– Egyszer, amikor fiatal voltam, megszületett a legjobb munkám.
Megtalálhatod valamelyik fiókban vagy talán már régen nincs meg ott sem.
Ne mondj gyöngének, mert lemondtam arról, hogy csak neki éljek.
Csábított az élet, a fivérek és nővérek, sokak részvéte, a gyors
szerelem, a mindennapi melegség, olyan lettem tehát, amilyennek a
többiek akarták. Csak azt ne mondd, hogy ez nem más mint gyöngeség.
Irtózatos hatalom van azokban a követelésekben, amelyekkel korunk áll
elénk, hányan lettek koruk áldozataivá és éppen a legjobbak. Minden idők
legnagyobb szellemei, bármilyen fölségesnek látszik is a munkájuk, csak
keveset adhattak magukból, a legértékesebbet azonban, mert nem követelte
tőlük senki, magukkal vitték. Hogy tökéletes mű szülessék, ehhez olyan
tökéletes világ kell, amely követeli azt, az ég bátorítása kell hozzá, a
legjobbak ezért nem alkottak, hanem nélkülöztek és hittek… de te már nem
is értesz meg engem, vigyen el az ördög!
Összerázkódott és ivott.
– Magunkra vagyunk hagyatva, mint az állatok.
– És mégis bennünk lakozik a szerelem.
– Igaz, igaz, – felelte Solander nyugodtabban és tovább akarta fűzni
gondolatait, de már nem tudta.
– Kell-e ezt nekem mondanod? Mikor hallottad ezt tőlem? De ha elveinkből
engedünk, megromlunk. Ha nem teszünk engedményt, tönkre mehetünk ugyan,
de nem romolhatunk meg. A kompromisszum, a langyos középút a megrontónk,
ez az emberiség alattomos járványa, a lelkek homályos szürkülete, nem
nappal és nem éjjel. «Annak okáért mivelhogy lágymeleg vagy, kiokádlak
tégedet az én számból.» Hol is van ez megírva? Természetesen János
evangelistánál, az ő szíve megérezte az igazságot és a legvilágosabban
akkor, amikor elmerűlt. Valamennyiünket ki fognak okádni.
– Én nem teszek engedményt, – mondám.
– Ne beszélj. Persze, hogy nem teszel, mert egyáltalában semmit sem
teszel. Várj addig, amíg elragad a becsvágy, ez a tűz, amely akkor
támad, ha az Isten és az ördög birokra kél bennünk. Várj és figyelj. Egy
napon talán elragad téged, akkor jusson eszedbe Solander. Én tettem
engedményeket, de nekem megvan a vígaszom: tudom, hogy tettem és addig,
gondolom gyakran, míg ezt tudom, nincs minden veszve. Én magam, én
természetesen veszve vagyok, de még nem veszett el minden, érted ezt?
Szinte azt mondhatnám, még hiszem…
– Megértelek és tudom, hogy sokat mondasz el magadról.
– Talán mindent. Nem tudom. De gyakran, amikor úgy érzem, mintha a
szomorúság elvenné az eszemet, idegenszerű fénysugár világít a lelkembe
és sejtem, hogy minden a hittől függ. Ilyenkor azt gondolom, hogy a hit
misztikus értelme, örök lelke annak, ami megváltást jelent. A bennünk
élő hit mintha Isten cselekedete volna a mi tetteinkért. A hitet éppen
úgy kell tisztelni, mint a szeretetet, önmagáért és mint erőt, de nem
tárgya értékéhez vagy igazságához mérten. Az az Isten, akit
nyomorúságomban gyakran elképzelek, senkitől sem fogja kérdezni: «Hiszel
bennem?» Ezt fogja kérdezni: «Hiszel?» Mily belső derű, mily igazi
boldogság áraszthatja el annak a lelkét, aki egyszerűen és kétkedés
nélkül így felelhet: «Igen, hiszek.» Mintha bizony a hit valami
határozott meggyőződés dolga lenne! A hit az igazi jámborság szíve, erős
lelkek egészsége, a hit az örök igenlés.
Hirtelen belső láz kezdte gyötörni. Poharához nyult, mintha abban
keresett volna támasztékot, de földöntötte és keze lehanyatlott.
Borgőzös feje előredőlt és szája, mint a sírással küzködő gyermeké,
eltorzult.
A korcsmárosné jólelkűen fölajánlotta, hogy szállást ad a házában.
Solander, mint valami alaktalan kísértet, a fák alatt elbotorkált a
holdfényben és hangosan énekelt. Az éjjeli erdő visszaverte ezeket a
hangokat, amelyek olyanok voltak, mint valami állat szomorú ordítása.
Kis sütőházban, amelynek törött ablakán bekandikált a holdvilág, a
kemencén vetettek nekem szénából ágyat. Forgott velem a világ és
anyáskodó hangon egy tücsök csiripelt. Tágranyilt szemmel néztem a
csöndes fénybe és ez a tudat, hogy élek, bánatos kiváncsiság szédületébe
merített. Már félálomban bölcsőt láttam, amely mintha lebegett volna,
fényes csillag alatt ringott. Kínos és édes ének dallamára lassan
lengett napjaink világának egyik sarkától a másikig. Itt Erosz, ott az
Evangélium volt a sarok és én azzal a kimondhatatlan bizalommal, amely
látomást tud szülni, megsejtettem, hogy belőle egykor, ha megpihenne,
okos és jó ember derűlt vonásaival új Isten támadna.
*
A következő időkben, hogy Solanderrel találkozzam, betértem Kalauer
korcsmájába, ahol gyakori vendég lettem, bár Solandert ritkán találtam
ott és többnyire olyan társaságban, amely nem volt kedvemre való. Azután
pedig, miután több napig nem láttam, váratlanul a szobámban találtam
este, ha hazatértem vagy amikor reggel fölkeltem. Amikor egyszer a
lakásán kerestem, helyette azt a csöndes nőt találtam ott, aki első
éjjelünkön és sok későbbin is várakozott reá. Néhány szót váltottunk.
Nyugodtan és barátságosan felelt, de szeme nem engedte meg, hogy idegen
tekintet beléje hatolhasson és azzal a tudattal távoztam, hogy nemcsak
közönbös vagyok neki, hanem hogy az ő szeme egyáltalán nem lát bennem
mást, mint valami tárgyat. Más alkalommal Solanderre iparkodtam terelni
a beszédet, ürügyül a sorsáért való közös aggodalmunkat használtam föl
és nem titkoltam, hogy vonzódom hozzá. Székkel kínált, maga csöndesen
ült az ágy szélén és figyelemmel hallgatta szavaimat, de okos, egyébként
kevéssé szép arca csak akkor éledt föl, ha jó vagy csodálkozó szót
hallott arról a férfiról, akit szeretett és akit szolgált. Most először
kezdtem sejteni azt a ritka kizárólagosságot, amellyel csakis neki és
csakis benne élt, később pedig életének története felejthetetlen
odaadásnak és határtalan áldozatkészségnek képét tárta elém. Ő maga
azonban nem beszélt magáról és sorsáról, sem róla, akinek ezt a sorsot
köszönhette. Mintha számára nem lett volna a világon se élet, se ember,
csak alkalom, hogy Solanderért tehessen vagy szenvedhessen. Személyének
és minden jogának ez a föláldozása őszinte volt és becsületes, de
derűltség nélkül, fájdalmat okozó boldogságának gyertyácskája ott
lobogott a Solander élete fölött függő és egyre közeledő végzet sötét
felhője alatt. Ez valami kimondhatatlan szomorúságot adott hűsége
hatalmának, mert reménytelen volt és reménytelenül élt. Erről az
emberről megszűnt minden itélete, mert nem tudta összeegyeztetni
egyszerű, de makacs természetének kötelességtudásával és érzelmeivel és
ha utána járt volna, alighanem tönkre tette volna a konfliktust, mert
eszes volt és jellemes. Solander lénye nem engedett számára más utat,
mint a vak helyeslését vagy az elválásét és mert szerelme később
fölismerte, hogy Solander tőle függ, szidott, lenézett és megcsalt
szeretőből lassanként elnéző és tűrő testvérré változott.
Nem lepett tehát meg, hogy fölékesítette megvetett értékének virágaival
és dicsőítette, mert így akarta magát maga előtt igazolni. Arcvonásain
lassanként olyan női szenvedés jeleit vettem észre, amely nekem új volt
és érthetetlen és amelyet azelőtt sohasem láttam az életben;
megértettem, hogy senki sem szerette és hogy mindenki csak mosolyogva
beszélt róla, ami fölháborított és ki is elégített. Egyszer azt hittem,
hogy valami gonosztevő oldalán glóriás fényben haladó szent, máskor
szánalommal és megvetéssel azt gondoltam, hogy méltatlanul meghódolt. De
ő maga mintegy fájdalmas álomban, mosoly és könny nélkül járta a számára
rendelt utat és nem hallgatott semmi figyelmeztetésre, semmi vádra és
semmi dícséretre.
Jómódu gyártulajdonosnak volt a leánya és Solandert erejének és
reménységének legjobb éveiben ismerte meg, amikor már tíz évi
korkülönbség volt köztük. Lassan-lassan föláldozta érte egész vagyonát.
Látta szétfolyni a keze közt, de sohasem figyelmeztette, mert kedvesének
értékébe és erejébe vetett hitét a kétkedésnek még csak árnyékával sem
tudta gyöngíteni. Jogokkal ruházta föl az emberiesség és erkölcsiség
minden törvényével szemben, látta, hogy más nők áldozatuk hasznát
élvezik, de hallgatott, tűrt Solanderért, akinek végre odaadta mindenét.
Szívós bizonyosság erőt adott neki, érezte, hogy legvégül az övé, csak
az övé lesz, utolsó reménysége Solander tehetetlensége volt és azzal
vigasztalta magát, hogy ha mindenki elhagyta, dolgozni tud majd érte.
Solanderrel érintkezve később gyakrabban találkoztam ezzel az
asszonnyal. Amikor megismertem a történetét, a képe lassan megváltozott
előttem és legyőzve a szenvedésnek szemében élő nyugodt fényétől,
megkövettem, mert nem egyszer kételkedtem méltóságában és büszkeségében.
Az életből mily keveset ismerünk meg, ha az érték, erény, igazságosság
és jóság megszokott mértékével mérjük hatalmas, ezerszeres arculatát!
Mindent elvetni, mindent: ezzel kellene az egészséges ifjúságnak az
életet megkezdenie, hiszen a tiszta erős szív mégis mindig megtalálja az
igaz értéket. Benne pihen mint a virág illata és szíve a bimbójában és
lelke a jó, igaz és fönséges felé fordul éppen úgy, ahogyan a napfény
rátalál a széttárult kehelyre, amely a világosság felé fordul, mert
szüksége van rá. Csak a hit ez összefüggések törvényszerűségében
biztosítja nekünk a magabizalmat, amely nem ingadozik és az emberi
méltóságot, amely nem függ a sorsunktól.
Ennek az asszonynak a képét ma, ha visszaemlékszem rája, megtisztulva
látom minden portól és piszoktól, amellyel egykor a mindennapi élet
elhalmozta. Tövises szőnyegen vitte az útja, a szőnyegnek Solander volt
a neve, ő vitte, életet adott neki és megsebezte, ezen a szőnyegen akart
meghalni. Nem ismert veszedelmet, nem örömet, csak őt ismerte, nem
látott embert, nem Istent, nem eget, csak őt látta. Szeme, ha az ő
szétdúlt arcáról gondolattalan egykedvűséggel visszatért környezete
rendes alakjaihoz, mintha ezt mondta volna: hiába, így van megalkotva ez
az ember, akihez hozzáköt a szerelmem. Nem hallom vagy nem tudom, hogy
jónak vagy gonosznak, gazdagnak vagy szegénynek, csodálatraméltónak vagy
züllöttnek állítjátok-e, mert szerelmemnek mondom őt és olyannak látom,
amilyen a szerelmem. Arra a néhány szerény napra, amelyet a földön
töltünk, mért ne hagyjam őt meg olyannak, amilyen? Tettem valamit érte?
Tetteim, akárcsak a lélekzetvételem, szükségesek voltak az életemhez és
ne dícsérjetek és ne is feddjetek. Ha azt mondjátok, hogy nyomorúságos
és szánnivaló az életem, akkor nem látjátok a szívemet. Tudom, hogy egy
napon szellemében megpihenve a halálos ágyán fog békében feküdni,
halványan és hidegen fölkészülve a földi búcsúra. Hogyan bírhatnám el
ezt a látványt, ha szerelmemnek bármivel adósa maradtam volna? Adósa
volt ő magának vagy a világnak? Mily boldog vagyok, hogy ez a kérdés
csak titeket foglalkoztat és sohasem engem, nekem nem volt adósom, mert
engem kevésbbé szeretett, mint én őt.
Egy felejthetetlen est, amelyet nemsokára éltem át, hogy Solanderrel a
városon kivül sétáltam, új fényt vetett e különös asszony szenvedésének
világára, egyszersmind azonban jobban megláttam, mint bármikor, hogy az
a férfi, aki kemény sorsát okozta, mégis méltó volt erre a vonzalomra és
odaadásra.
Meglehetősen későn még elmentem Kalauerhez. A még mindig nyomasztó meleg
miatt tárva-nyitva volt minden ajtó és ablak. Solander hangját már
harsogni hallottam, amikor még az ablak alatt haladtam el. Két legény és
egy utcai leány társaságában megszokott sarokasztalánál ült és ennek a
csúfolódva elragadott hallgatóságnak zavaros litániát prédikált
praktikus életbölcseségről és misztikus ostobaságról. Látszott rajta,
hogy ez az előadás szenvedést okoz neki, de mégis mohón szívta magába
kis társaságának csodálkozó bámulatát. Ismertem selejtes hatásvágyának
és hiúságának e kitöréseit és csak habozva ültem az asztalához, mert
tudtam, hogy ilyen pillanatokban nem szívesen látott. A mi érintkezésünk
fokát nem tudta összeegyeztetni azzal, amelyen cimboráival kereste a
közösséget és éppen úgy szégyelte magát előttem miattuk, mint ahogyan az
ő jelenlétükben nem szívesen vállalt engem a barátjának. Én a magam
részéről sohasem titkoltam, hogy undorodtam efajtájú társaitól.
Bizonyára túlzott világossággal láttam ragaszkodásukat, amely ezeknél az
embereknél mindig csak akkor érzi magát kielégítettnek, ha áldozatukat
levonszolták a maguk életmódjának alávalóságába. Különösen egy már nem
fiatal, nagyon intelligens litografusnak az ellenségeskedését éreztem,
aki sokat volt Solander körül és akinek az alázatossága és ravaszsága,
amellyel a barátját kizsákmányolta és egyszersmind hizelgett neki,
fölháborított. Azok közé az emberek közé tartozott, akikről az első
pillantásra bizonyosan tudtam, hogy életem ellensége. Vannak emberek,
akik létünk tagadó és romboló elemeit testesítik meg a legteljesebben és
ösztönünk föllázad ellenük, még mielőtt egy szót váltottunk volna velük.
Nincs út, nincs eszköz a kibékülésre és szennyes a kiegyenlítésnek
minden megkísérlése.
De még ennél az embernél is ellenszenvesebb volt nekem az a leány, akit
éppen olyan gyakran láttam e férfi, mint Solander társaságában. Mindenki
csak Jona-nak szólította és minden inkább volt, mint szép, de nagyon
okos és megvolt benne az a mérgező, fölizgató elevenség, amely a
tehetséges leányokat gyakran mérhetetlen romlásba sodorja. Rosszaságában
volt valami szomorú és hideg nagyszerűség, érzékiségének szenvedélytelen
viharában és pusztulásának rothadó színei közt kihalt lelkének már nyoma
sem volt. Amikor először találkoztam vele, tanácstalan irtózattal láttam
leplezetlen szégyenének mélységét és megértettem, hogy a nő látó szemmel
és éber érzékkel, mosolyogva tud leszállani a pokol oly mélységeibe,
ahová férfi bódultság nélkül sohasem juthat el.
Alapjában véve mindenkié volt és senkié, de tulajdonképpen Solanderé és
azé a litografusé, aki úgy látszik azért kötötte magához, mert ismerte
különös ösztöneit, míg a leányt Solanderhez valami szellemi becsvágy
fűzte, ami szívtelen nőknél sokszor megfigyelhető lángeszűnek hitt
férfival szemben. A leány megvetette, de mégis büszke volt arra, hogy
Solander figyelmére méltatta. Akkor csak megijedt sejtéssel láttam e
sötét hármas közösség végzetességét, mert az ellenérzés és a rokonérzés
elhomályosította látásomat, később azonban megértettem a megvetést és a
gyülöletet, amelynek megkellett születnie a lelkekben, különösen abban a
versengésben, amely mindkét oldalon nem igazi szenvedéllyel, hanem itt
nagylelkű babonával, amott számító alávalósággal fejlődött ki.
Néha olyan helyzetbe jutunk, amikor természetes ösztöneink föltámadnak
az ész minden figyelmeztetése ellen, a mélyből jövő kényszerítésük néha
elhomályosítja a lélek minden éberségét és nem ismerjük föl tettünknek
sem eredetét, sem veszedelmességét. Hirtelen hangosan ezt mondtam:
– Kalauer korcsmája disznóól.
Solander, aki mindjárt megértett, megütközve föltekintett, társa lassan
és várakozóan felém fordult és míg végigmustrált vöröses szemöldöke
alatt ülő zavaros szemével, hidegen és kihívóan mondta:
– Azért vonz téged.
Jona fölingerlően nevetett, de csitítóan mondta:
– Csak hadd, az erkölcs kínozza. Megteszi ezt mindannyiunkkal, míg meg
nem gyógyulunk.
– Vagy el nem rothadunk, – mondám.
Verekedésre voltam elkészülve. Solander megértette, mi forgott kockán.
Fölkelt hangosan morogva mint a medve:
– Hallgassatok! Senki sem szól egy szót sem, amíg én itt állok.
– Hát ülj le, – mondta nyersen a másik.
Az asztaloknál szórványosan ülő vendégek figyelni kezdtek bennünket,
Kalauer esetlenül felénk csoszogott, fejét lehorgasztotta és homályos
szemével alulról fölfelé ferdén tekintett reánk. Solander senkihez sem
szólt, de a többiek felé fordult és széles hátával födözött engem,
anélkül hogy tudná, hogy ezzel pártomat fogta.
Jona lustán fölemelkedett.
– Ez kezd unalmas lenni, öregem, csak ábrándozzál kettesben a
cimboráddal.
Magával húzta a barátját a mindig számító nő óvatos határozottságával,
aki jól tudja, hogy a botrányból csak kára lehet. Követték és a társaság
elkotródott; ellenfelem inkább közönyösen, mint még haragosan. Nem
nyerhetett már semmit, mert a leány vele tartott. Az ajtóból kibékítő
búcsúszót kiáltott Solandernek. Én csak most lettem dühös; úgy éreztem,
mintha helytelenül jártam volna el és nem találnék utat a jóvátételre.
Kivülről az eltávozottak megvető nevetését hallottam, az esti szellő
szárnyán bejött és a léptekkel együtt elhalt.
– Tönkre mégy, – mondtam Solandernek, – eldobod magadat. Ez a nő kloaka.
– Te filiszter vagy, – felelte haragosan.
– Ha mindent ennek mondasz, ami nem szennyes, akkor filiszter vagyok.
Dühösen nekem támadt, de mérsékelte a hangját:
– Erkölcsöt akarsz nekem prédikálni? Mit tudsz te a világról, mennyit
ismersz föl egy idegen lélek viszonyáról azokhoz a dolgokhoz, amelyek
ellenedre vannak? Az a kérdés, hogy mit érzek, de nem az, hogy mit ér a
tárgy, amely fölvillanyoz.
– Én is csak arról beszélek, amit érzek. Mindegy nekem, hogy mennyit
tudok, de tudom, mit vetek meg és gyűlölök, mit csodálok és szeretek.
– Eredj a pokolba, fecsegő!
– Jól van. Megyek. Isten veled.
Solander fölugrott és karon ragadott:
– Te bolond, minek szaladsz mindjárt el, ha szerényen kifejtem a
véleményemet. Ehhez talán csak van jogom?
– És nekem?
– Persze neked is; de civakodó kedved van. Gyere, ülj le, beszéljünk.
Visszatartlak, mert beszélnem kell, megöl a szomorúság, ha nem
igazolhatom magamat magam előtt. Csak gazemberek tudják ezt
megelégedésükre megtenni akkor is, ha egyedül vannak. Én nem. Mihelyt
eltávozol, azt hiszem, hogy megbántottalak. Hát hallgass meg. Nem azért,
mintha csak akkor lenne igazam, ha meggyőztelek, hiszen nem is kivánom,
hogy igazam legyen, de csak akkor tudom meg, hogyan állok és hogyan
gondolkodom, ha az ellenmondás kikergeti a kápolnákból és a barlangokból
a bennem levő angyalokat és vadállatokat. Megértesz, mert mosolyogsz. Ó
hidd el, valami egészen különös dolog az, milyen hatása van rám a
gonosznak. Ha akarod, beismerem, hogy ez a nőszemély piszkos cafat. Nem,
ezt nem akarod. Igaz, hogy fölkelti bennem a gonoszat, az aljast, az
elvetemültséget, a gyalázatot és találkozásom vele a vereségem. A
férfiak világában ő az a sötét elem, amelyről az emberiség szinte titkos
megegyezéssel hallgat, nem akarom eldönteni, jogosan-e vagy jogtalanul,
de bizonyos az, hogy ez a hallgatás úgy pusztít az emberek lelkében,
mint a báránybőrbe bujt farkas a nyájban. Az asszonyok arcán mindenütt
meglátod e hallgatás sebeit. De most hallgasd meg, hogyan állok és mit
éltem át. Ilyen megalázás után, mintha megtisztultam volna, mindig
fölébredtek bennem az angyalok szavai. Ha a test sülyed, fölemelkedik a
lélek. Ti ezt még nem tudjátok, pedig naponta állítjátok, hogy más
formában, például a halál után így történik. De így van ez már az
életben is. A magunk megvédéseért aggódva nem fog lelkünk fölemelkedni,
legkevésbbé tettre, mert ha a test jól érzi magát, a lélek megfeledkezik
a szárnyáról. A mulandó létezése csak mulandó javak születését
bizonyítja, a lélek ellenben közeli viszonyban van a test pusztulásával
és gyakran csak az összeroppanó földi biztosság vihara után kap szárnyra
vagy abban a szomorúságban, amely a mulandó romjain uralkodik.
Elhallgatott és rám nézett. Csillogott a szeme és mint mindig, ha igazi
meghatottság szólt belőle, menthetetlenül úrrá lett rajtam szellemi
élete. Aggodalommal és szeretettel néztem világos szemébe, amely arcának
keretén égett, mint két fény a romok közt.
Mintegy magában beszélve lassan folytatta:
– Hány embernek született már meg az Istene betegségében, nyomorában,
gyalázatában! Amíg egészségesek voltak és tiszták, nem ismerték, nem is
keresték. Gyakran gondolok Krisztus szavaira: «Én pedig azt mondom
nektek, hogy a gonosznak ne álljatok ellene.» Te, természetesen, mint a
legtöbben, nem ismered. A hegyi beszédben van. Szavai azt jelentik, hogy
annak a gonosznak, ami velünk történik. Figyelmeztetés ez türelemre
másokkal szemben. De mint Krisztus legtöbb szavának, praktikus értelmén
kivül, még titkos értéke is van és ez az, hogy az ember lelkéhez szól.
Ha jól menne sorunk a földön, senki sem vágyakoznék atyjához az égbe.
Megérted, mi része van a gonosznak a lélek útjából? Én nem azért hagyom
magam néha szabadjára, mert ezt hiszem, hanem mert néha el kell buknom,
vigasztalom magamat ezzel a hittel. Most te beszélj, te is gondolsz
valamit.
– Talán igazad van, megindít, amit mondasz és mégis kell bennünk
valaminek lennie, amit a gonosznak nem szabad érintenie, ami az aljasnak
örök, eltörölhetetlen ellensége. Az Isten nem kezd ki a sátánnal, hogy
diadalmaskodjék.
– Lehet, – mondta Solander nyugtalan szemmel, – de hogyan akarod magadat
megmenteni?
– Végtelen harccal és ha kell, elszánt halállal. Csak ilyen értelemben
lesz a fény kapujává.
– Mit nem mondasz. Gondold meg, csak emberek vagyunk.
– Csak? Miért csak? Emberek vagyunk! Nincs ennél nagyobb. Nem
mentségünkre vagyunk emberek, hanem örök dicsőségünkre. Mily
elhamarkodott idealizmus, valamire törekedni, ami állítólag több mint az
ember. Legelőször mindig csak arra lehet méltóan törekedni, hogy az
embert nagyra becsüljük.
Solander a levegőbe bámult, azután nyugodtan és olyan egyszerűen,
ahogyan csak őszinte szív szólhat, ezt mondta:
– Nem szabad elfelejtened, én csak hivatott vagyok, de nem kiválasztott.
Amikor nyomorúságos arcába tekintettem, amelyet félig elfordított, a
rajta látható igaz szomorúság hallgatásra kényszerített, amely tele volt
tisztelettel elháríthatatlan sorsa iránt. Szavainak őszinteségét alapos
bizonyosságnak éreztem és alázatosságuk vigasztaló sejtés borongó
világába sülyesztette gondolataimat. Úgy éreztem, mintha az
érinthetetlen fényességnek végül mégis meg kell nyilnia ez érzület előtt
és mintha azok, akik igazán ismerik a harc tüzét, sohasem lennének
képesek e birodalom ragyogó kapuinak bezárására.
*
Egyre élénkebb érdeklődésem és vonzódásom Solander iránt szűntelenül
foglalkoztatott és nem engedte megpihenni gondolataimat, itéletemet és
következtetéseimet. Teljesen lefoglalt és azon fáradoztam, hogy vele,
lényével és gondolatvilágával egészen és őszintén tisztába jőjjek. Akkor
azonban még nem volt meg az erőm, hogy képét egészen magam elé tárjam és
igazságosan értékeljem. Ma tudom, hogy nem lehetett megelégedett, mert
eszméi és követelései sohasem lettek a maga természetes életének
alkotórészeivé.
Bizonytalanságom növekedett, életem nyugtalanul és megkínzottan folyt
tovább, egyszer úgy éreztem, hogy vonzódom hozzá, máskor pedig hogy
eltaszít magától és ez állapotok egyikébe sem tudtam beletörődni.
Megtörtént, hogy egyszer nyiltan beszéltem vele érzelmeiről, de felelete
nem elégítette ki sem őt, sem engem, mert mindig rosszul és
bizonytalanul beszélt, ha megfontolva kellett nyilatkoznia, ellenben
meggyőzően és jól, ha valami szenvedélyes érzelemroham nyitotta meg
keblének zsilipeit. Kérdéseim kínozták, mogorván vagy frivol módon
felelt és az volt a benyomásom, hogy a kérdésekben lekicsinylést vagy
kételkedést szimatol.
– Jó véleményed legyen rólam, – mondta egyben békülékeny mosollyal, – és
meglehetsz győződve, hogy jó leszek. Mindig engedelmeskedem minden
ingernek, de szilárd elhatározást nem tudok védiggondolni vagy követni.
Gondolataink összeütközése folyamán egyszer izgatottságában olyan szó
röppent el az ajkáról, amelyet nem felejtettem el és amelynek igazsága
rám nézve fontos lett. Azt vethettem a szemére, hogy a következtetés,
amelyet bizonyos tényből levont, nem elégített ki, mire röviden és
elutasítóan így felelt: