Felelet helyett levette a kalapomat és határozottan és egyszerűen,
szinte csak azért, hogy több tere legyen a tekintetének, elsimította a
hajamat homlokomról. Vizsgálódva nézett reám, azután lassan így szólt:
– Teja a nevem. Nevezzen csak így. Reánk asszonyokra tulajdonképpen csak
az a név jellemző, melyet életünk későbbi folyamán azoktól kapunk, akik
közel állanak hozzánk és amely nevet bizonyos tekintetben magunk
választunk a számunkra. A családi név csak a férfiaknál jelent valamit.
Én Teja vagyok.
Gondoltam: ritkán mosolyog, mint azok az emberek, akik másoknál sok vagy
semmi megértést sem tételeznek föl és akik bizonyosra veszik szavuk
hatását, vagy akik nem törődnek azzal, helyesen értik-e meg őket. Az a
mód, ahogyan föltételezte az emberiességet, értelmet és erkölcsöt,
kitüntetett és boldoggá tett, úgy éreztem, mintha az ő lényével szemben
semmi alávalóság sem rosszaság nem tudna megállani, szabad volt és erős
és mégis tele titokkal. Emellett azonban nem volt jó abban az
értelemben, amelyben rendesen jónak szokták mondani az embert, sőt
inkább hiányzott a természetéből az önzetlen gyöngeség értelmében vett
minden jámborság, jó volt és veszedelmes. Szívem a boldogságtól és
nyugtalanságtól hevesen dobogott. Ezer gyors szó égett a véremben az ő
dícséretére, ami elszomorított és nem tudtam tisztába jönni, vajjon
hallgatásom búsított-e el vagy az a kényszer, hogy dícsérnem kell azt,
amitől féltem.
– Sokáig, sokáig kellene élnem, – mondtam hirtelen.
Teja rám nézett, mintha ezt kérdezné: miért mondja ezt egyszerre? De nem
kérdezte, mert nem akarta hallani azt, hogy gazdagságának és okosságának
titka kínnal és szerelemmel azt a vágyat ébresztette bennem, hogy minden
élővel való összefüggésben egészen megértsem és méltányolhassam őt.
Talán tapasztalásból tudta, hogy mi férfiak, ha önálló nőben okosságot
és bájt találunk, kényszerítve vagyunk arra a szenvedélyes
túlbecsülésre, amelyet csupán ébredező szerelmünk igazol saját magunk
előtt. Én nem tudtam és még ma sem tudom, mert ez a föltevésem
valószínűleg már arra a túlbecsülésre vall. Teja futólagos rövid
gondolkodás után, olyan hangon, amellyel udvariasan, de nem túlságosan
komolyan, valami véletlen megjegyzésről szokott az ember beszélgetni,
ezt mondta:
– Sohasem törődném sokat azzal a fiatalemberrel, aki nincs meggyőződve
arról, hogy sokáig kell élnie. A kacérkodás a korai halállal gyönge
természetre vall vagy éretlenségre, amellyel nem lehet komolyan
foglalkozni. Az ilyen fölfogás csak a viszonyok kiegyenlítetlenségét, a
saját jogokkal és határokkal szemben való elfogultságot vagy vakságot
árulja el.
– Aki így hallja önt beszélni, szívtelennek tarthatná.
– Kérem, – felelte hüvösen.
De azután komolysága hirtelen vidámsággá változott, az arcomba nevetett
és így szólt:
– Azok a napok, amelyekben életemet leélni kénytelen vagyok, elmulásukig
arra fognak esküdni, hogy a szív melegét és jóságát nem lehet a
vakságtól, érzékenységtől és szerénységtől elválasztani. Az okosságot
nem tudják elképzelni hidegség nélkül, az éleselméjűséget hamisság és az
erőt durvaság nélkül. Csak ne volna olyan fülledt és elhasznált az a
levegő, amelyben e fölfogás evangelistái élnek. Sokszor gondolom, hogy a
mi időnknek gyakran legbecsületesebb és legderekabb emberei még mindig a
halott ideálok régi divatú ruhájában járnak, e stílus szerint igazítják
mozdulataikat, lépésüket, magatartásukat és új reményeik fényét
erőszakos állhatatossággal ez elposványosodott fölfogás
gyertyapislákolása szerint nevezik el. Már nem tudnak úgy gondolkodni,
ahogyan elavult meggyőződésük szerint vélik, hogy gondolkodniok kell, az
új tapasztalatokat a régi névvel jelölik meg, igaznak akarják
elfogadtatni, amit már régóta nem hisznek és magukban és másokban
dícsérik azt, amit már elkezdtek megvetni.
– Ez az én rongyaimnak véletlen igazolása, – feleltem. – De nem tartom
fontosnak ezt az itéletet. Azt hiszem, mindig így volt és mindig így
lesz. Nem hiszek az úgynevezett idők változása fontosságában és egyetlen
korszakot sem tartok réginek egy másikkal, mint újjal szemben. Sohasem
volt még ifjúság, amely a maga idejét ne tartotta volna újnak az apái
régi korával szemben. Aki a maga lénye háztartásának rossz helyzetéért a
viszonyokat okolja, nem érti meg sem magát, sem a kort. Minden idő
minden embernek ugyanazt kinálja. Csak attól függ, hogy kiről van szó.
Azt hiszem, hogy Ádám óta egészen a mi együttlétünk ez órájáig sohasem
az volt a döntő a világon, régi-e valami avagy új, hanem csak az, hogy
igaz volt-e vagy hamis. Azt hiszi, hogy szívemben csupa elkeseredett
ellenmondással, azért járok rongyokba burkolva a világban, mert az
emberek sokkal rosszabbak, sokkal nyomorultabbak vagy sokkal
érdemetlenebbek arra, semhogy kitarthassak a körükben? Egyedül akarok
lenni és azt akarom, hogy ne akadályozzon senki, legkevésbbé mulandó mű
iránt való saját kötelességeim, amelyeket a közösség az emberekkel
könyörtelenül és joggal megkövetel. Ami azonban engem a magányosságba
űz, az a várakozásom, hogy a világon nincs fönségesebb, nincs
hatalmasabb és nagyszerűbb az embernél. Félek, hogy eljöhet a nap, amely
arra csábít, hogy az események kuszáltságában ne tudjam áttekinteni az
egészet vagy hogy saját érdekeim sarokba szorítanak. Aki azt állítja,
hogy az élet tarka és piszkos utcáinak nyugtalansága nyitotta ki a
szemét az emberek aljassága iránt, az előbb mondja meg, hogy mit
keresett köztük. A csalódások okául akárhányszor arra jöttem rá, hogy az
ok a saját, mulandó haszon volt, amelyet nem találtak meg. Azt akarom,
hogy ne zavarjanak az ember fönségességében való hitemben, ez minden.
Milyen sorsot készítenek nekem az emberek, azzal éppen oly keveset
törődöm, mint a ruhámmal. Minél többet ismerek föl az értékükből, annál
gazdagabb lesz az életem.
– Maga boldog ember, – mondta Teja nyugodtan és egyszerűen, – de én nem
tudok úgy érezni és gondolkodni mint ön, mert nagyon sokat szenvedtem.
Minden erőmre szükség volt, hogy ura lehessek a meghatottságnak, amely e
szavakra elfogott. Azokban a pillanatokban vagyunk a leggyöngébbek,
amelyekben valami emberi szenvedés ténye meggyőződésünk körébe nyomul és
becsült emberekkel érintkezve mindig elkövetjük azt a hibát, hogy
meghatottságból gyors engedményt teszünk. Pedig ezek a gyöngeségszülte
engedmények a végzetes kezdete minden elkövetkező félreértésnek, sőt
csalódásnak és a keservesen közeledő szakításnak. Elveszik tőlünk minden
okos közösségnek legfontosabb előföltételét, belső szabadságunkat. Kis
idő mulva tehát így feleltem:
– Nos, most ön fog engem szívtelennek nevezni, mert nem hiszem el, amit
mond. Az ön arcáról nem olvasható le az a szenvedés, amely a valóságban
elrabolhatja tőlünk emberektől az emberek szeretetét. Elhiszem, hogy
sokat kellett szenvednie, de kit vádol joggal? Sajnálatraméltó szüleit,
azt a rokonát, aki nyomorúságában csak a maga javát kereste, a férfit,
akit elhagyott, vagy valamelyik későbbit, akitől talán szintén megvált,
anélkül, hogy mint mondja, világosan meg tudta volna különböztetni
azokat az érzelmeket, amelyek a válást okozták? Vagy éppen az életet, a
lelkileg kiskorúaknak és mindazoknak meg nem fogható adóskönyvét, akik
nem mernek saját keblüknek kamráiba nézni? Nem, az ilyen baj és
szenvedés erős és gazdag élet alkotórésze és előbb-utóbb csaknem jóleső
fájdalommá válik. Még a halál sem tud olyan sebet ütni, amely be nem
gyógyulna. A kiengesztelhetetlen szenvedés vallomásairól ellenben nem
tud meg a világ semmit, mert le van pecsételve azoknak az ajkuk, akik
ezt a vallomást megtehetnék, a büszkeség zárja le ajkukat, míg
gyalázatukat és fájdalmukat a föld betemeti. Nincs joga, hogy azt
mondja, sokkal többet szenvedett, semhogy még nagyot és jót tudna
elvárni az embertől.
Teja rám tekintett és szemében kiváncsiságot és kétkedést láttam, de
annak a kellemetlen érzésnek árnyékát is, amely elfog bennünket, ha
érzelmeink készséges bevallása után visszautasításban részesülünk. De
föllángolt mellette a várakozásnak az a fénye, amely csak női szemben
csillan föl, igéreteket árul el és fogékonyságot és megfelel ama férfi
szeme csillogásának, aki igéretet ad és egyszersmind bebizonyítja
akaratát a cselekvésre. Szótlanul kérdezett, de könyörtelen kihivással
és éreztem, hogy beszélnem kell, mert meg kell mondanom, milyen
szenvedésről szóltam és mi az, ami nekem elhamarkodottnak tűntette föl a
bajából levont következtetést.
Ekkor mintha forró szél csapott volna le reám a magasból, ahová hogy meg
ne haljak, szegény életem elhagyottságában fölemeltem a szememet.
Bizonytalanul éreztem, hogy már csak Isten tudta volna eldönteni,
magamért beszéltem-e vagy azok kedvéért, akik szenvednek. Csak aki a
meghatottság szenvedélyes tüzét ismeri, tudja, hogy vannak pillanatok,
amelyekben a maga ügyének védője összeolvad az üggyel, amikor csakis ezt
szolgálja. Ezek életünk legtisztább és legfönségesebb pillanatai; a nő
lelke nem részesülhet bennük és a lényükben levő ez a különbség eredete
a nemek minden ellenségeskedésének.
– Teja, – mondám, – a szenvedés, amelyért nincs kiengesztelődés, azoknak
van föntartva, akiknek szerelmi ereje és korlátlan odaadásuknak
hevessége makulátlan volt és akik mindkettőt folyamként ontották, de
egész értékük izzó föláldozásában mégis visszataszították és megvetették
őket. Nem akárki tette ezt meg velük, hiszen nagy szív nem adja magát
oda tévedésből, hanem ugyanaz, aki igazában érdemes volt erre a
szeretetre és odaadásra. Csak itt kezdődik meg valamely végzet
sötétsége, amelyben az elvérző szerelem nem tud meggyógyulni, hanem
forrása, ha pillanatokra kialszik a szerelem tudata, mint emésztő
gyűlölet tovább buzog. Ilyen szíveknek nem adatott meg az a menekülő út,
amelyet tragikus szánalmában odakínál az élet azoknak, akik gyógyulást
képesek találni annak a szeretett embernek megvetésében,
lealacsonyitásában és végre elfeledésében, aki elfogadni, viszonozni és
mégis megvetni tudott. Nem, a kegyetlenül kiválasztott elől elzárja ezt
az utat soha nem nyugvó igazságossága a látó szerelemnek, amely nem tud
kevésre becsülni azért, mert őt nem becsülték. Megérti-e ön, mit jelent
az, ha széttapossák az ember legnemesebb büszkeségét és ha telibe
találják egész életét? Hogy a szerelem égi tüze az ajakon halálos
gyülöletté változik, hogy még a világon a legszentebbnek, a maga
gyermekének megpillantására is kölcsönhatásuk irtóztató közösségével
fojtogatja a gyűlölet és a szerelem az élet forrását és hogy majd boldog
reménység, majd emésztő elkeseredettség mérge röpíti gyújtogató
szikráját abba a tiszta világba, amelyben gyermekszemek a jövőt tárják
föl a boldogoknak. Hogy a kiáltás a mélyből: szeretlek! azt jelenti:
gyűlöllek! Hogy az ezer kínban megszületett kiáltás: megöllek! úgy
hangzik, mintha ezt mondaná: áldom erős életedet! És mi akadályozza meg
az ilyen szívet, hogy békéje legyen? Nagy igénye, csak értéke! Teja, az
Isten, aki megnyitotta lelkünk forrását, amelyből ez a sötét erő új
fölismerés fényében áramlik, ilyen szívet nem tud már megváltani. Ez a
szív egy új Istennek fájdalomtól izzó világbölcsője…
Fölugrottam és szavaimmal kirúgtam magam alól a támaszt, amelyet azok a
hasznos és okos korlátozások adnak meg nekünk, amelyek közt az emberek
gondolataikat barátságosan kicserélve, közönségesen érintkezni szoktak
egymással. A most bekövetkezett csöndben, mert Teja hallgatott, magamba
szívtam a napfényt, mint valami boldog beteg és bár nem magamról
beszéltem, leleplezettnek éreztem magamat. Elhagyott utakra gondoltam,
amelyek napfényben úszó hegycsúcsokon visznek át és a magányosságra,
mint valami égi forrásból merített italra. De amikor a leány lesütött
szemét, a száját és a kezét láttam, ezt gondoltam: bolond vagyok!
Bizonyára ennek az okos leánynak csaknem kijózanítóan ható eszessége
okozta, hogy érzelmeim ellenmondás és csodálat keverékében olyan
zabolátlanul lobbantak lángra, mintha valami ősrégi akadály
megostromlásáról lett volna szó. Világosan éreztem most, hogy hirtelen
sokkal fontosabbnak tartottam, vajha Teja inkább indító okaimat értené
meg, mintsem azt, amit mondottam. Kezével átölelte magasra fölhúzott
térdét és még mindig maga elé nézett, mintha messzibb keresne valamit,
aminek magától kell pihenő tekintetének körébe jutnia. Végtelenül
közönbössé vált számomra, meggyőztem-e őt, sőt már azt sem tudtam, miről
is akartam őt meggyőzni. Valami egészen új, kimondhatatlan fontos dolog
állott az óra homlokterében. Nem csupán azért beszéltem, mert a napfény
csöndes aranyos nevetése ott világított ebben a szőke hajban és mert
ennek a nyaknak hajlása kedves árnyas út gyanánt a viruló élet
ismeretlen tájaira csábított vagy mert térdén nyugvó meleg és halvány
keze, homlokomat és szememet magafeledté és nyugtalanná tette…
Amikor Teja egy idő mulva föltekintett és szemünk találkozott, ránk
szakadt az élet, mintha égi fénnyel és könnyekkel teli izzó mélységbe
zuhantunk volna, megfogva és kergetve egy világakarat forró
lehelletétől, amely letepert minden észt, meggondolást és ellenállást.
Mellettem egy hang, az esti nap és madárfütty ébresztett föl, a magas fű
az ég hűvös kékjében hajladozott és lassan, miként ha bátorság és
szomorúság kedves fátyolán át, visszatértek hozzám a világi dolgok.
Közepettük vidám földi biztosságban legyőzhetetlen mindenhatóság
diadalmaskodott, amelynek nincs neve, tehát Teja nevet adtam neki.
Állát mindkét kezére támasztva, könyökével a fűben, mély alt így szólt
hozzám:
– Még a nevedet sem tudom.
*
Amikor az erdő felől az országúton át bekanyarodtunk a kastély
bejáratához, az esti szürkület első árnyékai már ott pihentek a magas
kapu falának szögleteiben, amely bükkök árnyékában öregen és szürkén az
udvarra szolgált. Ennek közepén kútnak kereksége emelkedett és a kastély
kőlépcsőjén ott nyugodott a vörös esti felhők viszfénye. A gondnok,
széles ember nagy, barna körszakállal, amely sűrű volt és színes, mint
valami mézeskalács, Teja elé jött és amikor utasítást kapott tőle,
hogyan kell engem elszállásolnia, meglepődés nélkül szolgálatkészen és
barátságosan biccentett. Mivel visszautasítottam Teja kivánságát, hogy
más ruhát vegyek magamra, csak mint ujonnan szerződtetett embert
vezethetett be, akinek az ő futólagos kegyessége munkát igért. Ezt
mondta:
– Amíg valami más nem akad, a kertben kell munkát adni ennek az
embernek. Később még beszélünk a dologról. A déli épületben engedjen át
neki egy szobát, ahol egyedül lehet és adjon neki mindent, amire
szüksége van, ruhát is.
Barátságos pártfogásának természetessége olyan kedves és elfogulatlan
volt, annyira minden megalázás nélkül reám vagy reá nézve, hogy amikor
Teja e szavak után köszönés és minden további beszéd nélkül magunkra
hagyott és bement a házba, könnyű szívvel és vidámabban követtem a
férfit, mint ahogyan a mi utunkat tettem meg. Így akartam és nem
másként, mert amikor Teja útközben azt indítványozta és ajánlotta nekem,
hogy mint az ő vendége és társadalmi állásom külső jelével időzzem a
kastélyban, mély kínzó aggodalom fogott el és egy pillanatra úgy láttam,
mintha kísértő lépkedne mellettem, aki föladatául tűzte ki, hogy életem
szabadságából olyan világ élvezettel teli jótéteményei közé csábítson,
amelytől féltem. Teja gúnyolódása ártatlan volt, de mégis sértett és
makacsságom nőtt. Tehetetlennek láttam magamat arra, hogy kivánságával
szemben kimagyarázzam magamat.
– Azt gondolod talán, hogy mint te hiszed, szegénységből vagy
kedvtelésből élem az életemet? Fáj, hogy valamit meg kell tőled
tagadnom, hiszen a szerelemnek semmi sem nehezebb, mint a
visszautasítás, de hidd el, maradok ami vagyok. Nekem többet jelent a
szabadságom, mint másoknak az élelem, a fény vagy a jólét, én nem e
világba való vagyok és megront még ha vendégként lépek is beléje. Én a
te lényednek vagyok a vendége, a mosolyodnak, a szépségednek, a
szívednek, de nem a annak az embernek szobájában…
Ekkor jobban megértett.
– Belenyugszom, – mondá, – hiszen a birtokon dolgozhatsz, akkor magad
teremted magadnak a vendégjogot, de egészen nem áll, amit mondasz.
Mindketten hallgattunk és mindenikünk bizonyára a maga módján követte a
gondolatokat, amelyek büszkeséggel, reménységgel és szenvedéssel vitték
annak a szerelemnek a jövendőjébe, amelyet nem megfontolás, vizsgálódás
és szándékosság keltett életre.
Persze nem kerülhettem el egészen, hogy ruhámat kicseréltem és
kiegészítettem, hogy elhanyagoltságom bizonyos jólétté változott,
renddé, amely alkalmazkodott a helyzethez, amelyet mint a bírtok
munkaközösségének egyik tagja elfoglaltam. Alkalmazkodtam annyira,
amennyire jövendő társaim méltósága megkivánta, de nem másként, csak
ahogyan megtettem volna és mindig megtettem, ha valami foglalkozást
vállaltam, hogy pénzt szerezzek vagy nyugalmat találjak, amelyet
annyiszor kerestem, de soha el nem tűrtem.
Amikor bevezettek a szobába, amelyet lakóhelyemül jelöltek ki, alighogy
az ajtó bezáródott a kalauzom mögött, leheveredtem az ágyra és láttam az
alkonyat terjeszkedését a térben és hallottam szívem életlépéseit. A
nyitott ablakon át csak néha hatolt be valami hang hozzám. A kis
kastély, mint a szikla a tenger zöld hullámai közepett, magányosan és a
világ lázas életétől megkimélve állott az erdőben. Egyszer éneklő hang
vonult el fölöttem, mintha az erdőből kelt volna életre, a szabad ég
alatt szárnyát csattogtatta és ismét az erdőben merült el. Az esti égen
egy csillagot láttam megvillanni, világos volt mint a sárgaréz és
felhőláncolatok vöröses fönsíkja fölött, amely mint valami hegység
mozdulatlanul állott a nyugati égen, egymagában halvány ezüstkék színben
ragyogott.
Csaknem fájdalmasan bensőséges és mesésen édes alt hang szólt bele
alaktalan gondolkodásomba; az a hang volt, amely e nap reggelén ébredt
föl és amely, mint ahogyan gátszakadás után elárasztja a tenger a mezőt
és a szántóföldet, élettel teli világot terített ki az enyémmel szemben.
Minden új volt és én nem voltam fölvértezve és ezt gondoltam: Olyan
vagyok, mint aki hirtelen fölébred és ellenséget lát maga előtt teljes
fegyverzetben és amikor harcra készülődik érzi, hogy a szíve ki fogja őt
szolgáltatni ennek az ellenségnek. Így tehát tanácstalan
engedelmességgel egyszerre befelé és kifelé harcol. A kastélyhoz
szolgáló úton Teja megnyugodva és bátran, tele kedves határozottsággal
még sokat beszélt magáról és sorsáról. Ahol nálunk a csodák borongós
világa kezdődik, ott kezdődik nálatok asszonyoknál a dolgok megértése,
gondoltam, az álmodozó húzódozással ti az elérhetőnek tiszta valóságát
állítjátok szembe, a megtörténtet kötelességteknek gondoljátok, én
azonban a megtörténtet csak akkor értem meg, amikor újra megfoglak és
amikor ismét megtartlak magamnak, a csoda újra izzani kezd.
Azután Teja beszédét hallottam és másodszor is füleltem szavaira,
amelyeknek csengését fölújítottam emlékezetemben. De különös, hogy sem
mozdulatait, sem hanghordozását nem tudtam fölidézni, mihelyt másról
volt szó, mint szerelemről. Megtudtam, hogy az emelkedés és a sülyedés
sok éve után jó órában találkozott azzal a férfival, akinek födele alatt
időztem most és hogy ez csaknem atyai szeretettel, mert sokkal idősebb
volt mint ő, szenvedélyes akaratának hűvös komolyságával, okosságával,
gazdagságával magához tudta láncolni az életét. Teja nagy
megbecsüléssel, melegséggel de tűz nélkül, megfontolva beszélt róla és
óvatosan, mint ahogyan olyan jószágról beszél az ember, amelynek
birtokát nem a maga szívének köteléke biztosítja a számára. E férfi
szerelmét nem említette, de kicsendült mindenből, amit a maga
vonzalmáról mondott ő iránta. Képe olyan ember alakjaként tűnt föl, mint
aki megértvén e különös leányt, az okosan öregedő ember lemondó
élnitudását összekapcsolta szerelmével minden élvezetben, amelyet
gazdagsága kinált. Megreszketett a szerelmem, ha itt Teja lényéről
gondolkodtam és szememet lezártam ebben az alaktalan reménységben,
amelyet mámorából merít a fiatalság.
*
Boldogsággal és nyugtalansággal teli nyárvégi napok után közeledett az
ősz. Szobámban egy asztal volt, egy nádfonású karosszék, egy faágy fehér
vánkoshuzatokkal és egy ősrégi faragott parasztszekrény, amely
csodálatosan be volt festve és amelyet kikezdett a szú. Ablakomból mezőn
át a közeli erdőt láttam, mögötte izzott az esti nap, amelynek fénye a
fák megritkult koronáin át sárgásan hullott a szobámba. Ilyenkor a kis
helyiséget meleg, szeles őszi napok túlélénk világossága árasztotta el,
világos kietlensége barátságos volt és mégis nyugtalanított.
Mivel úgy osztottam be a munkámat, ahogyan akartam és bőven volt időm,
asztalom megtelt könyvekkel, amelyeket Teja adott, akit naponta láttam.
A kastély urának könyvtárszobájából vittem el a könyveket és éjjeli
lámpám gyakran csak virradatkor aludt ki. De nem tudtam magamat
összeszedni és rossz lelkiismerettel élveztem e napok boldogságát.
Megértettem ennek az életnek a jótéteményét, de úgy éreztem, mintha
jogtalanul élvezném, nem bíztam az állandóságában és a jólét minden
kiélvezése után tanácstalan szomorúság fogott el. Úgy tetszett, mintha e
javakkal való gyors közösségem hűtlenné tett volna sorsom iránt, mintha
most keltem volna útra, tűrt vendégként gyakran barangoltam a csöndben
és voltak órák, amikor nem szívesen látott betolakodónak hittem magamat,
aki büszke is és hálátlan is. De Teja kedvéért nem tudtam eltávozni, bár
minden óra, amelyet vele töltöttem, éppen úgy kínzott, mint ahogyan
boldogított. Olykor ő is tanácstalan volt, de én nem láttam, mert az ő
tanácstalanságának nem az volt az oka, ami az enyémnek. Így tehát
csakhamar visszanyerte azt a fölsőbbségét, amelyet találkozásunk első
órájától gyűlöltem benne, mert lényének nem mélyéből, hanem annak
hidegségéből fakadt. Ami azonban mindig újra kibékített, az a
becsületessége volt. Sohasem akart másnak föltűnni, mint aminő volt és
apró hiúságait és hazugságait maga vetette meg a legjobban és
kigúnyolta, még mielőtt hatásuk hasznát észrevette. A legveszedelmesebbé
azonban az a csoda tette, hogy csaknem szemérmetlenséggel határos
ragaszkodása az őszinteséghez sohasem törte át női bájának varázsát,
leplezetlensége mindjárt megtalálta a fátyolt is, amely betakarta. Jól
ismerte az élvezetben való elmerülés megrontó édességét, de a test és a
vér táplálékát úgy vette és adta, mint a lélekzetet és nem mint valami
ételt. Lelke azonban minden nyiltsága mellett is átláthatatlan volt,
gyakran dideregtem és szenvedést okoztak reménykedéseim, amelyekkel
magafeledt odaadásról és esztelen gyöngédségről álmodoztam. Olykor úgy
éreztem, mintha kitaszítottak volna valami meleg világból, amelynek
embereit le kellett néznem, mert szükség volt az erőmre. De titokban
olyan szemek tekintettek reám, amelyeknek pillantása melegített, a
gyámoltalanokra gondoltam, a védtelenül érzőkre, az átlátszókra ama
tehetetlenségükben, hogy nem tudnak a gazdag lélek túlereje ellen
védekezni. Bár gyöngének találtam, mégis áldottam őket. Úgy éreztem,
mintha ezzel az átlátszósággal a világot az égi fény árasztaná el, amely
meggyógyít bennünket.
A megbecsülés, amelyet Teja személyem iránt mutatott, gyakran lenézéssel
teli gúnyolódó ellenmondással váltakozott, de tisztelete szerelmem iránt
makulátlan volt. Rajta láttam először azt a csodát, hogy a nő valósággal
át tud élni olyan érzelmeket és állapotokat, amelyek alapjában nincsenek
meg neki; ez a képesség megtagadtatott a férfitől, bárhogyan hiszi is,
hogy rendelkezik vele. De minél inkább megtanultam az elzárkózást,
szerelmem tüze annál fájdalmasabban égett és dohogott keblem
elsötétített kamráiban.