvedélye, gyönyörűsége. A felesége,

Helenka, ha nem volt is valami nagyon szép (kissé himlőhelyes volt az

arcza) de igen áldott jókedélyű asszony volt, a kinek a lelke simasága

elfeledteté az arcza ragyáit, csupa engedelmesség és szeretet; aztán

kitünő gazdasszony volt: csak úgy égett a keze alatt a munka. Nem volt

mellette az urának semmi gondja. Pompásan tudta elkészíteni a

málépuliszkát; a málé már akkor ismeretes volt a Krimben, ez is

marasztotta egyrészt ott a kozákokat, mert Ukrániában az meg nem terem.

És Athanáz azt tartotta, hogy a málé-puliszkánál meg a bálmosnál nincs

fölségesebb eledel e háromszegletű földön. (Nem mondhatta azt, hogy a

«kerek földön», mert a Krim háromszegletű s ő azontúl semmi más földet

nem ismert.) Italokkal is a legválogatottabbakkal táplálta az ő kedves

urát a jó Helenka: mikor zsendiczét készített, akkor édes savóból

csinálta a nektárt, mikor vajat köpült, akkor savanyú iróból, s őszszel,

mézszüret idején még méhsert is készített a számára, a minél felségesebb

italt bizonyára maga a Kalga-szultán sem izlelt soha! Fonni, szőni is

tudott a derék asszony; az ő ura minden vasárnap tisztát válthatott, úgy

gondoskodott róla s minden reggel maga fésülte meg, maga fonta be az ura

szép hosszú szőke haját, akkori szokás szerint.

Sőt még az az urasága is megvolt Athanáznak, hogy egy szamarat is

tarthatott s vasárnaponkint azon járhatta be a faluját. Mivelhogy

Dobropol ott a hegy hátán úgy el volt szórva, hogy reggeltől estig

tartott, míg az ember az egyik végétől a másikig ért, s öt temploma volt

(kicsiny fa-templomok), a mikben a legközelebb eső házikók népe

összegyült ájtatoskodni. És a népség is nagyon szerette Athanáz pópát,

úton útfélen mindenki kezet csókolt neki, megfizette a dézmát, a

párbért, a lukmát, s a termése zsengéit mindenki megosztá vele. Bizonyos

kilátása volt rá, hogy ha az apósa meghal, ő lesz helyébe választva

archimandritának s neki is olyan kerek orczája, olyan domboru termete

lesz, mint annak, ha eljön az ideje.

Egy zivataros estén azonban szokatlan látogatója akadt a dobropoli kis

paplaknak. A zápor szakadt, a hegyi utak átváltoztak rohanó patakok

medreivé, a villámlobbanástól horkoltak a lovak. Egy egész karaván jött

lóháton. Mi hozta őket erre a vidékre? Talán úgy tévedtek el? Soha se

járt Dobropolon keresztül olyan utas, a ki patkó-nyomot hagyott volna

maga után. S ez egy egész csapat volt, élén egy asszony.

Athanáz pópa lakása elé érve, bebocsáttatást kértek: a zivatar

beszorította őket. A pópa valamennyinek nem tudott szállást adni, mert

szűk volt a háza, mindössze egy szobából, meg egy konyhából állt az

egész, a kiséret egy részének a szomszéd viskókban kellett

elhelyezkedni; maga a vezérnő rendelkezett, ki hová menjen. Az egész

csapat fegyveres férfiakból állott, az úrnő a pópához csak két

csatlósával együtt tért be, kik úti iszákjait hozták utána s aztán kinn

maradtak a konyhában.

Athanáz csak most látta, hogy szebb nő is van a világon az ő

feleségénél. De még mennyire szebb! Az ember ha a szemébe néz, azt

hiszi, hogy villámlott; ha a hajfürteire tekint, azt hiszi, hogy éjszaka

van; s ha az arczát mosolyogni látja, azt hiszi, hogy a nap sütött ki.

Hát még mikor megszólal, azt az ember még a szivével is meghallja.

Öltözete csupa selyem volt és drága prém; nyakán, füleiben olyan

gyöngyök, a mik fénylenek és olyan kövek, a mik szikráznak.

A jó Helenka kezet is csókolt a fényes úrnőnek, a mit az meg is engedett

neki, mintha bizonyos volna felőle, hogy az őt megilleti, s a papné

azután gazdasszonyi szemérmetességgel engedelmet kért az úri

vendégnőtől, hogy ha nem tudná őt egész rangjához illő módon ellátni; de

a mi szegénységüktől kitelik, azt szivesen fogja adni; maga fog rögtön

készíteni estebédet; finom «bálmost», a mi készül málé-lisztből, forró

bivalytejbe eregetve, s annak a készítése nagy tudomány, s az igen drága

jó étel, mert azt az ő ura nagyon szereti; minden szombat este azt kell

neki készíteni.

– Csak tedd jó asszony, a mit akarsz, mondá neki a vendégnő, én magamról

gondoskodtam eléggé.

S azzal egy tenyér csattantására a két csatlós kiszedett az iszákból

mindenféle sülteket, pástétomokat és süteményeket, mellé ezüst

kulacsokat, s felteríté a pópa tölgyfa-asztalát drága selyem abroszszal,

a mibe arany meg ezüst virágok voltak szőve, s arra rakott fel minden

ételt, italt, ezüst tányérokat s arany étszereket hozzá.

Hanem azért a Helenka is felterítette ugyanannak az asztalnak a másik

végére a maga saját szőtte sávolyos abroszát, a szép veres gyapot

tulipánokkal a szegélyén, s kitette rá a virágos mázos cseréptányérát, a

fényes czinkanállal, hogy majd arról költi el az ő ura a felesége főzte

bálmost, a mi jobb a világ minden pástétomainál. Aztán kiment a

konyhába, hogy azt elkészítse.

Az úri vendéghölgy azonban nem akarta, hogy egyedül étkezzék; hanem azt

kivánta, hogy a házi gazda üljön oda mellé, s a két ezüst tányérja közül

az egyiket odaadta eléje s a sültekből és pástétomokból saját maga szelt

le neki, úgy rakta a tányérjára, s maga hámozott meg a számára egy olyan

arany szinű almát, a minek a héja a hámozás alatt illatos gőzt lövell ki

magából, hogy az mint a tömjén, úgy tölti be a házat. Azt is megfelezte

vele. És Athanáz pópa soha életében olyan csodálatos izes étkeket nem

evett, sem olyan zamatos gyümölcsöt nem izlelt. Azt egyenesen a

paradicsom közepéből hozhatták.

Hát még mikor a vendég-hölgy abból a hólyagos ezüstkulacsból

megkóstoltatta vele azt az ismeretlen italt, a mi édességet, illatot és

lángot önt egyszerre; nem is a gyomorba megy aztán, hanem fel a fejbe és

le a szívbe.

Ettől az italtól sokat megtanul az ember, a mit addig még nem tudott. És

sokat elfelejt, a mit addig tudott.

Athanáz pópa először is azt felejtette el, hogy a jó Helenka már behozta

a fatálba kitett bálmost, a közepébe dugott bükkfa kanállal s letette

szerényen az asztal szegletére, s visszavonult megint a konyhába,

bizonyosnak tartva, hogy mikor ismét visszajön a szobába, akkorra az a

tál üres lesz, mert az ő ura azt a felesége főzte bálmost nagyon

szereti: hírmondót se hágy belőle a tál fenekén! «Isten adja jó

egészségére!»

A jó Helenka az alatt odakinn maradt a konyhában, ahogy emberség-tudó

asszonyhoz illik, hogy mikor az ura előkelő vendéggel vacsorál az

asztalnál, akkor őt ne háborgassa, hanem engedje beszélgetni és ügyetlen

közbeszólásokkal el ne árulja tudatlan voltát, hogy a miatt az ura

pironkodjék a finom uraság előtt. Ő az alatt megvendégelé a két csatlóst

főtt kukoriczával; a mi azért igen okos eledel, hogy se kés, se kanál

nem kell hozzá: az ember minden szemet egyenkint kénytelen a körmeivel

hámozgatni meg s észre se veszi, hogy mire jól lakott, akkorra

megéhezett. A jámbor Helenka ez alatt tartotta a két csatlóst mindenféle

mesével, a mit azok hallgattak meredt szemekkel, folyvást kérőzve a

kukoricza szemeken. Egyszer-egyszer megállt a mesemondás közben

hallgatózni, hogy ki beszél odabenn? Folyvást az idegen vendégnő szavát

hallá, majd csengő, majd haragos, majd siránkozó volt az. Valjon miről

beszélhet? Ahhoz volt szokva, hogy az ura maga jöjjön ki érte és híja be

őt a szobába, mikor már el kell takarítani az asztalt: elébb rányitni az

ajtót nagy gorombaság volna; de csak hiába várt, mert Athanáz nem jött

őt beszólítani.

Helenka utóljára már kifogyott a mesemondásból, a két idegen csatlós

állkapcsa is elfáradt a kukoriczarágásban. «No már most ti mondjatok

nekem valami szép mesét!» mondá az asszony; de azok csak a fejeiket

csóválgatták s kisült aztán, hogy egy szót sem értenek se kozákul, se

tatárul; mert ők valami idegen nemzet, a milyen van elég a földszoroson

túl, a kik olyan bolondok, hogy mind másféle nyelven beszélnek. Ezekre

ugyan kár volt azt a sok szép mesét vesztegetni.

Ez alatt a tűz is kialudt a pestesben, a csatlósok is eldülöngéltek,

nemzeti szokás szerint a melyik fülük alul került, azt használva

párnának s hozzá kezdtek a horkoláshoz. És az idegen nő szava még mindig

hangzott az ajtón keresztül s Helenka mind hiába várta, hogy az ura

kijön őt behívni, hogy szedje el az asztalt.

Hát még ha rávitte volna a lélek, hogy a kulcslyukon hallgatózzék, miket

hallott volna! S igen nagy hiba volt, hogy a mivel a természet a nőket

felruházta, hogy az ajtón keresztűl hallgatózásban oly tökéletesek

legyenek, mint a macska az egérre lesésben, ő nála a nevelés annyira

elfojtotta, hogy nem is gondolt reá; mint a hogy vannak idomított

macskák, a mik egy tányérból esznek tejet az egérrel. Mert akkor majd

meghallotta volna, hogy miket beszél az idegen úri vendégnő az ő urának?

– Én vagyok Czitbara, a mingreliai hetman egyetlen leánya, és minden

birtokának örököse; enyim lesz a «boncsuk», ha ő meghal; pedig már öreg

ember, s csak fél lába van; nem ülhet a lóra.

– Mikor kicsinyke leány voltam, eljegyeztek a kozák nagy attamán

Chmielniczky Bogdán legkisebbik fiával, Györgygyel. Az négy esztendős

volt, én meg három. Ő rá már nem emlékezem, hanem a mézesbábra, a mit

nászajándékul adott, s a mit nem volt szabad megennem: arra még jól

emlékezem.

– Nem hallottad hirét Chmielniczky Bogdánnak, te pópa? Akkor nem is

tudom, miért vagy te kozák? Ez a fejedelem az volt a kozákoknak, a mi

Mahumed az ozmánoknak, Dzsingiszkán a mongoloknak, Shemirám a persáknak,

a mi Szobieszky a lengyeleknek, vagy ezeknek sem hallottad hírét soha?

– Chmielniczky Bogdánnak sok fia volt. Valahány, annyi hadseregnek volt

vezére. Mind valamennyi a csatában esett el. Mikor a Mihály fia

házasodott, a lakodalma napján olyan ütközetet vívott a lengyelekkel, a

kik elakarták tőle venni a szép moldaui fejedelem-leányt, Rozaurát, hogy

tizezer halott maradt a csatatéren. Ilyen terített asztalt is ritka

lakodalomban látni!

– Utoljára minden fiát, unokáját agyonverték már Chmielniczky Bogdánnak

a harczmezőn, a legutolsó kis fiát Györgyöt aztán mindig magával hordta,

akárhova ment, amint az a dajkakézből kikerült.

– Volt egy bőr-iszák a nyeregkápájára akasztva, abba volt a gyerek

beledugva, csak a feje, meg a két keze látszott ki belőle. A pofájára,

mondtam már, hogy nem emlékszem; de azt most is mintha előttem látnám,

hogy a mint az apám engemet is magával vitt az eljegyzésre, én is annak

a nyeregkápájára felakasztott iszákban ültem, s a mint az apáink

találkoztak s egymásnak lóhátról kezeiket nyujták, az alatt az én

vőlegényem a fejét, a nagy hegyes báránybőr sipkával, az apja

tarisznyájából kidugva, egy hosszú ostorral rám igyekezett suhintani,

míg én a kezemmel védtem magamat, hogy meg ne üssön.

– Az oczakovi nagy ütközetben is ott volt a kis György herczeg, a hol a

kozák sereget teljesen tönkreverték. Mikor az öreg Bogdán azt látta,

hogy minden el van veszve, táborának csak a közepe áll még ellent, a

többi fut, így szólt a tábori papjához (a kinek a nevét nem tudom):

«körül vagyunk fogva, nincsen menekülés. Engem nem fognak el élve, azt

fogadom. Te fogd ezt a gyermeket, s oltalmazd meg. Téged, mint papot,

nem fog bántani a tatár. Elvisznek fogságra. Neveld föl a fiut. Jöhet

még olyan idő, a mikor szükség lesz rá. Hogy majdan ráismerjenek, hogy

ez Bogdán fia, tegyünk rajta jegyet.»

– Azzal a tőre markolatát az őrtűzbe tette: ennek a gombjára volt

metszve a pecsétje, egy felnyergelt ló; azt szokta az okmányokra nyomni,

mert irni nem tudott. Mikor a gomb megtüzesült, azt a gyermek bal

lapoczkájára nyomta. Akkor aztán a pópa a zsákba dugott gyermekkel

futott, a merre nagyobb port látott. Bogdán pedig foga közé fogta a

kantárt, két kezébe a csatabárdot, meg a kardot, oda rohant, a hol

legsürűbb volt az ellenség, ott azután addig verekedett, mig ki nem

irtották belőle a lelket.

– Hogy a kis Györgyből mi lett? azt nem tudakozta senki.

– A kozákok, mikor nem találtak többet a régi fejedelmi családjukból,

választottak maguknak új fejedelmet: most is uralkodik rajtok,

Doroszenko.

– Doroszenko a porta szövetségese.

– Most azonban az orosz czári trónra egy fiatal férfi került, Péter, a

kinek nagyobb tervei vannak, mint atyjának voltak.

– A kozák népet, melynek az a vallása, nyelve, a mi az oroszé, el akarja

téríteni a török szövetségtől. Valamennyi igaz hivőt egyesíteni a kettős

kereszt jelvénye alatt.

– Doroszenko azonban már a porta hive. Mást kell ültetni a tevebőrre.

– Fel kell találni Bogdánnak eltünt fiát.

– Annyit ki tudtak felőle, hogy a pópát, a kire rá volt bizva,

elhajtották a többi fogoly kozákokkal együtt a Krimbe. Az itt egész

népével együtt letelepedett.

– Itt kell tehát a fejedelem fiának is lenni.

– Péter czár keresi a kozák fejedelemfit; én keresem a vőlegényemet.

– Keresztül-kasul járom a Krimet, minden pópát megkérdezve felőle. Senki

se tud felőle hírt adni. Voltam az archimandritánál is. Az is azt

mondta, nem tud semmiféle fejedelemfiról.

– Járok odább.

– Én felfogadtam, hogy a vőlegényemet felkeresem, ha a világ végén van

is. S ha él még valahol a világon: ha vak is, ha sánta is, férjemmé és

kedvesemmé teszem én, fejedelemmé és hadvezérré teszi a czár.

… Ezeket beszélte a bűbájos Czitbara a bámuló Athanáz pópának, ki de

csak közbeszólással sem szakítá őt félbe.

Ez alatt szépen elmult a zivatar, a csillagok sápadni kezdtek,

hajnalodott.

A délczeg Czitbara nem godolt álomra; tovább készült menni. Elővett egy

ezüst sípot, azon olyan sikoltó hangot adott, hogy az egész völgy

megzendült bele, mire a kisérői rögtön előkerekedtek; a feltápászkodó

csatlósok összeszedték az arany, ezüst-edényeket s felnyergelték a

paripákat. Az úrhölgy a kézcsókjára siető Helenkának nagy büszkén, rá se

nézve, a vendéglátásért egy akkora aranypénzt adott a kezébe, mint egy

tallér s azzal lovára ülve, egész kiséretével együtt tovarobogott.

Athanáz pópa maga vezette őt el odáig, a hol a járt útba beletaláltak.

Az elváláskor Athanáznak is adott a vendégnő egy jutalmazó emléket: egy

csókot az ajkára. Az oroszok között mindennapi ajándék az: olyan, mintha

garast ajándékoz valaki. Ah de az más csók volt: a csókok között az

arany tallér.

A jó Helenkának nem volt olyan nagy az öröme a kapott nagy aranypénz

fölött, mint a milyen nagy volt a szomorúsága, a midőn meglátta az

asztal szegletén az ő drága jó, saját keze főzte bálmost, elhülve, a

kanállal a közepén: megkóstolatlanul. Ez még nem történt soha.

De még annál nagyobb szomorúságok is vártak a jó lélekre.

Mire Athanáz pópa visszakerült a fejedelemleány kiséréséből, már annyira

megvirradt, hogy a kis fatemplomban reggelre csendítettek.