növekedése titokban és észrevétlenül történik és hogy mindazok, akiknek
tisztelettel és szeretettel szállást adtunk a lelkünkben, ha ismét
eltávoznak onnan, egyéniségükből a nyereség egy-egy építőkövét hagyják
hátra bennünk. Ifjúkorában sok ember nyitott ajtó, a magasba meredező
állvány vagy át nem tekinthető alaprajz, sokkal több történik bennük,
mint amennyit maguk és rendesen mások megláthatnának és a kín, amelyet
bizonytalanságuk okoz, alapjában csak nagyságuknak és annak a
biztosítéka, hogy a széles, sokoldalú alapon majd jó épület fog épülni.
De ők nem tudják és senki sem veheti le róluk a szenvedést. Ezek
másoknál, akik korán belenyugosznak a dolgok folyásába, sokkal több
veszedelemmel környékezve, gyakran a pusztulásba mennek, abban a
törekvésükben, hogy környezetük kedvéért erőszakot kövessenek el magukon
vagy mert szeretetük forrása elapad az embergyűlölet pusztaságában. Mert
érzékenyebbek mint mások, hamarább összeroskadnak; mert figyelmesebbek,
készségesebben engedelmeskednek és az a törekvésük, hogy valamit
jelentsenek az embereknek, elhamarkodva szánalmas szolgálatkészségre
csábítja őket, még mielőtt az emberiség hasznára váló erejüket
megszerezték volna. Mert az érzékenység és a fogékonyság, ha nincs meg
ellensúlyul az erő, amelynek biztos érzéke van az erős jogai iránt, csak
védtelen adománya jószívű angyaloknak, akik Isten nélkül állottak a
bölcsőnknél.
Életemnek ily gondolatokkal és csupa ellenmondás érzelmekkel gazdag
napjaiban toppant elém Solander, csodálatosképpen abban az időben,
amelyben mint valami feleletre, figyelmeztetésre és támasztékra
szükségem volt reá. Mert megszerettem, jelentékeny befolyással volt
reám, lényét előitélet nélkül iparkodtam megismerni és megérteni úgy,
hogy lelkemben annak láttam őt, ami lehetett volna és megmenekültem
attól, hogy túlbecsüljem megalázkodásának visszataszító
megnyilvánulásait. Láttam az élet napját, amely benne lenyugodott, de
nem tüzének salakját, amelyet pusztuló testében hátrahagyott. Másoknak
ifjúságukban válogatottabb nevelőik lehettek, akiket egészen más
megbecsülés fényében követtek és akiknek befolyását a tisztelettudás más
hangján dícsérik, mint ahogyan az az áldás hangzik, amelyet én mondok
Solanderre. Az élet önálló tanulói saját lényük titkos útmutatása
szerint maguk választják nevelőiket és hány önállótlan tanító tördelte
ezért a kezét növendékeinek elvetemültsége miatt. De az én ifjúságom
sorsa az élet szívére és nem a ruhájára irányította a szememet, senkisem
figyelmeztetett bajaira vagy óvott meg azoktól, de nem is tudta senkisem
szememet lezárni a rejtett hatalom és bőség elől, amely csak a bátornak
nyilvánul meg, aki semmi veszedelemmel nem törődve száll síkra és
megveti azt a tant, amely megvédi ugyan nem egy dologgal szemben, de
csak kevésre oktatja ki.
Akkor, bár nyár volt, valami okból a városban időztem. Vándorlásomban a
régi utcákba kerültem és megragadtam bennük, mert szükségét éreztem a
lármának, nyugtalanságnak és feledésnek. Hogy megélhessek képes
levelezőlapot és újságot, könyvet és folyóiratot árultam az utcán és a
vendéglőkben és a város kellő közepén sötét, szögletes téren épült
ősrégi ház padlásszobájában laktam. Ha az ablakomon kissé kihajoltam, az
ereszen túl egy bronzszobor fejének a tetejét láttam. A szobor egy a
legjobb korban levő szalonkabátos urat ábrázolt, aki valamikor nagy
érdemet szerzett a város fejlődése körül. Annyira-amennyire beárnyékolta
két félig elvirágzott hársfa; ágaik közt reggel, amikor a korai nap
végigsimogatta őket, verebek csiripeltek és csúcsaikat olykor bágyadt
szélfuvalom mozgatta, amely a zöld messzeségből, kedves világomból
tévedt a tér falai közé. Sorsomat rokonnak éreztem az övével és késő
éjjel, mikor titokzatos suttogása közben elaludtam, gyakran gondoltam
rá.
Az az üzlet, ahol levelezőlapjaimat és újságjaimat vásároltam, egy
nagyon mozgékony, már ősz zsidóé volt, akinek ezen a bolton kivül,
amelyből a város utcai árusainak többsége táplálkozott, nyomdája is
volt, amely egy szociáldemokrata ujságot és olcsó könyveket adott ki.
Ezeknek a könyveknek a napilapokban közölt és bámulatos sikerrel járó
hirdetésekkel szerzett kelendőséget, amelyek rendszerint ilyenféleképpen
kezdődtek: «Bájos férfi dolgok!» vagy pedig: «Az új kor erkölcsrajzai!»
A rendőrség beavatkozása néha-néha gyors végét szakította egyik-másik mű
sötét útjának, de rendesen már csak akkor, amikor a kiadó bezsebelte a
hasznot. Elkan Benjámin volt a neve. A kis kövér ember piszkos, fekete
kabátjában mogorván, szótlanul és mindig sürögve-forogva haladt
hatáskörének szűk útján; makacsul ragaszkodott mindenhez, aminek egyszer
már hasznát látta és bizalmatlan és vak volt minden olyan lehetőséggel
szemben, amellyel üzletét fejleszthette vagy szabadabb útra terelhette
volna.
Amikor legelőször jártam nála, bevezető szavaim után, amelyekkel tudtára
adtam kivánságomat, fejének lassu ferde meghajtásával helyes arányba
hozta a tekintetét a szemüvegével és ellenséges figyelemmel
vizsgálgatott anélkül, hogy szavamba vágott volna. Amikor elhallgattam,
megkérdezett, nem dolgoznám-e inkább nála a házban, a szerkesztőségben,
az irodában, a kis utcai árusok kiszolgálásában. Ajánlatát
visszautasítottam.
– Biztos födele lesz, asztala, kényelmes széke és tiszta munkája, lárma
és lótás-futás nélkül.
A kezével magyarázgatta a szék formáját. Eszerint párnás szék volt. De
nem mondhattam le a szabadságomról és tudtam, hogy egy óra hosszáig sem
birom ki a zárt üzleti irodában.
– Csak magától függ, – mondta Elkan Benjámin olyan hangon, mintha
elveszett embernek tartana.
Azután egy középút jutott az eszébe:
– Korrekturát olvashat, művelt dolgokat… Nézze meg a nyomdát, a
munkaszobákat.
Büszkén és ügyetlenül futott előttem, mintha menekülő úton lenne.
Magas, melegházszerű rekeszben hosszú asztal volt, amely mellett mint az
iskolapadban férfiak és nők, fiúk és leányok ültek hosszú sorban. Ez a
terem volt a szerkesztőség, a könyvvezetőség és egyszersmind a csomagoló
helyiség. Tejüvegből készült ablakok megakadályozták a kilátást az
utcára, egyetlen napsugár sem juthatott be a világos, kietlen fogságba.
A gyorssajtó dübörgése mindent megremegtetett és ablakajtócskákkal
ellátott homályos üvegfalon át be lehetett látni a szedőhelyiségbe úgy,
hogy az itt és az ott foglalatoskodók egymást ellenőrizhették. Ez ügyes
és csunya spekulálás volt a rosszul fizetett emberek haragos kedvére,
akik megirigyelték egymástól szegény kenyerüket. A raktárban a
menyezetig tele voltak a falak újságokkal, könyvekkel és brosurákkal,
enyvnek és kéregpapirosnak a szaga terjengett, mint valami
könyvkötőműhelyben. Elkan Benjáminnak a viszonya alkalmazottaihoz durván
kollegiális szinezetű volt: mogorva volt és egyszersmind bizalmaskodó,
izgatott és alázatos. Ahol kérnie kellett volna, ott parancsolt és ahol
rendelkezhetett volna, ott követelése óvatos fölkéréssé vált.
– Jól van, – mondá, – hát nem akar. Majd eljön talán akkor, ha rosszabra
fordul az időjárás.
Fölcsúszott székére és egyik alkalmazottjára bízott, akitől megkaptam
mindent, amire szükségem volt. Elkan úr csodálatosképpen nem kivánta,
hogy előre fizessek valamit, amint ilyen esetben szokásos és szükséges,
hanem csak ezt mondta:
– Majd eljön, hogy fizessen.
Amikor egyszer beállítottam hozzá, hogy újra ellássam magamat városi
képes levelezőlapokkal és a városról és környékéról készült néhány tucat
kis kalauzkönyvvel, üresen találtam Elkan úr irodáját, ahová mint valami
boltba közvetetlenül az utcáról lehetett bejutni és a szerkesztőségbe
szolgáló ajtó tárva-nyitva volt. A zsidónak nagyon izgatott hangos
szavát lehetett hallani, más hangok gyorsan és szemtelenül keveredtek
vele: nyilvánvaló, hogy civakodtak. A szedők és foltos kék köpenyében a
gépmester ott állottak a nyomda kijáratánál és érdeklődéssel hallgatták
a vitát, amelyben buzgón résztvettek és látszott rajtuk felelősségük
tudata. Elkan egész lénye nagyon érthetővé tette, hogy az egész
üzletvitelt úgy kezelték és úgy beszéltek róla, mint valami közös
családi ügyről. Elkan védekezett ez ellen, de a főnöki tekintélyt mindig
eljátszotta azzal, hogy nagyon is bizalmaskodó volt alkalmazottaival. Ez
érthetővé tette, hogy fontos nézeteltérések kitörése mindig erőszakos
úton történt. Én már néhányszor megfigyeltem, hogy a tulajdonos mily
nehezen tudott e minőségében érvényesülni és hogy ennek az elvadulásnak
mégis csak maga volt az oka.
Meglehetősen kora reggel volt még, a gyorssajtó pihent, az újság, amely
hetenként háromszor jelent meg, csak délfelé készült el. Eltávoztam
volna, hogy kedvezőbb időben térjek vissza, ha érdeklődésemet le nem
kötötte volna egy férfi, aki Elkannal beszélt, mint valami
iskolásgyerekkel. Különösen szomorú szem alatt, amely csaknem
érdektelennek tűnt föl, nagy szakállas száj ordított a zsidóra, szürke
hajsörény, amely kopasz homlokról hullott hátra a tarkóra, hihetetlenül
kopott kabát barnavörös posztóból és kockás fehér nadrág, amely csaknem
térdig föl volt tűrve, a hang vadságával együtt olyan furcsa emberi
képet adtak, hogy lenyügözve megállottam az ajtóban várva a dolgok
lefolyását.
Nyilván valami politikai munkáról volt szó, amelyet a szerkesztőségnek
ez a fura szentje szolgáltatott be és valaki olyan változtatásokat tett
rajta, amelyekbe a szerző nem akart belemenni. Nem értettem, hogyan
türhette el Elkan ennek az embernek határozottan brutálisan goromba
szidalmait és nem dobatta őt ki, de azután mint meleg légáramlat
elfogott az a még bizonytalan, de hatásában legyőző vélemény, hogy ezzel
a hangos, csunya és tarka lénnyel nem lehet úgy bánni, mint más
emberrel, hogy a szavakban titokzatos érdeklődést keltett maga iránt,
amelynek eredetét nehezen lehetett fölismerni, de mégis meggyőzőbben
hatott, mint magatartásának goromba esztelensége. Különös, hogy az ember
minden tulajdonsága közül a legkevésbbé lelki erejét tudja elrejteni.
Semmiféle más, bármily rossz tulajdonság sem tudja teljesen elnyomni,
sem önzés, sem gonoszság, sőt a piszkosság és alávalóság sem. Csak ez
magyarázza meg, hogy némely embernek megbocsátjuk a legnagyobb hibákat
is, a másiknak pedig még a legkissebbeket sem.
Solanderrel ez volt az első találkozásom. Figyelőhelyemen ifjúságom
buzgalmával az ő pártját fogtam, anélkül, hogy tisztában lettem volna
azzal, miről volt szó, de minél tovább tartott a dolog, annál jobban meg
voltam győződve haragjának jogosságáról. Elkan Benjámin úrnak sikerült a
fölháborodott embert magánirodájába szorítania és betette az ajtót.
Engemet is magukkal toltak, anélkül, hogy a civakodók bármelyike is
törődött volna velem. Solander két teljesen összegyűrt kefelevonatot
tartott a kezében és öklével együtt odacsapta a polcra, mint valami
ládát.
– Ha ezt úgy nyomatja ki, – kiáltotta, – ahogyan itt összenyesték, akkor
ez az utolsó szó, amelyet a maga nyomorult férclapjának, ennek a
hirdetésszennyel és nyárspolgári piszokkal teli hetifüzetnek írtam.
Elkan kissé nyugodtabb lett. Homlokáról letörölte az izzadság csöppeket
és bőrtrónusán himbálódzott, mintha megszokott ülőhelyén biztosabnak
érezné magát mint a lábán.
– Ha úgy közöljük, ahogyan maga írta, akkor igazán az utolsó szó,
amelyet nekem írt, mert betiltják az ujságot. A legutolsó itéletben
benne volt, hogy betiltják a lapomat, akkor aztán befellegzett nekem is,
magának is, mindkettőnknek. Hát bolond vagyok?
– Persze, hogy az, – mondta Solander. – Mi más is lehetne? Ha
megfélemlíteni engedjük magunkat, a hatóság olyan könnyen elbánik
velünk, ahogyan maga remélte a legkevésbbé. Minél többet engedünk, annál
jobban nyomnak bennünket. Valami új dolog ez? Ha a felét akarjuk elérni,
a dupláját kell mernünk. Mi tartja életben a maga sajttakaróját, ha nem
ellenzékisége? Egyetlen tisztességes ember sem veszi többé a kezébe, ha
megszűnünk tisztességtelennek lenni. Ezt a nehézkes polgári bandát semmi
sem untatja annyira, mint saját erénye.
A korrektura fölé hajolt és olvasni kezdte.
– De mit tegyünk, ha…
– Hallgasson! – ordította Solander és Elkan, aki ismerte őt, tudta, hogy
engedni fog és szót fogadott.
Solander a polcról, amely mellett állott, levett egy skatulya gyujtót és
rágyujtott egy szivarvégre, amelyet azonban csak akkor vettem észre a
bajusza alatt, amikor előretolta az ajkát úgy, hogy a dohánymaradékocska
úgy kuporgott vörös ajkai közt, mint a dugó egy üveg vörös nyakán.
Tovább olvasva nadrágja zsebébe csusztatta a skatulyát, amely azonban
lenn azonnal ismét napvilágra került és leesett rongyos cipője mellé.
Solander gyors pillantást vetett rám, fölemelte a skatulyát és így
szólt: Pardon. A zavarnak, a visszautasításnak és a maga kigúnyolásának
alig észrevehető mosolya röpült felém, ami örökre biztosította
vonzódásomat e férfihoz. Szánalom nélkül mély meghatottság fogott el, az
a félig megszégyenítésből és félig szenvedésből alakuló meghatottság,
amely oly sokszor lehet a vonzódás alapja. Valamely embertársunkat olyan
szegénységben pillantjuk meg, amelyet a magunk érdekében nem akarunk
eltűrni és amikor felelősségérzetünk fölébred, segítségünkre jön a
szeretet, mint az egyedüli kivezető út a világ szegénységéből és
nyomorából.
Solander állta a tekintetemet és anélkül hogy szemét elkapta volna,
fesztelenül megkérdezte Elkan úrtól:
– Hát ez mit akar?
– Kicsoda? – kérdezte a zsidó.
Körülnézett és tekintetével szemüvege alatt áthatolni iparkodott.
– Hja úgy, jól van, mondja meg, mit akar tőlem.
Solander végighallgatta beszélgetésünket. Amikor távozni készültem, a
levonatokat Elkan iróasztalára dobta, valami haragos engedményt
mormogott és velem együtt távozott az irodából. Odakünn sütött a nap,
körülbelül délelőtt tíz óra lehetett és pompás idő volt. A ház mellett,
az ablak alacsony kőpadján és az egyik pincebejárat vasrácsánál néhány
öreg asszony kuporgott és állott, aki az újságra várt, hogy széthordja.
– Alapjában véve mindez közönbös nekem, – mondta Solander nyugodtan,
mintha valami régi ismerősével beszélne, – de a végzet kívánja, hogy
mindent amit az ember tesz, pillanatnyilag egész egyéniségével kell
megtennie olyan nevetséges odaadással, amely a magunkfajta emberben
amúgy is megvan és nem csak a különleges tárgy kelti föl. Irigylem
azokat az embereket, akik az alkalomhoz simulva, mindig szükség és
belátás szerint tudnak cselekedni. És mégis sokkal nagyobb okosság
kerget bele minket ostobaságainkba, mint ahogyan ez a banda minden
praktikus ügyessége mellett valaha is sejtette.
– Minél többet kivánunk magunktól, a viszonyok annál inkább el fognak
tolódni a mi hasznunkra, – mondám.
Solander megállott és hangosan és nyomatékkal mondta:
– Ez így van.
Csodálkozott, de nyilván anélkül, hogy tudta volna, hirtelenül magától
értetődőnek fogadott el valamit, amiről lemondani szomorú szokásává
vált. Megszaporázva lépteit, kárörömmel nevetett, mintha az én feleletem
hirtelen igazat adna neki mindazokkal szemben, akik visszaéltek vele.
Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy követem őt.
– Hová megy? – kérdezte, mintha a terhére lennék.
– Magával megyek, – feleltem.
– Ahá, szabad madár, semmi dolga, semmi veszteni valója, belekapaszkodik
az emberbe. Nos, ezt megszoktam.
– Éhes vagyok, – mondtam, – mert azt óhajtottam, hogy valahol nyugodtan
elbeszélgethessünk egymással.
– Hja úgy, – mondta barátságosan. – Jól van. Még van néhány márkám a
zsebemben. Ezért tehát…
– Remélhetőleg nem a nadrágzsebben.
Solander hangosan nevetett és ismét megállott.
– Nézze meg az ember, micsoda viccet csinál. Mindjárt gondoltam, hogy az
imént észrevette, ami a gyujtósskatulyával történt. De nálam egészen
mindegy, hová dugom a pénzt, nem marad meg egyetlen zsebemben sem.
– Magamnak is van pénzem, – mondtam, – hogy megszabadítsam csalódásától.
– Akkor minek jön velem? – kérdezte komoran.
– Hát… csak azért.
– Elmegyünk az én törzsvendéglőmbe, – szólt hirtelen fölvídulva. – Ilyen
szép napon a legsötétebb zúgban kell a napfényt ünnepelni, csak akkor
méltányolja az ember igazán. Hozzája egy kortyocska bor, benne hegyi
napfénnyel a fiatalság éveiből, ez szürke szíveknek való keverék. Rajta
hát!
Előre ment, mintha háborúba vonulna. Kabátja hátrafelé röpült és vállán
a fény tükröződött. Bő kopott nadrágja úgy odasimult a lábaszárához,
mint a zászló a rúdjához és rongyos cipője cserben akarta hagyni. Egyik
harisnyája barna volt, a másik szürke, de ez nem tűnt föl, mert
mindkettő lecsúszott egészen a cúgos cipő szárára. Nemes formájú
elhanyagolt keze, mint az inga, messzire előre-hátra lóbálódzott a
csipője mellett, az emberek kitértek nagyra tervezett hódító útjából és
utánunk néztek.
Talán negyven éves, gondoltam, talán ötven. Az élet mely útjait
taposhatták ezek a lábak. Ő is egyike azoknak a csavargóknak, akik nem
az utcáról származnak, két idő változásában nőtt föl, mint mindkettőnek
gyermeke és tévelyeg köztük, mint ahogyan a madár küzd két felhő
pályájának légforgatagában. A régi megköti, az új megérinti, egyikkel
sem tud megbirkózni, áhitatból bizonytalan és csak a hasztalan
áldozatban erős. Úgy éreztem magam mellett ezt a hallgató embert és
lényét, mintha beszélne magáról. Titkos borzongással rokonnak éreztem
magamat vele és mégis a legjobb reménységgel voltam iránta. Bármi legyen
is, gondoltam, ember. Már régóta tudtam, milyen nehéz embernek lenni.
Ó, mennyivel jobban szerettem a tökéletlen embereket, akiknek szíve
melegített, mint azokat a többieket, akiknek sokféle tökéletes
formájában a föld oly gazdag és akiket száműztem életemből, mert
szívtelenek voltak. Tejára gondoltam és a gyászban, amely beborított,
Solandert szépnek láttam.
– Szeretnék kijutni a városból, – szóltam hozzá, – nyári mezőkön,
hegyen-völgyön vagy messzi szemhatárok közt az ég alatt szeretnék
haladni, nem házak közt.
– Igen, igen, – mondta és jólelkű kárörömmel hunyorgatott felém, – ha az
ember magához hasonlót fogságban talál, akkor gondol a legnagyobb
fájdalommal a maga szabadságára. Úgy-e valami ilyesfélét akart mondani?
De bennünket mai embereket fogva tart a város és aki benne a természet
ellentétét látja, az szemlélődésében szánalmasan megrekedt és a
természet lényegét sohasem tudta másban meglátni, csak a mezőben, az
erdőben, a rétben. Éppen azok, akik azt hiszik, hogy egy köteg szénával
betömhetik lelkük repedéseit, bírják el legkevésbbé a természetet,
mintha éppen nekünk, e század városi embereinek nem kellene sokkal,
sokkal több erő a zabolátlan természet értéketlenségében való éléshez,
mint a léthez az emberi tömegek, a kitaposott utak, a langyos, hangos
levegő, a biztosított vélemények áramlatában.
A korcsma, ahová Solander elvitt, a Mária-templom árnyékában szűk
keresztutcában volt. Kivülről nehezen lehetett nyilvános korcsmának
fölismerni. Az ablakokat rikítóan tarka képekkel fölcifrázott, régi
divatú karikán járó függöny félig eltakarta és az üvegajtón nem volt
semmiféle hivogató fölirás, sem más jel, amiből korcsmára lehetett volna
következtetni. A szélfogóban kis fekete kutya feküdt és a vendégszobába
nyíló ajtó kilincsét bámulta. Solander beszélgetni kezdett vele, de az
állat csak egyetlenegyszer pillantott rá futólagosan, mintha meglepte
volna, hogy valaki szükség nélkül ebben a rekeszben tölti az időt,
azután ismét a kilincset nézte.
Ennek az eleinte kietlennek, elhagyottnak és barátságtalannak látszó
helyiségnek sajátságos varázsát csak fokonként vettem észre, abban a
mértékben, amelyben rájöttem arra, hogy föltünést nem kereső
egyszerűségével milyen jól alkalmazkodott annak a társaságnak
szükségleteihez, amely kis számmal benépesítette. Csak a nagy
cserépkályha két oldalán volt két csábító erkély; egyébként köröskörül a
fali padok előtt faasztalok állottak kopott faszékekkel és piszkos
terítőkkel. A szürkületben álmosan pislákolt néhány üvegedény, amelyről
nem lehetett megállapítani, hogy ivóedény-e avagy légyfogó, napsugár nem
hatolt e falak közé és rumnak, meg gáznak könnyen bódító édeskés szaga
töltötte meg a langyos levegőt. Este rendszerint maga a gazda, akinek
Kalauer volt a neve vagy így szólították, ült az italmérő asztal mögött,
kövér volt és álmos, de vendégei iránt mégis titkos figyelmet
tanusított, amellyel persze inkább a maga javát, mintsem pártfogoltjaiét
szolgálta. Maga mérte ki a bort és a pálinkát, a sör csapolásakor ráfujt
minden teli pohárra, hogy megvizsgálja a hab alatt, vajjon betelt-e már
az előírt mérték vagy még nem haladta-e túl, bagózott és ültében
félkörben nagyokat köpött a padlóra, aminek sötét foltgyűrűje mint a
Szaturnusz gyűrűje, a napszaka szerint több-kevesebb világossággal volt
látható. Később megtudtam, hogy a söntés mögött ajtó nyílt egy második
szobába, amely azonban csak a törzsvendégeknek és azoknak is csak
különleges alkalomkor állott rendelkezésükre. Menyasszonyszoba volt a
neve.
Az első futólagos benyomás azonban, amelyet ez a vendégszoba tett,
ártatlan, kissé elhanyagolt korcsmáé volt, amely a legközelebbi
környezet néhány igénytelen törzsvendégéből élt meg nagynehezen és ahol
az idegen semmit sem várhatott, csak unalmat és rossz bort.
Miután helyet foglaltunk a kályha mellett levő egyik asztalnál, lassú
kijózanodás fogott el bennünket, mint mindig azt, aki különöset várva
ideiglenes célhoz jut. A nagyon is sokat váró nekiindulás után tehát
most bizonyos tekintetben újra kellett kezdenünk a dolgot. Solander
jovialis leereszkedése mesterkélt volt, hangosan kiáltozott a korcsmáros
után és úgy látszott, hogy viselkedése elkedvetleníti a vendégeket. Még
három vagy négy ember volt a korcsmában: egy egyszerűen, de
tisztességesen öltözött ember, aki egy pohár vörösbor mellett az
ablaknál ült és buzgón írt vagy számítgatott, egy fiatal halvány ember,
aki hallgatott és rosszkedvűen egy leány mellett kuporgott és papirosról
ette megkésett reggelijét. A kenyeret és kolbászt pálinkával füszerezte,
a pohár az ujságfoszlányok közt érintetlenül állott a szomorúan az ablak
világosságába bámuló leány előtt és a fiú a villa hegyén néha egy-egy
falatot nyujtott oda a leánynak.
A korcsmáros egykedvűen köszöntötte Solandert és bort hozott. Engem
lassú tekintettel végigmustrált és mosolygott. Solander kitért a
korcsmárossal való beszélgetés elől, aki visszahuzódott a söntése mögé
és nem törődött többé velünk. Még csak azt kérdezte, akarunk-e enni.
Persze, ami van. Valamit bekiáltott egy félig nyitott ajtón, amelyen át
konyhai zaj, leányhang és edénycsörömpölés hallatszott.
Solander nagyott sóhajtott és gyorsan egymásután két pohár bort ivott
meg, mintha a borban keresne támasztékot, buzdítást és szabadságot. Én
kezdtem el tehát a beszédet és elmondtam neki, hogyan élek, egészen
őszintén megmondtam azt is, mi bilincselt le az ő személyén és hogy
nagyon örülnék, ha vele közelebbről ismerkedhetném meg. Figyelmesen, de
titkolt izgatottsággal hallgatta szavaimat, azonban nem vágott közbe,
sőt inkább biztatott, ha mindjárt csak gúnyolodó érdeklődésével is, hogy
folytassam a beszédet. Úgy látszott, mintha elkedvetlenítette volna,
hogy ilyen módon neki nem kedves elsőbbségre tettem szert a
társalgásban; érezte, hogy minden óvatosságom mellett is bizonyos
elnézést tanusítottam és elfogulatlanságot iparkodtam mutatni. Mivel
magam is tudtam, hogy ezt megtettem és hogy neki, különösen szemre oly
kedvezőtlen helyzetében kellemetlen lehet, ha úgy tűnik föl, mintha csak
egy pillanatra is elnézésre lenne szüksége, megértettem amikor ridegen
ezt mondta:
– Magának megvan rólam a helyes képe. Sőt nagyra van vele, hogy többet
látott rajtam, mint amennyit minden második ember lát és végül
unatkozik, azért kuporog itt. Senkisem tartóztatja, érti?
Eléggé megismertem a nyomort, hogy megértsem annak a beszédét, aki éppen
akkor, amikor valaki megérteni látszik a bánatát, megszégyenítő vallomás
helyett dacos büszkeséget mutat. Ezért egy pillanatra sem tévesztett meg
Solander, tudtam, hogy megsértem és hogy csalódást szerzek neki, ha
engedékenyen az ő szavai alá rendelem magamat. Nem az volt a célom, hogy
egy röpke és hiú órára a kedvére legyek neki vagy ő nekem, hanem
megakartam ismerni a lényét, amelynek mély verését bizalmas távolból
hallottam és tudtam, hogy ez sohasem sikerül, ha tartózkodás nélkül ki
nem tárjuk a szívünket.
– Hazudik, – mondtam hidegen, – senkit sem keresek csak magamat, éppen
úgy mint ön.
– Retteg a sorsától kedvesem és bennem akar kissé jövőjének kulisszái
mögé tekinteni.
– Nem teszem meg önnek a magam kárára azt a szívességet, hogy az ön
hiúságának oda dobom a morzsákat, amelyeket talán lenyel, hogy engem
megvethessen.
Solander úgy nézett rám, mint a farkas.
– Nézze meg az ember! Jámbornak látszik mint a juh, pedig fogas ember.
Megértettelek. Egészségedre testvér!