előtt, hogy a közeli jövőre való gondolat kínoz bennünket, úgy vettem
észre, mintha Tejanak visszaemlékezése első napunkra titkos szégyen
tövisét hagyta volna hátra benne. Habozva így szólt hozzám:
– Különös, mily gyorsan leomlik előtted minden korlát.
– Sohasem törődtem sokat az erkölcsösséggel, Teja, – feleltem, követve
egy gondolatot, amelyet megpendített bennem. Nem értette, miért
válaszoltam így és kétkedve mondta:
– Ez nagyon gőgösen hangzik.
– Lehet, hogy önhitség, de lehet az is, hogy áhitat mondatja el velem,
amit szavaid hatása alatt magamban megélek. Én csak az igazságot mondom,
itéletet mondj te, vagy aki akar. Minél többet gondolkozom azon, mily
belső állapot az előföltétele annak, hogy erkölcsösségre törekedjék az
ember, annál hevesebben utasítom vissza a közösséget az ilyen lelkekkel.
Egy pillanatra megértett és rám mosolygott és valahányszor rája
gondolok, eláraszt a fény, amely ezzel a mosollyal szeméből kisugárzott.
A házbeliekkel mintha csak álomban találkoztam volna és csak úgy
emlékszem reájuk, mintha képen láttam volna őket. Akik velem egy sorban
voltak, kitértek előlem, a kertész és a gondnok kiváló udvariassággal
bánt velem. Úgy látszott, hogy Teja szeszélyességét mindenki éppen úgy
megszokta, mint ahogyan számított valami közeledő erőre, amely elnézően,
de mindenhatóan korlátozni tudja. Csak egy agg háziszolgára emlékszem
világosan, aki kísértetként járta végig az udvart és a szobákat és
senkisem tudta, tulajdonképpen mi is a dolga. Izgatott, hogy mindenkivel
a fönhéjázás kihalt formaságával érintkezett és kiengesztelhetetlen
ellenségemet láttam benne. A hátrahagyott őrt néztem ki belőle, a
rosszindulatú besúgót és Teja ellenségét. De Teja kinevetett, amikor ezt
egyszer szóbahoztam.
– Itt mindenki ellenséges indulattal van irántam, csak maga a gazda nem,
de irántam való hajlandóságában ellentétbe kerül családjának
hagyományával, a szélkakastól egészen apáinak sírjáig. Ő nem látja, vagy
nem akarja látni, én azonban tudom és nem csalódom. Száz ellenséges
szellem sora közt vándorol itt a lelkem, de állom a harcot és nem
ringatom magamat hamis biztosságban. Aki sorsára bizza magát, mert azt
hiszi, hogy szeretik, már félig elvesztette a játszmát.
– Mennyi békétlenséggel lehet tele az életed, Teja.
– Igen, így kell lennie. Talán lemondtam arról, hogy belső nyugalmat
szerezzek magamnak, nem hozok többé áldozatot.
– Okos vagy, Teja.
– Akit rossznak tartunk, azt szoktuk úgy, mint te most mondtad, okosnak
nevezni.
– Az én szavamból nem szólt szemrehányás, hanem inkább némi irigység.
– Ti a szemrehányást mindig azzal az állítással leplezitek, hogy nincs
benne szemrehányás. Nem tudom, vajjon te magad okos vagy-e abban az
értelemben, ahogyan szeretnéd, hogy okosnak tartsanak, de mert van
eszed… várj. Az élet majd okossá tesz és talán senkit sem fogsz többé
irigyelni. Fiatal vagy, ez az egész és ezért nem tudod még ezt
megérteni.
– Azt hiszed, így van? – kérdeztem. – Annak bevallására kényszerítesz,
hogy mégsem csak irigység unszolt a kijelentésemre. Irigységgé csak az a
kivánságom tette, bárcsak én is olyan zavartalanul boldog lehetnék, mint
amilyen te tudsz lenni. Nem is fiatalságom mond neked ellen. Ha a
megöregedés azt jelenti, hogy olyan értelemben lesz okos az ember, mint
amilyen te vagy, akkor én nem leszek öreg.
– Így beszélsz, mert fiatal vagy. Nem jutunk a végére. Hát mi más volt,
ha nem irigység?
Ekkor hideg szélfuvallatként elfogott a bizonyosság, hogy mily
izgatottan hangzott ez a kérdés és hogy magam is titkolt elkeseredéssel
beszéltem. Éreztem, hogy régen elmondtam mindent, amit elmondhattam és
hogy éppen úgy nem fog rajtam segíteni, ahogyan eddig sem segített.
Szomorúság és bátortalanság fogott el és megértettem a kijózanodást és
kisebbítést, amely a nő lényéből származik. De hol mindenütt kerestem az
engem szorongató kétség megfejtését! Csak ott nem, ahonnan származott,
mert aki jobban szeret, annak az a végzete, hogy ami a szeretett
embernél hiányzik, ameddig még hisz, a maga hibájául rója föl.
Lefelé mentünk az őszi erdei úton, amely a halastóhoz vitt. Teján
füstszínű selyemből készült hosszú, nehéz ruha volt és a hajában
fénytelen arany pánt. Szép nyaka födetlen volt és cipője vékony
posztónál finomabb vörös bőrből.
– Mosolyogsz a ruhámon, itt a magányban? – kérdezte. – Ha a belsőm
szomorú és kuszált, a pompás ruha gyakran segít rajtam. Rajtad ma még a
rongy segít, de te is kész vagy áldozatra. Jer, ne mondj ellent, ma csak
megsérthetnél vele. Valamikor én is kész voltam áldozatra. Míg
lenyugszik a nap, üljünk le itt és te mesélj nekem. Beszélj arról, mit
kellett szenvedned és bocsásd meg, ha megvigasztal engem.
– Ezt nem tehetem.
– Tudom. Néha amikor beszélni hall téged az ember, azt hihetné, hogy
életed szép és derűlt élmények egyetlen paradicsomán vitt át, mindig
csak különleges emberek közé és mindig olyan tapasztalatokkal, amelyek
bátorságot és erőt adtak neked vagy fölemeltek. De tudom, hogy ez nem
lehet igaz. Voltak olyan élvezeteid is, amelyek más természetűek, mint
amelyekről olykor beszélsz és nem egy megszégyenítést, nélkülözést és
keserves megalázást szenvedtél el. Nem kell ugyanolyan életnek lennie…
– Senkinek sem tanácsolnám, hogy az én utaimat járja, Teja, a
legfontosabb hiányoznék neki, de sem élvezeteimről, sem szenvedéseimről
nem beszélhetek és legkevésbbé azon a módon, ahogyan te titokban
kivánod. Ezt hiszem, hogy élményeim tényei az irigységet vagy a
szánalmat keltenék föl, de nem azt a részvétet, amely a szereplőt a
háttérbe állítja úgy, hogy másoknak lehetővé válik a részvétel az
eseményekben.
– Mit törődsz vele? Miért?
Világos szeme tele kereső bámulattal és csaknem ellenségesen nézett az
enyémbe.
– Tudod-e, hogy előttem így is a háttérbe lépsz és hogy, amikor minden
amit mondasz a lelkemet talán foglalkoztatja, de mégis ugyanakkor
magamra hagy?
Szörnyen megijedtem, talán az igazság miatt, amely e vádban rejlett,
talán azért is, mert sejtettem, hogy Teja azt vetette a szememre, ami az
ő hibájából nem lehettem neki és amim nem is lehetett.
– Sokszor oly szeretet nélkül és idegenül hatsz reám, – folytatta Teja,
– mindenben, amiben egész lelkemmel követni szeretnélek, érzem, hogy
idegen akarsz maradni. Visszahúzod a kezedet, még mielőtt igazán
megfoghattam volna. Ma gyakran jobban megértem, mint azelőtt, hogy
igazán csavargó vagy. Én egész életemet elbeszéltem neked olyan
őszintén, amilyen, azt hittem, sohasem lehetek emberrel szemben, de ha
mindenre visszagondolok, amit te mondtál nekem, akkor mindig csak
másokat látok, téged pedig csak annak látlak, aminek föltűnni akarsz, de
nem annak, ami vagy. Hogyan higyjek a szerelmedben e nyiltság nélkül?
Valami idegent szeretsz, jobban mint magadat és engem, de mi ez az
ismeretlen és tulajdonképpen mit akarsz?
Bizonytalanul mosolygott, mintha alaptalan gondolatok közé tévedett
volna, de én szerelmem tiszta hallásával megértettem szavainak értelmét.
Kétségeim fölébredtek és ezt susogták: nem hallod, amit elhallgatott?
Hiszed-e, hogy valaha a világon asszony mondta ki először érthetően és
egyszerűen ezeket a szavakat: nem szeretlek többé?
– Miért mondod Teja ezt mekem, miért te teszed ezt?
Hallgatott. Megéreztem szavának távoli igazságát, anélkül, hogy
összefüggését a sorsommal fölismertem volna, egyszersmind azonban azt
is, hogy Teja nem ennek az igazságnak a kedvéért beszélt, hanem valami
más igazságért, amely mögötte rejtőzködött. Némán ültünk az erdőben az
esti szélben, míg besötétedett, szomorúan hallgattunk a bennünket kínzó
kimondhatatlannak nyomása alatt, amely alól úgy látszott csak fájdalmas
megtérés adhat szabadulást. Amikor kibujt a hold és a világra lassan új
és más fény áradt, Teja fölkelt és szólt:
– Holnap megjön.
Most mindent megértettem és mintha függönyök ereszkednének le előttem,
láttam sötét erdőket, végtelen utakat, pusztaságot és halotti csöndes
éjjeleket tele csillagokkal és messzi távolsággal. Még messzebb a vidék
fölött fanyar örömmel, keserű erővel és szerelemmel fény csillámlott. A
keblem tele volt könnyel, de éreztem, hogy nem fog utat találni és
visszafojtottsága fölött hűvös gyönyörűség sugárzott. Belsőm
gondolatainak és mozgalmának hatalmában egy szót sem tudtam szólni.
Gondoltam: légy bűnös magaddal és velem szemben, én majd csak megleszek,
valamit találok és akkor…
Ekkor Teja mellettem a sötétségben halkan megszólalt:
– Akkor öreg vagyok.
Gondolatai, amelyek az én gondolataimhoz hasonlóan bizonyára a jövőbe
tévedtek, más után juthattak el ehhez a kijelentéshez, amelyet feleletül
kellett elfogadnom titkos szavaimra, de kibékített és nyugodt
elhatározásokkal teli éjjelt adott nekem, gazdagot alaktalan
gondolatokban, amelyeket végig kellett gondolnom, anélkül, hogy
megértettem volna őket. Ilyen pillanatokban nem mi gondolkodunk, hanem
valami régi, soha föl nem ismert tapasztalat gondolkodik bennünk.
Lényünk sohasem különösebb, mint amikor valami nagy fájdalom fészkeli
meg benne magát, amelyet eleinte csak mint a vihart megelőző csöndet
érezünk és amelynek hatalmát csak ezután fogjuk megismerni. Tanyát üt a
lelkünkben, mélyen beássa magát és kiterjeszkedik az arany és az omladék
alatt, amelyet aknáikból tudatosságunk tervtelenül mozgalmas fölszinére
dob.
De Tejának rólam mondott utolsó szavai fájdalmas hevességgel órákon át
foglalkoztattak. Majd vádnak, majd panasznak gondoltam és csak sokkal
később értettem meg, hogy el kellett mondania azokat, hogy magát előttem
és maga előtt igazolja. Azzal, hogy eszköznek használta őket, nem
vesztettek igazságukból, abból az igazságból, amely bennem lassan fájó
és büszke bizonyossággá nőtt meg. Csak a magunk szemébe vetett első
tekintettel kezdődik a belső szabadság utunkra, ezen pedig jó, ha az
ember őszinte magával szemben.
Az új nap úgy köszöntött be, mint minden más nap, de föltörekvő
világosságával kijózanodtam abból az elhatározásomból, hogy útra kelek
és a szomorúságból bosszúság és dac lett, amely elkeserített. Másfajta
egészen új erő kelt bennem életre, elégedetlen voltam magammal és tele
gúnnyal és lenézéssel magam iránt. Érzelmeim meghasonlásában a
kastélyban maradtam ahelyett, hogy elmentem volna. Forró önvádtól
egészen a Teját illető legkeményebb szemrehányásig azzal a kérdéssel
kínoztam magamat, mi az oka ennek az elválasztó lemondásnak, amely ki
nem mondott valóság lett köztünk. Teja ellen irányuló haragos
fölháborodásom pillanatokra ki tudott szakítani bizonytalanságomból:
Megvetlek lelkiismeret hiján való élvezetetekkel, megalázkodástokkal,
amely föllángolásokat ismer, amelyek minden nemes odaadástól távol és
magatokon kivül az élet asztali örömévé tette a test és a vér ételét.
Mit törődtök ti a lelkek közösségével, ha lelketlen megkivánástok
fogságába esett a testetek, a visszaélés nálatok megszokássá változott,
mert legfőbb jogotok megtagadtatott. Keserű világossággal emlékeztem
vissza a szavakra, amelyeket Teja első találkozásunk napján mondott
nekem: «A vérem hangját figyelni tudom, mint a vándorló az erdőben a
forrásét, de nem mint a fa a maga zúgását.» Teja sohasem szeretett
engem, hanem föllángolása abból a tűzből származott, amelyet az igazán
szeretők szenvedéséről mondott szavaim gyujtottak az ő szerelemre éhes
vágyódásában. Vágyódva, irigyen és dideregve biztos világában, amelyet
nem tudott otthagyni, azt szerette bennem, ami tőle megtagadtatott. De
bánatomat semmiféle vád és a magam hibájának semmiféle bevallása sem
tudta elkergetni, mert a szerelem nem tárgyának értékéből él, hanem
sokkal hamarább nyomának fönséges fénypályájába vonja értéktelenségét
is. Aki pedig szerelme világából még a magabíráskodó erény
árnyékvilágába is tud menekülni és ott vigaszt talál, sokkal
nyomorultabb, mint akit sohasem érintett a szerelem. Így tehát semmi sem
enyhítette az élet szívtelen képét, amely szigorú hatalmával
mutatkozott.
Mint valami megsértett néző úgy láttam a nap eseményeit, nemsokára pedig
mintha álomban is átéltem volna őket, a lázas ünnepi örömet, a kocsik
útnakindulását, a gazda megérkezését, a kastély világos ablakait és
csillogásukat éjfél után. Ahogyan elmult ez a nap, úgy multak el a
következők és én már nem ismertem magamra. Mindent lehetségesnek
tartottam, csak azt nem, hogy ime ily szótlanul és félrehuzódva
elkotródom, búcsú nélkül és anélkül, hogy a kegynek vagy
kegyvesztettségnek csak még egy jelét is kaptam volna. Nem tudtam, mit
vártam és türelmes fölismeréssel teli nem egy tiszta belátás váltakozott
a test és a lélek tehetetlenségének ájult dühével úgy, hogy mintha a
legfeneketlenebb sötétségben jártam volna, engedelmesen és bolondul is.
Emellett gépiesen végeztem a munkát, amely nekem kinálkozott és a
kertésszel vagy a gondnokkal néhány elfogulatlan szó miatt gyakran úgy
harcoltam, mintha lelkem üdvösségéről lett volna szó. Nem látták-e
valamennyien gyalázatunkat? Emellett szűntelenül valami döntést vártam,
bár tudtem, hogy már megtörtént. Megkínzott létem bizonyos régiójában
egész a lealacsonyitásig megvetettem magamat, a másikban pedig a
várakozás derült nyugalma, mély hit fogott el. De minél tovább időztem
itt, szívem annál erősebben kötött hozzá a kínszenvedés és a boldogság e
helyéhez, amelyeken át változatlanul azt a Teját láttam a messzi
távolban lépkedni, aki a karjaimban feküdt.
Egy reggeli órában, amikor a fölkelő nap a köddel viaskodott és a fákról
csöppek hullottak a lombokra és a hervadt virágágyakra, azzal voltam
elfoglalva, hogy a kertben téli ágyat csináljak magastörzsű rózsáknak. A
vad csemetéket, mielőtt megnyestem, kényelmes munkával megszabadítottam
vörös gyümölcsüktől, a nemes törzsek koronáit pedig szalmába burkoltam
és pipám füstje összekeveredett a reggeli köddel. Ekkor a kastély urát
láttam közeledni, éppen nekem tartott és azt hittem, hogy megdermed a
szívem. Kényelmesen jött, mintha gondolataival lett volna elfoglalva és
úgy tetszett, hogy csak véletlenül állott meg nálam, örülve útja kis
megszakításának. Abbahagytam a munkát és ránéztem.
– Még nincs régen a szolgálatomban?
– Nem gróf úr, hat hét óta.
Barátságosan, csaknem szomorúan nézett reám. Érdeklődése leereszkedőnek
látszott, de fönhéjázás nélkül. Finom, sovány arcába tekintettem, amely
szakálltalanságában és mozdulatlanságában olyan volt, mint valami
előkelő álarc. Kék szeme tiszta volt és bizalmat keltően határozott és
hűvösen biztos a tekintete. Láttam, hogy a halántékán már megőszült a
haja, kezét rövid vadászkabátjának meglehetősen magasan fölvarrott
zsebébe dugta. A kabát, amely keskeny, szürke prémmel volt beszegve,
könnyünek és mégis melegnek látszott.
– A gyümölcstermés mint hallottam, gazdag volt és szerencsésen
betakarították. Maga is segített?
– Igenis, gróf úr.
Úgy éreztem magamat, mintha el kellene fordulnom és el kellene sietnem.
A szívem égett és remegett a szégyentől, a sértett büszkeségtől és attól
a kivánságtól, hogy hangosan és vadul fölkiáltsak. De e férfi
tekintetének vizsgálgató szomorúsága a helyemhez szögezett és erre a
tétlen kivárásra kényszerített. Folytathattam volna a munkámat, de
világosan éreztem, hogy mindez nem volt véletlen, hanem történni fog
valami.
– A tél közeledtével nektek kertészeknek kevesebb a dolgotok. Maga is
eléggé átláthatta a helyzetet és megértheti, hogy a melegházakat,
amelyeknek a jövőben csekély gondozásra van szükségük, Gebhart is
elláthatja. Helyénvaló lenne tehát, ha a segédek számát a munka
mennyiségéhez szabnák.
Szava meggondoltan és barátságosan hangzott minden határozott élesség
nélkül, mintha inkább megfontolgatná szavait, de nem intézkednék.
– Ha éppen ebben az időben nem érinti a dolog súlyosan, – folytatta, –
okosan tenné, ha télre valami jövedelmezőbb foglalkozást keresne.
Segítségemet nem ajánlom föl, mert tudom, hogy nincs rá szüksége. Nem
volna szíves felelni?
Megértettem e kérdés hanghordozását és kisérő tekintetét és úgy éreztem,
mintha izzó szélben állanék. De megerősített egy harmadik akarat
sejtése, amelynek erejét éreztem és amely mindkettőnkkel rendelkezett.
Ezt feleltem:
– Utamra fogok indulni.
Hűvös szeme harag és szeretet nélkül vizsgálta arcvonásaimat. Rövid
habozás, félig sajnálkozás, félig lemondás volt az egyetlen engedmény,
melyet szavaimnak tett, szinte bevallotta, hogy Teja szavai révén ismert
és hogy kegyes szánalom fátylába burkolva akarja tudni, amit a fátyol
neki, az öregedőnek, rólam és Tejáról eltakart. Azután ferdén lefelé
tekintve bólintott és így szólt:
– Jó szerencsét kivánok magának és mindnyájunknak.
E szavakkal kezét nyujtotta, de én nem tudtam megfogni és lenéztem a
földre azt a látszatot keltve, mintha nem vettem volna észre felém
nyujtott kezét. A várakozó tehát kissé megemelte a kalapját és lassan
elfordulva folytatta az útját, mintha erre a rövid időre csak a munkám
iránt való futólagos érdeklődés alkalmi szava állította volna meg. Kerti
bokrok csoportja tolódott közénk és alakja eltűnt szemem elől.
Leültem a szalmára és hallgattam a ködcsöppeket, amelyek a kert
csöndjében a lombokra hullottak. Ő beszélt vele és most általa hozzám
szól. Nem éreztem ki semmi kérést és semmi parancsot, semmi vádat és
semmi reménykedést, hanem csak ezt: «Jobb így.» Ez a hangtalan hang
összevegyült a természet zajával és lélekzetvételével, kiillatozott a
földi lombozatból és mint szürke ragyogás ott feküdt az úton.
Sorsom lenyügöző hatalmában borzongató sietéssel a szobámba mentem és
batyuba kötöttem amim volt. Régi ruhámat már nem találtam, csak nagy
kalapomat láttam a szekrény egyik szögletében és amikor fölemeltem, egy
egér ugrott ki alóla. Hüvös áramlat hatolt be hozzám a nyitott, el nem
függönyözött ablakon át és egy pillanatig abbahagyva a csomagolást
kinéztem a reggeli levegőbe, a tarka lombokra és a barnás mezőre. Azután
rendbe szedtem az asztalomon fekvő könyveket és elbúcsúztam tőlük. Úgy
éreztem, mintha ezek, át nem kutatottak, kérdezősködtek volna utánam,
mintha ártatlanul adósai maradtunk volna egymásnak és mosolyognom
kellett, amikor a szenvedés, szerelem és szenvedély tágas világára
gondoltam, amely ebben az igénytelen burokban rejtőzködött. Ez vidámmá
tett, mint valami csoda fénye és boldog megkönnyebbülés érzése emelt föl
úgy, hogy emberi szegénységem mint valami nagy, világos vitorla állott
előttem a világ szelében. Semmim sincs már és még mindenem megvan,
gondoltam, értse meg, aki tudja, ti is biztosságtokkal és gondjaitokkal.
Előttem a láthatatlan idő tengere terült el és keblemben az erő. Mindent
elvesztettem és egyenesen állok és néhány év mulva, ti és én, mindnyájan
a föld alatt fekszünk.
Fogtam a botomat és elmentem. Az udvar árnyékából a napos országútra
léptem, amely tele volt szomorúsággal, de arany fényben csillogott. Nem
kerestem az utat, mentem, amerre vitt és ameddig ismerős úton haladtam,
nyomott volt a lelkem. De amikor jobbról és balról elmaradt mögöttem az
erdő és szemem előtt kitárult a vidék, ismét körülölelt életem sorsa, az
idegennek fanyar bizalmassága és könnyebben lélekzettem, mint aki
szülőföldjéhez közeledik. Kis idő mulva mögöttem kocsi zörgését, gyorsan
ügető kettősfogat izgatott vidámságát hallottam. A kastély urának
vadászkocsija volt, amely az országút világos szalagján fénylőn,
sötéten, büszkén rohanva közeledett a tájék csöndes tarkaságán át és én
oldalt állottam, hogy elengedjem magam mellett. Teja hajtotta a lovakat,
a kantárt jól megfogta világos keztyűbe bújtatott, kissé
méltóságteljesen fölemelt kezével, hűvös, okos homloka fölött kicsiny
férfikalap és vállának különösen határozott, világos életet adott a
halványszínű fátyol, amely élénken és szinte csintalanul vidáman
hátrafelé röpködött a karjáról. Balfelől ült a kastély ura, amennyire a
magas kocsi keskeny támlája engedte, hátradölve úgy, hogy Tejánál
kisebbnek látszott. Nyugodtan előre a messzeségbe irányzott tekintete,
mintha gyönge fáradtságában jóakaratúlag az őszies vidék szemlélésébe
merűlt volna el, buzgalom nélkül érdeklődve és gondolkodva tépelődés
nélkül.
Amikor Teja elhajtott mellettem, mereven előre nézett, arcának egyetlen
vonása sem mozdult, de halványságával búcsút mondott nekem, valamint
nyarunk napjainak, ifjúsága forrásainak a zöld életvölgyben és a
szerelem ama birodalmának, amely nem ad sem érvényesülést, sem
támasztékot vagy tekintélyt a földön.
A porfelhő mint valami finom fátyol régen szétterjedt és leszállott a
mezőn és elhangzott a kocsirobogás, amikor mély lélekzettel fölébredtem
ebből a búcsúzásból. Tovább mentem és ezt mondtam magamnak: Tovább
szívem, tovább kell mennünk. Ha utam hozzád egykor nem volt az út
sokakhoz, a legjobbak útja mégis mindig az út hozzád.
HETEDIK FEJEZET. Solander.
Gyakran gondoltam: ma ez vagyok és holnap az, sohasem hasonló magamhoz
és mégis mindig ugyanaz. Azt hiszem, hogy olyan ember vagyok, akinek
egyáltalán nincs úgynevezett karaktere, akinek semmi határt nem szab,
akit semmi sem gátol, aki erős és gyönge, szegény és gazdag. A keblemben
hősök és gonosztevők, szentek és gyermekek, istenek és állatok laknak és
akit szeretek, az én vagyok. Elmerülök minden tűzben, elmenekülök minden
égbe és hány mélységbe zuhantam már le, hogy mindenhonnan mégis abba az
álomszerű bizonyosságba térjek vissza, amely énemet jelenti. Szomorúbb
vagyok és boldogabb, mint valamennyi ember, akit ismerek és mégis
irigylem őket ama képességükért, hogy elfogadni és visszautasítani
tudják, amiről azt hiszik, hogy kis világuk fölépítésére
fölhasználhatják vagy el kell vetniök. Ők vagy ez vagy az, én azonban
minden vagyok és semmi.
Bár úgy magyaráztam a dolgot, hogy a magamegfigyelésnek ez az állapota
bizonyára szüntelen vándorlásom és állandó egyedüllétem következménye,
mégis gyakran okozott gondot, mert nem tudtam megérteni, miféle hasznára
lehet ez magamnak vagy másoknak. Ha könyvben, festményen vagy
tapasztalatom mindennapi életében olyan alakokkal találkoztam, akiknek
lénye tisztelettel töltött el, arra törekedtem, hogy tulajdonságaikat
helyesen értékeljem és buzgón utánoztam viselkedésüket remélve, hogy
akkor kiküzdöm magamnak az ő alakjukat, az ő biztosságukat és az ő
értéküket, de képüket elbátortalanodva csakhamar kilöktem a lelkemből és
támaszték nélkül tovább hányódtam, nyiltan és amint láttam, szegényen és
üresen. Később gyakran úgy éreztem, mintha lelkem háztartása tele volna
zavarral, különféle egyszerű embereket kerestem föl, beszéltem velük és
gyanakvással és lesből figyeltem a hatást, amelyet rájuk tettem és minél
inkább éreztem, hogy más voltam mint ők, annál több aggodalommal
kodródtam vissza elhagyatottságom szakadékai és magaslatai közé.