szerencsés erőviszonyok ez állapota nélkül kevés értékűeknek látszanak.
Aki azonban néz és semmisem kap előtte alakot, annak rosszak a
gondolatai, még akkor is, ha élességükért egy világ bámulja őket. Én
olyan alakokat láttam barátom, amelyeknek fényéről és fönségéről nektek
fogalmatok sincs, de nem tudtam elérni, hogy mások is lássák. Ez a
végzetem, mert erre voltam hivatva, most hát szegény sorsüldözött ember
vagyok. Ne gondold, hogy nem tudom, mi a bajom; büszkeségem és
egyszersmind szomorúságomnak forrása, fáradhatatlanságom, békétlenségem
és végre züllésem oka éppen az, hogy tudom. Megérdemlem a sorsomat. Ne
tarts gőgösnek.
A következő napokban észrevettem, hogy a Kalauer korcsmájában történt
legutóbbi esemény árnyékot hagyott hátra Solander lelkén. Elkeseredetten
tépelődött és mogorván, de hasztalanul küzdött szívének kínjával,
amelyet megvetett, de legyőzni nem tudott. Végre kitört a haragja:
– Mi közöd az én életem dolgaihoz, hogy beléjük avatkozol? Talán jobb
most, hogy azzal a kamasszal belegázol minden mocsárba?
– Kicsoda? – kérdeztem bámulva, – miről beszélsz?
– Még kérdezi! Talán én voltam az, aki elkergette? Mit törődöm azzal, mi
az itélete róla másnak, nekem jelent valamit a szerelme. Talán az ő
hibája, hogy nem tud úgy enyelegni és epekedni, mint Margitka és
Annuska?
– A te beszéded arról a…
– Az a piszok magával vonszolja alávalóságának minden pocsolyájába. Mit
törődöm magammal! Nem hagyhatom Jonat elveszni…
Rémes ijedelemmel hallgattam. Egy pillanatig tüzesen forrt bennem az
indulat és hirtelen szenvedélyes rábeszélés oktalan vakmerőségére
akartam magamat ráadni. Azután úgy éreztem, mintha csak egy lökésre, egy
pillantásra lenne szükség, hogy Solander a maga nézetének ellenkezőjét
vallja, mintha neki magának kellene annak lennie, aki engem és magát
meggyőz végzetes tévedéséről. De láthahatlan kéz lefogta a számat.
– Soha, – mondtam hangosan.
– Mi az, hogy soha? Ki akar tőled valamit?
Ismertem makacsságát, bár akkor még nem tudtam igazán, hogy öregedő
éveiben egy nővel szemben milyen démonná válhatik. Az érzékek,
amelyekkel sokáig visszaéltek, mint furiák ébrednek föl, minden
ellensúlyt megfojt az az aggodalom, hogy véget ért az élvezetek ideje és
megöl a borzalom a közeledő ürességtől, amelybe nem hatol a kibékülés
semmi hangja, mert a kebelnek ama soha meg nem kérdezett szellemei
elvesztették vigasztaló szavukat.
– Miért hallgatsz? – kérdezte Solander nyugodtan. – Gyűlöllek
hallgatásoddal, érted, undorodom tőled.
– Nem segíthetek rajtad.
– Nem segíthetsz? Ki kér tőled segítséget? Bolond vagy.
– Aggódom érted, szomorú vagyok, mert szeretlek.
– Mióta téged ismerlek, elhagyott régi boldogságom, ügyességem, jó
kedvem. Kiráncigáltad keblemből a halottakat, az ifjúkornak, a régi
időnek fáklyáit, a kedves arcokat, amelyek régen el voltak temetve, az
életet, amelyet elvesztettem. Azt mondod: segíteni? Az éjszakába döntesz
engem, te, csak te!
Tanácstalan voltam, de rossz néven vehettem-e tőle, hogy
kétségbeesésének tompa bosszúját rajtam töltötte ki? Éreztem, hogy
ismeri e dolgok másik oldalát és attól féltem, hogy még csak jobban
fölizgatom, minél tovább hallgatok vagy beszélek. Elmentem tehát, de
nyugtalanságom este Kalauerhez űzött.
A legnagyobb kavarodásba jutottam bele. Jona, akit elsőnek pillantottam
meg, rikitó vörös ruhában a szoba közepén a gázláng alatt állott a
helyiség gőzében és füstjében és a merőlegesen ráeső fény kemény, szürke
színt adott vonásainak és haragos élességet, amelyet az aggodalom és
feszültség kifejezése még fokozott. Kalauer nedves, rekedt hangon
kiabált, néhány embert visszaszorított Solander asztalától, amely
mellett ez részegen, magánkivül és reszketve, mint valami földühösített
és megkötözött állat szemben állott a litografussal. A tér a két férfi
közt örvény volt. Solander ellenfelének leselkedő és várakozó
magatartása kimondhatatlan gonoszsággal volt tele, egész pokoli
aljassága tudatában biztosságot árult el, óvatos volt, számító és
fölismerhető izgatottság nélkül. A vendéglős rábeszélni igyekezett
Solandert. Úgy láttam, hogy véget akar vetni a civakodásnak, amely mint
már annyiszor, kettejük közt keletkezett, de ostoba ügyetlenséggel
valami olyan haragos szót mondhatott, hogy Solander valósággal őrjöngeni
kezdett. Mivel mindannyian összevissza kiabáltak, senkit sem értettem
meg, de rövid pillanatra hirtelenül a dermedtség csöndje állott be;
megfoghatatlan valami, ami végzetes események bevezetője szokott lenni,
visszafojtotta mindenek lélekzetét és ellankasztott minden tetterőt.
Előre ugrottam, Kalauert félre löktem és Solander nevét kiáltottam, de
még előrerohanásom alatt ez történt: Solander előre lépett, dühös
ordítással tarkón ragadta ellenfelét és a karcsú, szürke ember olyan
mozdulattal dőlt oldalt, mint ahogyan a részeg ember zuhan az oszlop
mellé, amelyet átölelt. De ez a mozdulat visszataszítóan ügyes is volt
és valamennyi érzékemmel egyszerre megértettem, még mielőtt igazán
tudtam, hogy mi történt, ennek az átölelésnek az értelmét és amikor
láttam, hogy Solander fölemeli a fejét és nyitott szájjal, eszméletlenül
vágyakozva, mint a szomjanhaló, tágra nyitott üres szemmel a menyezetet
keresi, megbizonyosodtam a tettről.
Mögöttem fölhangzó hosszú, éles sikítás széttépte a borzalmas ködöt,
amelyben voltunk. Jona sikitott. A litografus meghajolva elrohant
mellettem, földöntött egy széket, elesett, azután eltűnt az ajtón, még
mielőtt teljesen talpra állott volna. Solander mindkét kezét
nekifeszítette a hátának, csipőjét előretolta, térdre rogyott,
felsőteste előrehajolt, azután lassan oldalt esett. Ezzel együtt egyik
keze erőtlenül előre tolódott és vörös fátyolt láttam rajta, nedveset és
elmosódottat, foltjának csekélységével borzalmat keltőt, a halál jelét.
Solander már a halállal vivódott, amikor rám ismert; a düh rohama, amely
testét fölegyenesítette, szitkozódásban és lármában szétfoszlott.
Gyilkosának kése a hátán át a tüdejébe hatolt és megsértette a szívet
úgy, hogy lélekzete és öntudatának percei ki voltak mérve.
– Ez valóság, – dadogta az arcomba színtelen mosolygással, – a tarka
mese, az élet véget ér, testvér. Valósággá lett, engem talált… most meg
kell halnom. Hallod… nem, ti nem hallhatjátok. Milyen különösen érzem
magamat, így még sohasem volt… nekem meg kell halnom, igazán nekem…
testvér.
Szeme üresen és idegenül, borzalmas meglepődéssel tekintett reám. De
azután még egyszer megtelt az emberrélevés melegével, az élet
közelségével és szelíd borulásával. Eltávozó lelke az élet és halál
váltakozó árjának utolsó hullámcsapásában küzdött és így szólt:
– Nem tudtam… az egyet… de hittem… könyörüljetek rajtam.
Remegése átragadt rám és amikor szavait meghallottam, körülöttem
kivilágosodott minden, meghatottságom elűzött aggodalmat és fájdalmat,
mert a haldoklónak utolsó szava úgy megrendített, mint még soha semmi
szó. Fényárként hatolt be a megváltás felelete: «Még ma velem leszel a
paradicsomban.» Nem tudtam, hogyan történt ez, mert mintha valóban
hallottam volna e szavakat, megérintett az a szent sejtés, hogy a
szeretet az öntudat ingatag határain túl rövid pillantást engedett
vetnem az átváltozás és megdicsőülés birodalmába.
Solander teste irtózatosan összerázkódott, fejét oldalt vetette, sokszor
gyors egymásutánban lihegő nyögéssel lélekzett és meghalt.
Mivel már elvégeztetett, fölengedett keblem dermedtsége: már nem a fény
és a sötétség magaslatai és mélységei vettek körül, amelyek közt
lelkileg együtt időztem a haldoklóval, hanem a korcsmaszoba, emberi
testek és hangok, én magam és a régi élet. De belőle vadállatként támadt
rám fájdalmamnak szívbeli dühe.
– Szegény testvérem!
Nehéz, halvány fejét fölemeltem, a szívemhez szorítottam és megcsókoltam
a száján, amelynek ajkából még egy utolsó melegség áradt ki, de már
kezdett megmerevedni; a vad szomorú lélek, a szenvedélyes gondolatok, az
átkozódások, a hazavágyódás e földi útját. Nem volt eltorzulva és egykor
szép ívelésű ajka a halál halvány színében visszanyerte ártatlanságát,
rom volt és virág, elhagyott harctér.
Fölemeltük a halottat, hogy a szomszédos szobába vigyük. Az emberek
szavát megint megértettem. A tettesről beszélgettek.
– Azt nem lehet semmiért sem okolni, mindenki látta, hogy őt támadták
meg.
A vendégszoba megtelt, elküldtek a hatósághoz. Egy öreg kereskedő, akit
ismertem, szorosan a halott mellé lépett és ama régi divatú beszédmód
kissé nevetséges ünnepiességével, amellyel a meghatottság pillanatában
egyszerű lelkek szoktak beszélni, ezt mondta:
– Ez az ember meghalt.
Keresztet vetett, meghajolt, azután megfogta vállamat és amikor
ránéztem, így szólt hozzám:
– Vigasztalódjék. Az apja volt ez? Erre mindannyiunknak el kell készülve
lennünk, egyszer minket is elér.
Solander testét a mellékszobában egy padra tettük, a korcsmáros senkit
sem bocsátott be és kiszorította azokat az embereket, akik a támadók
közt voltak. Maga visszajött és miután az ajtót elzárta, még egyideig
mellettem maradt állva, aggodalmasan a fejét rázta, a vállát vonta és
fölemelte a kezét, miközben kinyitotta, mintha madarat bocsátana belőle
szabadon. Félénk tekintetet vetve reám kiment.
Miután egyideig a halottnál maradtam és lezártam a szemét, ismét kinyilt
az ajtó és a belépőben Solander testvéri barátnőjének kendőbe burkolt
alakjára ismertem. Tágra nyitott szemmel nézett rám és megállott, mintha
várna valamit. Megértettem és azonnal fölkeltem, hogy életének emberét
átengedjem neki arra a rövid időre, amelyben végre az övé volt egyedül.
*
Amikor néhány nappal ez események után távoztam a városból, ősz volt és
tiszta ég alatt kitárult előttem a messzi, tarka vidék. Megint
hallgattam cipőm hangját a napsütötte földön, amelyen még jártam,
amelyben Solander el volt temetve. A madarak a fénynek, délnek
tartottak, mint lelkemben a halott szavai és gondolatai. Úgy éreztem,
mintha utam nem innen oda vinne, nem egyik helyről a másikra, hanem az
egyik elhagyott harctérről másik újra. Földi életünk egy rövid alkalom,
testvérek, egy reggeli óra.