elveszthetem, amit már megnyertem, nagyon elkomolyodtam és nem értettem
azt az aggasztó gondot, amellyel e férfinak, mint életem első barátjának
megismerése után törtem magamat. Minden ember elhagyatottnak mondja
magát és talán az is, mindenki a maga igényének mértéke, lénye és értéke
szerint, de igazán elhagyatottnak csak az érzi magát, aki soha egy
pillanatra sem szűnt meg hinni minden ember testvériségében.
– Így találunk rá egymásra, – mondta Solander sóhajtva, – és holnap
megint mehetünk tovább. De ma szép napot csinálunk. Te sehol sem
állottál és sehol sem ragadtál meg, ez jó, de veszedelmes. Aki szereti a
veszedelmet, anélkül, hogy átlátná a nagyságát, annak könnyű a dolga, de
aki látja és mégis bátor marad, ez már valami. Én, amint itt látsz –
hiszen csak véletlen, hogy legutóbb külsőleg nem történt minden a
kivánságom szerint – birokra keltem az élettel. Először eltemet minden
omladékkal, de aki kivergődik alóla, az legyőzte. De engem nem fog többé
meglepni, ahogyan egy napon a holdkórosokat meglepi. A legtöbb ember nem
szinte álomban vándorol? Közöttünk még az ostobákat lehet a
legkönnyebben elviselni, ezek az égi atyától kapták az útlevelüket. De
az okosak, akik maguk teszik magukra a szemellenzőt, ez az ellenség.
Egészségedre!
– Én nem tudok ilyen gyors lépést tartani.
– Nekem is mérsékelnem kellene magamat, de ha mértékletes vagyok, nem
érek semmit. Hidd el, hogy a mértékletesség, bármiben gyakorolom is,
megront. Aljas vagyok, ha nem sülyedek, az emelkedés nem válik
hasznomra. A birtok akár vérben, fejben vagy a zsebben, türelmetlenné,
vágyódóvá, sóvárgóvá és lelkemben ingataggá tesz. Ha nálam valami
eltorlaszolódik, tönkre megyek, de ha minden folyik, támaszt és vigaszt
adnak meleg jó gondolatok.
Nagy, vad fejét kissé lehorgasztotta és azzal az akaratlan
szomorúsággal, amely arcának nyugodt kifejezését jellemezte, a
borospohár halvány csillogásába nézett. Azután a zsebéből rövid pipát
vett ki, ügyetlen ujjaival kényelmesen megtömte, mint ahogyan a
vetőbabot nyomja bele az ember a tavaszi földbe és a szárát a bajuszán
át mint valami bokron keresztül az ajka közé tolta.
– Akárhogyan szeretem a szabadságomat, – mondá, – itt kell ülnöm, bármit
tesz is az ember, elmulik a nap. Élünk, csinálunk-e még valamit?
Szerelmes vagyok ez életbe, ez a szülője szeszélyemnek és
neveletlenségemnek, állhatatlanságomnak, búsulásom és boldogságom
váltakozásának. Mások reális házassági kötelékben élnek az élettel, de
tettel vagy gondolattal mégis csak mi nemzük a világnak a megmaradó
szellemi gyermekeket.
Belsejében egészen fölmelegedett a beszédtől és saját tüzében
kivirágzott. Majd fönnhéjázva, majd összezúzva, most megvető
közönbösséggel maga iránt, máskor nemes magasratörés heroikos túlzásával
görgette elém buzgalommal életének tarka képeit és gondolatait.
Folyékonyan beszélt és gyönyörűen, kesernyésen és hiún egyszerre; színes
forrásokban és sötét pocsolyás patakokban tárta ki a lelkét,
elragadtatva az igazmondástól, mély emberi szomorúságtól lesujtva,
frivolan és tele boldog reménységgel.
Ételünket már régen elfogyasztottuk, a bor elhatalmasodott bennünk, künn
a délutáni nap ferdén tűzött a szembenlevő házfal ablakaiba és a korcsma
vendégeket kiszolgált, elbocsátott és ismét ujakat fogadott magába.
Solander azt indítványozta, hogy költözzünk át egy másik helyiségbe, egy
söröspincébe a városháztéren, előbb azonban igyunk kávét. A
korcsmárosnak elhárítólag búcsút intett, az öreg megértette és
bólintott. Körülvett bennünket az üde levegő frissesége és az utcák
jóleső zaja. Solander karon fogott és néma elragadtatásunkra elárasztott
bennünket a mások élete, dolgos sietése, komoly készenléte, ezer
kötelesség lélekzete és a körülöttünk levő embertömeg hallgatag terhe.
Szabadnak és boldognak éreztem magamat, szinte a reménység valami üde
szigetén, mintha az egyetemességben föloldódtam volna, boldogan
elszakadva mindentől és mégis jó szívvel mindenki iránt.
Két órával éjfél előtt Solander tökrészeg volt és ha a korcsmában, ahová
legutóljára bevetődtünk, nem tudták volna a lakását, tanácstalanul
veszve lettem volna. Így azonban nagynehezen sikerült őt haza
szállítanom. Valaki segített, akinek néhány részvétteljes és sajnálkozó
szavára emlékszem, de ezt a közösséget Solander iránt táplált
érzelmemmel visszautasítottam és az idegennek, mihelyt nem volt rá
szükségem, kiadtam az útját.
Amikor Solander kapuján csöngettem, láttam, hogy az öreg házban a kapu
mellett az ablakban elfujtak egy gyertyát és halk léptek közeledését
hallottam. Az utcai világítás fényében egy asszonyt láttam, aki egyszerű
viszonyok közt élő jó származású hölgy módjára viselkedett. Csunya,
gondokkal telt szomorú arc hajolt a tehetetlen ember fölé. Engem alig
méltatott futólagos köszönésre. E csöndes alak sem bosszankodást, sem
utálatot, még izgatottságot vagy türelmetlendéget is alig árult el,
mintha mindezt már kegyetlenül megszokta volna. Egy gyertya világánál
csaknem üres szobát láttam, benne egy ágyat, egy íróasztalt, könyvek és
iratok vadonjával, egy szekrényt és egy mosdószekrényt. A túlterhelt
íróasztalon kivül minden józan rendben volt elrakva, csak a falon függő
különös képek tartoztak, amint látszott, abba a birodalomba, amelyet az
itt rendet teremtő kéz nem érintett. Amikor láttam, hogy Solandernek már
megvan a védelme, nyugtalanul fölzaklatva, fáradtan és mindenen
fölülemelkedve, de egyúttal csalódottan távoztam. Csak most láttam, hogy
keskeny, régi téren voltam, amely négyszögletes volt és egyforma
házaival olyan csöndes és sötét, mint egy udvar. A házzal szemben levő
fasor fölött a fehér telihold állott és a fák árnyait szőnyegként az
utcára terítette. A hold árnyékában padot vettem észre, átmentem és
kimerűlten leroskadtam rája. Valahonnan óraütés hallatszott, úgy éreztem
magamat, mintha egészen idegen városba tévedtem volna. Nappal még
sohasem jártam ezen a vidéken.
Érzékeim és gondolataim lassanként megnyugodtak, de nem voltam
megelégedett, gyötört a kegyetlen élet ez elpusztított helye. Az ég a
zavaros hullámokban visszatükröződik ugyan, de azért nem teszi tisztává.
Ámde fényét nem tiszta sugárral adják vissza? Bizonytalanságom kínzott,
még nem értettem ahhoz, hogy megnyugtatásomra külön válasszam a tények
világát ez eszmék világától, aminthogy Solander sem értett ehhez
sohasem. De sejtettem, hogy ez az ő végzete és félelemmel és haraggal
megértettem, hogy a szellem igazi élete csak az akarat
különválasztásával kezdődik. Ám minél inkább törekedtem a megmentésemre,
annál szegényebbnek tűntem föl magam előtt.
Ekkor Solander szobájában kialudt a világítás. Mindjárt utána óvatosan
kinyilt a kapu és azt a nőt, akivel nála találkoztam, óvatosan és
hangtalanul távozni láttam. Nesztelenül csúszott végig a lába a köveken,
mintha árnyék lett volna és az egyik keresztutcánál eltűnt a sarkon.
Testvéri üdvözletféle maradt hátra az éjszaka csöndjében, sejtése és
fájdalma a névtelen emberszeretetnek, egy ékesség nélkül való értéknek,
amelyet csak az angyalok szeme lát.
*
Sokáig nem tudtam elaludni, kis szobámat megtöltötte az éjjeli
világosság, néha-néha lépés zaja halatszott a téren és visszhangja is
vele futott a házszögletekben. Távol nehézkes kocsik haladtak, a nyári
éj szürkületén át lassanként testet kapott az új nappal. Ablakom az ég
nagyságát tisztának mutatta és világosnak, mint aminő az életem. Amikor
végre elaludtam, azt álmodtam, hogy az embereket mind valami forró szél
elkapta az a követelés, hogy valaminek történnie kell. Ezzel a
követelésükkel tanácstalanul tévelyegtek szerteszét és egymásnak
kiáltozták: Kell valaminek történnie! Mintha mindenikük tudta volna,
mindenikük magában, miről van szó, de senkisem volt képes megmondani.
Amikor fölébredtem, kápráztatta a szememet a nappali fény, amely a nap
széles sugárfolyamával hatolt be a szobámba. Ágyam mellett a széken
Solander ült. A fején kalap, akkora mint egy ernyő és térde közül
hatalmas botnak a kampója ágaskodott ki.
– ’Csés jó napot, – mondá vidáman, – hát csak kényelembe teszi magát az
ember. Elkannál voltam és amikor átjöttem itt a téren, úgy rémlett, hogy
ez a pajta ad neked szállást a padlásán.
– Én mondtam meg neked?
– Alighanem, de az is lehet, hogy Elkan. Bátran ébredj föl egészen.
Rendesen jókedvűen szoktál reggel fölébredni? Különben nem is lehet
másként, hiszen amikor fiatal voltam, én is boldogan ébredtem föl. Most
azonban néha heves, gonosz ijedtség az ébredésem és ilyenkor ezt
kiáltom: végem van, végem… és ha meglátom az ablakon a napfényt, a
szomorúságtól tántorgok. De ma jól éreztem magamat. Nem megyünk a
városba?
Nagy örömmel ráálltam. Mintha örökre eltűnt volna minden, ami az elmult
órákban aggasztott, olyan magától értetődőnek látott ez a különös ember
mindent, ami őt illette, a baját, gondolatainak aranyos
összevisszaságát, barátságunkat. Körülnézett a szobában.
– Szegény vagy?
– Nincs semmim.
– Nem baj testvér. A fiatalságnak jót tesz a szegénység. Figyeld meg
azokat a fiatal embereket, akik nem magukszerzette vagyonnal
rendelkeznek, fogva tartja őket, megrontja erejüket, merészségüket és a
szép szabadságot, amelyet az a tudat ad, hogy nincs semmink. Ama
gondjuknak, hogy valamit elveszthetnek, föláldozzák ama képesség
fejlesztését, hogy valamit megnyerhessenek. Csak harcban lehet nyerni,
még akkor is, ha elveszítjük.
Elővette a pipáját, de ekkor szivarokat vett észre az asztalomon, egyet
elvett, a másikkal engem kinált meg.
– Nesze, füstölj, füstölj az ágyban. Vagy föl akarsz már kelni?
Fölugrottam és gondoltam: azok közé az emberek közé tartozik, akik nem
érzik magukat erősebbeknek azért, mert korábban keltek föl, mint mások.
Ez ritka dolog.
Solander a szivar leharapott hegyét kiköpte az ablakon és füstölni
kezdett mint a kályha, amelynek nincs csöve. Amikor beszélni kezdett,
köhögés gyilkos rohama a mondat felét beléfojtotta. A kezével intett,
mintha ezt akarta volna mondani: csak türelem, elmondok még majd
mindent. Végre ezt kérdezte:
– Van ma valami dolgod?
– Csak akkor van dolgom, ha akarom.
– Jól van, megértjük egymást. Én csak akkor akarok valamit tenni, ha
nincs semmim. Ez nagyon hasonlít a te elvedhez. Vedd például ezt az
Elkant az ő polemikus irkafirka-zászlójával, hát azt hiszed, hogy
szívesen írók a lapjába? De most ez az egyedüli hely, ahol szóhoz
juthatok. Nem baj, majd csak megváltozik a dolog.
Vizsgálódva nézett reám, mintha arra kérne, jelentsem ki, hogy bízom
benne, de mert hallgattam, sóhajtott és a maga bizalmával állott elő:
– El kell jönnie az időmnek, amikor elmondhatom, ami mondanivalóm van az
életben, csak a nyugalmam hiányzott mindig és az idő gondolataim
összeszedésére. Azelőtt másként volt, de akkor megvetettem azokat az
eszközöket, amelyek előbbre vihettek volna. Elszalaszthatja-e az ember a
maga idejét? Hiszed ezt?
– Akinek igazán van valami mondanivalója, annak mindig eljön az ideje.
– Úgy-e? Látod, te okosan gondolkodol, bátorságot öntesz az emberbe.
Kedvem találom ugyan gondolataim gazdagságában, de egész gazdagságomban
még sincs meg az igazi kedvem. Ez a végzetem. Ezt csak az érti meg, aki
törődik lelki háztartásával.
Zavartan maga elé nézett és hallgatott. Gyakran úgy látszott, mintha
meglepődnék saját nyilatkozatain és csak akkor fontolná meg, amikor már
elárulta őket. Érzékvilágának ez a nyers, durva burkolata időnként
mintha nem is sejtette volna azokat a forrásokat, amelyek alatta lelke
mélyén fakadtak. Nem volt itélőképessége és nem volt öntudatos, a mások
szemével látott és mások szívével érzett és a jelenségek világát
gondolataiban csak a véletlen szerint rendezte és eredetüket nem tudta
kikutatni. De ezek a véletlenek gyakran csodálatos fényben ragyogtak.
Valahogyan megéreztem benne korunk tragikus szellemi tipusát, de ami őt
messze a gyors hatás és hamis páthosz alakoskodó és lelkiismeretlen
fanatikusai fölé emelte, az látnoki meghatottsága volt az emberi
lélekkel szemben. Hiányzott belőle, mint jóval később fölismertem, a
szellemnek az a döntő képessége, amely mint alkotó fantázia újat teremt,
de sokkal gazdagabb volt akárhány embernél, akinek ez az adománya meg
van kicsiben és ennek rövid életű szegényes dicsőséget köszönhet.
Solander úgy gondolkodott és úgy beszélt, mint az az ember, aki
megszokta a hivő hallgatóságot, amely nem ellenőrzi, hanem jóhiszeműen,
csodálattal és irigység nélkül rendeli magát alája. Csak az tanul meg
okosan gondolkodni, aki sokat van egyedül, mert senki sem győzhető meg
nehezebben, mint a magunk kétkedésének és a magunk ellenmondásának
hangja. A magányban meghat minden őszinte ember hiúsága és
megelégedettsége és nemes szerénység a magunk képességének és a magunk
jogának természetes törvénye szerint rendezi az értékeket. Hány
alapjában becsületes lelket csábított már hazugságra és túlzásra az,
mert nem akarta, hogy valami áhitatos oktondi vagy kritikátlan közönség
megcsalódjék a várakozásában.
A városban tett közös sétánk alatt megismertem Solander élete
történetét, amelyet csodálatos egykedvűséggel és minden mentegetődzés és
kimagyarázkodás nélkül beszélt el. Nem vádolta sem magát, sem mást és
semmit sem tüntetett föl magára nézve kedvező színben, hanem annak az
embernek állhatatos, csaknem józan tárgyilagosságával beszélt, aki a
hallgatóra magára bízza a következtetést az eseményekből. Egyszer rövid
gondolkodás után kedvesen így szólt:
– Elkeseríti az embert, ha hazudnia kell; ha eléggé bizik magában, hogy
megkockáztassa az igazságot, már félig kibékült. Hazudni csak viccel
lehet, a humor ellenben mindig az igazság társa.
Egy vidéki lelkésznek volt a fia és mert az apjának semmi kilátása sem
nyilt arra, hogy falusi állását városi hivatallal cserélhesse föl, korán
idegenben nevelkedett. Fiatalságáról csaknem semmit sem beszélt
Solander, csak annyit tudtam meg, hogy anyja elhagyta a férjét és
csodálatos balsors után eltűnt.
– E napokról egészen huszonöt éves koromig jóformán semmit sem tudok
mondani, amit átéltem, külső megélés volt és ezért közönbös.
Öntudatlanul éltem és azt hiszem, hogy eddig a korig minden ember így
van vele, csak később tartják fontosnak az emlékeket. Teljes öntudattal
és egész erővel mindannyian csak néhány évig élünk.
Azután leányok és asszonyok kapcsolódtak bele az életébe, amelyet
mindvégig kihasználtak. Részletekről nem beszélt, de óvatos célzásaiból
kiderűlt, hogy egészen elmerűlt ebben az árban, amely végre is
eltérítette életének céljától. Néha szomorúan beszélt és mindig
dicsekvés nélkül, hanghordozása és célzásainak gondos óvatossága mindent
csaknem borzalmas valóság színében tüntetett föl. Olyan dolgokat beszélt
el, aminőket nem lehet kitalálni, de természetes tapintata, amely mindig
érvényesült, valahányszor komoly volt, megakadályozta, hogy
melankolikussá váljék vagy hogy meg nem érdemelt vereségét bevallja.
Ezért néha kegyetlen gúnnyal beszélt magáról. Bár nem szólt az
asszonyokról megvetéssel, de hiába, ezen a téren vannak dolgok,
amelyekről az ember ha megemlékezik, a legjobb akarattal sem
nyilatkozhatik ünnepiesen, ha pártatlanul gondol rájuk vissza.
– Az én életemben úgy váltották föl egymást az asszonyok, mint valami
póstahivatalban. Rettenetes volt. Kezdetben minden egyes esetben azt
hittem, hogy igazán szerelmes vagyok és csak állhatatlanságomon
csodálkoztam kissé. Milyen szerepe volt ebben a hiúságomnak, nem tudom
megmondani, mert ki tudná pontosan lemérni azokat a kölcsönhatásokat,
amelyekből a szenvedély táplálkozik? Bizonyos az, hogy tulajdonképpen
mindig nagyon is komolyan vettem az asszonyokat, ha nem is volt ez a
látszatja, nagyon is komolyan egy bizonyos és alighanem hamis
értelemben. Mindenikükről azt hittem, hogy valami határozott befolyással
vannak lelki életemre és eközben egészen elkerűlte a figyelmemet, mik
voltak ők. Mennyire megkönnyítették nekem, hogy tisztességgel gyönge,
méltósággal hűtelen és önbecsüléssel rossz legyek. Megtanítottak arra,
hogy legfőbb jogomnak tekintsem az általuk nyujtott élvezetet és ha
legyőztek, mint valami hőst megkoszorúztak. Nemsokára annyira
elhatalmaskodott rajtam ez az élet, hogy már nem tudtam belőle
kimenekülni, hiszen szerencsétlenségéből sokkal könnyebben kiszabadítja
magát az ember, mint végzetes szerencséjéből. Akkor diák voltam és az is
maradtam, amikor az apám meghalt és megszűnt a támogatása. Csaknem
észrevétlenül asszonyoktól kezdtem elfogadni azt, amire szükségem volt
az élethez. Mennyivel több kedvességgel, tapintattal és
természetességgel tudja a szerető nő eltartani az emberét, mint
megfordítva. Az az asszony, aki magát odaadja, minden mást is odaad, a
férfi rendszerint azt hiszi, hogy a maga személyével már túlsokat adott.
Tanulmányom és munkám abbamaradt. A fejem ugyan mindig tele volt
tervezgetéssel, de gondtalan asszonyoknak, akik az élvezetnek élnek,
sokkal kényelmesebb a tervezgetés, mint a tett, mert a tervezgetés nem
vonja el tőlük a férfit. Önbizalmamat olyan készségesen táplálták és
kielégítették, hogy cselekedetre tulajdonképpen nem is volt szükség.
Nagy hangon hirdettem, hogy mit szándékozom tenni és a szobám tele volt
tömjénnel, amely a befejezett munkának hódolt, még mielőtt hozzáfogtam
volna. Az ágyból néztem a tettek szép, kemény, tiszta világát és nem is
hiszed, hogy onnan szemlélve, mily hamar változik ronggyá. És néha mégis
jóra adtam magamat, azt gondoltam, művész vagyok. A magambaszállás
keserű óráit éltem át, de sokkal jobban el voltam kényeztetve, semhogy a
művészettől ne vártam volna azt, amit az asszonyok nyujtottak nekem.
Csakhogy a művészet nem kényeztet el senkit, olyan nő az, aki hűséget
követel, vas szívet és hideg főt…
Megakadt és sokáig hallgatott. Végre egyszerűen mondá:
– Hová lettek mindahányan? Csak egyetlenegy tartott ki mellettem. Tegnap
láttad. Nem az én szegény értékem tartja nálam, hanem az övé. Az
asszonyok lelkét és vérét föl tudtam gyujtani, de egyiket sem tudtam
sokáig magamhoz fűzni. A jó Isten tudja, hogy mi kergette őket hozzám,
hiszen nem voltam se szép, se gazdag. Sokszor azt hittem, hogy a hirem
és élményeim el fogják őket riasztani. De ennek éppen az ellenkezője
történt. Azt hihetné az ember, hogy semmi sem boszantja jobban az
asszonyt, mintha másokkal kell egy férfin osztozkodnia vagy ha sok
elődje volt. De ennek éppen az ellenkezője áll. Az efajta asszonyok úgy
járnak, mint a méhek egy csésze mézzel: egyikük fölfedezi és nemsokára
valamennyi ott van. Az asszony rendszerint kissé megveti azt a férfit,
akinek egyetlen szerelme, nincs elég nagy véleménye magamagáról. De a
nők lényében megvan a kiváncsiságnak, irígységnek és hiúságnak az a
keveréke is, amely ellen nem oltalmaz meg tökéletesen semmiféle jellem.
Ennek alapja talán egyszerű természetük, talán a mai férfiak
józanságának élettelenségének és egyoldalúságának a következménye. Ki
tudná eldönteni? A természet érzéketlen, gyakran kegyetlen játékot űz
mindenkivel, akinek nincs meg az ereje, hogy a megismerés akaratával
idejében szembeszálljon vele vagy akit a szeretet kegyelmével nem fogad
anyai karjába. Csak akkor tudtam meg, mennyire visszaéltek velem, amikor
ez a visszaélés már nem szerzett különös örömet; akkor ismertem meg az
erőmet, amikor már elvesztettem.
Leültünk egy folyó partján, amely a távoli város felé sietett s
keresztül folyt rajta. A meleg, nyári nap gőze beburkolta a várost és
tornyai, sok évszázad intőjelei, olyanok voltak, mint egy kék álomkép,
amelyet megszentelt a távolság és a kor. Solander elővette a pipáját és
szótlanul füstölni kezdett, dac és tanácstalanság kifejezésével az arcán
mosolygott és a tovasiető vízre bámult. Fűzfabokrok árnyékot adtak
nekünk. A tulsó parton pásztor állott legelésző juhai közepette és
kutyája átneszelt hozzánk. Minél tovább figyeltem Solander arcát, annál
világosabban megértettem, hogy ez az élettel és ártalmatlan, céltalan
erővel teli elvadult szív, ez a sohasem nyugvó szellem, ez a végtelenül
izguló lélek, ez az érzékek erős mozgalmában megnyilvánuló hangos jókedv
és ez a gőggel és őszinteséggel teli zsarnoki gyermekiesség az asszonyok
és leányok szívét egykor szenvedő reménykedéssel, anyai részvéttel és
vad vágyakozással tölthette el. Megértettem a veszedelmet, amely egy meg
nem fogható és mégis le nem tagadható szellemi életerő viszfényében a
női lélekre nézve bekövetkezhetik és a könnyűek meg nem állapodott
természetét a szerelem és szolgálatkészség közt való abba az ingadozásba
ragadja bele, amelynek zálogul odaadják a testüket.
De mily kegyetlenül megbosszulták magukat csalódásukért! Haraggal és
könyörülettel éreztem, hogy ez a szellem nem támad föl többé, hogy
szárnya letört, fénye elhomályosult és hogy útját romok borítják.
Solander hirtelen, mintha gondolataim az ő reménytelenségét keltették
volna föl, reám nézett.
– Gyerünk testvér, – mondta mélyet sóhajtva, – és igyunk egyet. Tudok a
közelben egy erdei korcsmát; ha meglátod, mintha a menyországban lennél.
Az ördögbe is! Kettős undort kell borba fullasztanunk, a tegnapit és
azt, amely ma reggeli fecsegésemből támad. Fogadjunk, hogy mindkettőt
elpusztítom.
Miközben tovább haladtunk, várta a feleletemet, de mert hallgattam,
folytatta:
– Te velem tartasz, ezt be kell ismernem, de mindig mint vendég. Mi
gátol abban, hogy teljesen nekiadd magadat? Nem tudom, irígyeljelek-e,
néha azt hiszem, hogy gyűlölni tudnálak. Megijedsz? Ne tedd, hű leszek
hozzád. Megértem azt is, hogy talán arra vársz, míg egyszer egészen
legyőz, nem tehetsz másként… nos, áldjon meg az Ég, ne haragudj rám.
Megszorítottam a kezét és erősen küzdöttem meghatottságommal. Teját
láttam magam előtt, aki ezt mondta: «A kezedet visszahúzod, még mielőtt
igazán megfogtam volna.» Az ő szavaiból és Solanderéból nem ugyanegy
kérdés és vád csendült ki? De azok a szavak, amelyekkel Solander
megtoldotta a szemrehányását és amelyeket Teja nem talált meg, voltak
életemnek első igazi vigasza, ragyogó fénye.
Az erdei korcsma, ahová Solander elkalauzolt, kielégítette azt a
kivánságot, amelyet Solander bennem fölkeltett. A kopott ház zöld
buvóhelyek és lombsátrak szövevényében elvadult kertben, bükkfák
árnyékában épült és az egész telep gondozatlanságukban már alig
fölismerhető utakon lassanként beleolvadt az erdőbe. A zöldben mindenütt
ott fényeskedett a napnak nyugodt arany sugara, az asztalok közt tyukok
kapirgáltak és a háztetőn vidáman népes galambdúcot vettem észre. A
korcsmárosné vaskos bizalmaskodással fogadta Solandert, akit ez, bár
észrevehetőleg örült neki, mintha kínosan érintett volna. Az erdő
szélén, lombok sűrű zöldje közepette választottunk helyet és ott
leültünk a hűvös nyári illatban, hogy föl se keljünk az est
beköszöntéig.
A bor megint szinte második és új életre keltette Solander erjedő
lelkét, megszabadított minden bilincsemtől és megrettentett, hogy ez az
ember, akiről azt hittem, hogy szánnom szabad őt és akitől majd féltem,
majd pedig csodáltam, olyan vallomásokra indított, aminőket magamnak is
először tettem meg. De semmi sem ragadja jobban magával az embert, mint
a pazarlás nemes vágya és Solander egészen új erőszakos vakmerőséget
varázsolt a lelkembe és boldogító közönbösséget minden iránt, ami nem
tartozott a magabecsülés és a reménykedés e forró élvezetének
birodalmába.
Rövid szép napja ifjúságomnak! Solander serlegéből kóstolót ittam a
beteljesülésből, amelyet nem ismertem, megízleltem jövendőbeli névtelen
harcaim szenvedését és a halál sejtését, amely az ifjúságnak, ha együtt
érzi az élet teljességével, jobban ízlik mint a legtüzesebb bor. Az
ellenmondás és a bizalom izgató kölcsönhatásában követtem Solander
tévelygését és fölismerését, fájdalmát és hitét.