Tejaval. Úgy érzem, mintha felelnének egy kérdésre, amely gyakran
nyugtalanitott és a feleletet nem tudom másképpen elmondani, csak ebben
a történetben. Ha leírom, nem azért teszem, hogy mások megtudják vagy
elhigyjék, hanem mert jól esik, ha mindenre erősen visszagondolva
emlékezetemben foglalkozhatom vele. Az emberi szellem valamely művének
igazsága különben sem az események sorrendjében rejlik, hanem csak
abban, hogy mi a viszonyuk egymáshoz és az élethez, valamint abban, hogy
alkalomadtán mit mondanak róluk.
Ez a történet nem új, mert már sokan átélték és még sok ember át fogja
élni, mindenki a maga módja szerint. Persze az átélés az a művészet,
hogy a jelenségeken kivül azok okait is fölismerjük és ezért viszont
Teja sokaknak idegen és bár találkoztak vele, mint én, róla csak a maguk
bajára való visszaemlékezés maradt meg. Ezt a különös leányt nyárutóján
az erdőben kora reggeli órában láttam meg. Áttetsző hajnali köd úszott a
nyirfákkal és fenyőkkel födött előttem elterülő völgyön, fönn a szálerdő
szélén a vörös reggeli nap megvilágította a fák koronáját. A lomb
itt-ott már a nyárutó színét öltötte magára, csöppek hullottak és a
gyalogszeder megérett a tisztások kapaszkodóin. Szarkacsörgés
megállított az utamban, minden friss és elhagyott volt körülöttem a
reggeli világban.
Valahányszor szép volt az idő, újra lemondtam arról a tervről, hogy téli
tartózkodásra biztos helyet keressek magamnak, csak az éjjelek okoztak
gondot, rosszabb volt a sorom, mint bármikor és a legutóbbi hetekben
csaknem mindig a szabadban kellett az éjszakát eltöltenem. Nem tudom,
meddig álltam gondolatokba elmerűlve a reggeli napban, amelynek gyönge
melege lassanként fölfrissítette a véremet, amikor észrevettem, hogy nem
voltam egyedül. Nem messze tőlem ledöntött fatörzsön, az erdő szélén
vadászsátor alatt vadászruhába öltözött fiatal hölgy ült, fegyvere a
térdén, tekintete a völgy ölén. Oldalvást pillantottam meg és sokáig
figyelmesen szemléltem, de nem tudtam tisztába jönni azzal, hogy mi
bilincsel le annyira megjelenésén. Még azt sem tudtam, hogy egyáltalán
lebilincsel, csak mint érzékeim gondolattalan foglya néztem őt. Azután
odamentem, meghajoltam és alázattal köszöntöttem. Olyan kalapom volt
akkor, amelyet a karimája kiválóan alkalmassá tett a köszönésre és ezért
ez a szokatlan találkozás különös örömet szerzett nekem. A fiatal hölgy
rám tekintett, de nem viszonozta köszönésemet, hanem csak vizsgálgatott
nyugodt szemmel. Azt hittem, hogy talán megijesztettem és hogy alakom,
különösen az erdei magányosságban és e szokatlan órában, nem tölthette
el föltétlen bizalommal. De tévedtem, az aggodalomnak árnyéka sem
látszott okos arcán, amely figyelemmel felém fordult.
– Kisasszony, gondolja meg – mondám, – hogy a port ha kissé be van
aranyozva, a leggyakrabban többre becsülik, mint az aranyat, ha kevés
por födi. Barátságos szavakat kérek.
Finom homloka mögött mintha idézetemről gondolkodott volna, azután
tiszta szeme föltünően és biztosan föl s alávándorolt rajtam; hamar
észre lehetett venni, hogy figyelmét semmi sem kerülte el és semmit sem
kimélt. Azt gondoltam, hogy most formálja meg itéletét rólam, tehát be
kell avatkoznom. De a fiatal hölgy megelőzött, látszólag kielégítve a
nagy szó értelmétől, amely az elmult éjjeli olvasmányomból maradt az
emlékezetemben, mosolygott és így szólt:
– Fönntartással elhiszem az aranyat, de az már pártoskodás, ha
kabátjának a porát kevésnek mondja. Honnan vette azokat a szép szavakat?
Mialatt a kezemmel megpróbáltam a kabátom kiporolását, már elhangzott a
második kérdés:
– Hová iparkodik? Korán kelt föl.
– A bizonytalanságba kisasszony. Az erdőben aludtam.
Leültem a fatörzs végére és ezt kérdeztem:
– Mi van itt a vadásztáskájában?
– A reggelim.
– Mi a menykő!
Mosolygás és szó nélkül odanyujtotta nekem a táskáját.
– Nem akarom megrabolni, de talán osztozkodhatnánk, – mondtam.
– Igen, ezt megtehetnők… – ismételte meg lassan indítványomat és
szűntelenül figyelmesen vizsgált.
– De mégis megvárom, míg a vadászást befejezi és jobban is szeretném, ha
ön osztana.
– Jól van, de a vadászáshoz nem sokat ért,
– Gyerekkoromban az apámmal néhányszor elmentem vadászni, de azóta…
– Már csak így… – vágott bele a szavamba.
Eleresztette a puskát és mindkét kezével belemarkolt sűrű szőke hajába.
Mozdulata olyan meggyőzően hű volt és arca olyan pompásan utánozta
valami tetves csirkefogó arckifejezését, hogy hangosan nevetnem kellett.
Ő nem nevetett velem.
– Mi az, – kérdezte gyermekesen, – nincs igazam?
– Ilyesmit még sohasem láttam, – feleltem őszintén. – Előkelő hölgyből
egy pillanat alatt csirkefogóvá tud változni.
– Pedig magának nem egészen idegen ez az átváltozás.
Az arca komoly volt. Úgy láttam, mintha a nevető fény, amelynek
huncutsága lelket adott a szemének, finom két fátyol mögé bujt volna. Ez
a kifejezés olyan hirtelen vágyat ébresztett bennem, hogy megijedtem.
Titkos aggodalmat éreztem, de egyszersmind kijózanodást is. Így szóltam:
– Amikor idejöttem, attól féltem, hogy megijed tőlem, de most látom,
mily ostoba volt ez a föltevésem, hiszen önnek erős fegyvere van.
– Csak ez a puska, – vetette oda, de tekintete mélyen a szemembe
vésődött és észrevettem, hogy a felelettel kitért, de hogy szavaimat úgy
értette, ahogyan én gondoltam. Tekintete érdeklődést árult el és
egyszersmind kétséget az iránt, vajjon gyors fölfogásomat nem köszönte-e
meg időnek előtte azzal, hogy kötélnek állott. Egyszerűen és
barátságosan mondá:
– Nos, egyék.
A fiatal hölgynek sokkal jobban kellett volna késlekednie adományával,
hogy egykedvűvé vagy vakmerővé tegyen. Nekem nem az evés volt a fődolog,
talán megértette, hogy miért és ezért nem unszolt többé. Kis idő mulva
mintha régi ismerőssel beszélne, ezt mondta:
– Akkor indultam el, mikor a kastélyban még mindenki aludt. Van-e valami
szebb, mint fölébredni hajnalhasadáskor, szabadon és egyedül lenni és
kimenni a szűz hajnali harmatra? Mély álom után hatalmas, tiszta élettel
van tele a korai óra, a csönd, a hegy, a mező, az erdő, a kebel.
Gazdagnak, jónak és mások fölött állónak érzem magamat, csak lassanként
a nap teltével hull por a vérbe, gondolatok, összehasonlítások…
Gyönyörrel hallgattam szavait és nem éreztem a szükségét, hogy feleljek.
Aki igazán egyedül van, a váratlan vallomást a maga titkolt
boldogságaként fogadja, mint ahogyan a szomjas ember gyorsan és
szótlanul kiüríti a vizespoharat. Amikor tovább beszélt, úgy éreztem,
mintha ilyen poharat ürítettek volna ki a fejemre.
– Magának másként kell öltözködnie. Ebben a ruhában nevetséges keveréke
a papjelöltnek, a cirkuszi bohócnak és az utcai rablónak. Jobb lesz ha
csak egyik mellett marad meg. Nagyon kínos lehet, ha az ember
nyomorúságában még komikusan is hat.
– Nem törődöm azzal, minek látszom.
– Ebben tetszeleg magának, valószínűleg azért mert e pillanatban nem
tehet mást. Hát ez is valami, de nem sok. Egyre megy, hogy maga minek
nevezi a helyzetét, mindenesetre szomorú és szenvedni fog miatta nem
csak külsőleg, nem talán csak egészségileg, hanem általában. Azonkivül a
ruha, amelyben valaki szemünk elé kerül, mindig valami vonatkozásban van
az illető lényével és mindenkinek joga van ahhoz, hogy idegen embert a
külseje szerint értékeljen.
– Nem véletlen, nem is a magam önkénye, hogy úgy élek, amint látja.
Ahonnan eljöttem, nyomorultnak éreztem magamat; amióta azonban úgy élek,
mint most, jól vagyok. Ahol születtem és nevelkedtem, nem találtam
magamnak helyet, megkiséreltem, hogy engedmények tételével kivárjam,
miért vagyok a világon, de eközben rájöttem, hogy ezek az engedmények
megrontottak. Tudom, hogy két baj körül a kisebbiket választottam.
– Képzelem, mennyire megveti a tanácsokat abból a világból, amelyből
mint gondolta, menekülnie kell, mert nem tudott beleilleszkedni. Az én
indítványomnak azonban semmi köze sincsen azoknak az embereknek önhitt
magabizásához, akiket az élet még alig érintett. Lehet, hogy magának egy
ideig szüksége van erre a zabolátlanságra, de célnak ezt mégsem
tekintheti.
– Talán végzet, amely önnek csak e külső formában nem tetszik. A mi
korunk legjobbjai csavargók.
– Milyen határozottan mondja ezt! Mintha a bibliából olvasná. Hogyan
lehet ez? De nem kell felelnie. Akárhogyan gondolja is, minden attól
függ, hogyan érti meg az ember a korát és kiket nevezünk a legjobbaknak.
– Valamely kor legjobbjai azok, akik megadják neki szellemi jellegét,
akik tovább fejlesztik és egyszersmind egykor az emberek szemében
állandóságot adnak neki.
– De mi köze van ennek a csavargókhoz?
Megcsalódottnak látszott.
– A vágyódásnak, mint a szerelemnek, nincsen hajléka.
Szürke szeme kételkedő figyelemmel nézett reám; elmélyedése mintha
egyidőre elrabolta volna szabad biztosságát. Azután nyugodtan és
meggyőződéssel így szólt:
– Gyűlölöm a szegénységet és a megalázást, amellyel az embert sújtja. A
nyomorban gonosz az ember és akarata ellenére gonoszat tesz és fájdalmat
okoz magának. Nem is tehet másként. Talán igaza van abban, amit az
emberi érzelmekről mondott, minő a szerelem, és a vágyódás, talán úgy
áll a dolog, ahogyan mondja, de mégsem kényszeríthet senkit sem az
utcára csak azért, hogy része legyen bennük.
– Kinek adtam tanácsot? Tényről beszéltem, ahogyan látom, éppen úgy mint
ahogyan ön a szegénységről, a megalázásról és következményeiről beszélt.
Ha a vágyódásnak és a szerelemnek nincs hajléka, akkor nem lesz
palotájuk azoknak, akik igazán tele vannak velük. Többet nem mondok.
Ketten szerelemről beszélnek, az egyik zokog és a másik nevet, másik
kettő vágyódásról beszél, az egyik meghal, a másik vihog.
– Kérem, csak ne faljon föl. Másik kettő pedig szegénységről beszél. Az
egyiknek része volt benne az elzüllés határáig, végigkóstolta gyalázatát
egészen a lealacsonyodásig és megromlott a vére és a lelke, a másik
fiatalos kalandvágyból, kiváncsiságból vette magára. Az egyik én vagyok
és a másik maga. Mit néz rám olyan hitetlenül? Nem maga követelte, hogy
senkit se itéljünk meg csupán külső megjelenése szerint? Maga a
kastélyra gondol, amelyről beszéltem, azt és úri ruhámat illeti hitetlen
mosolya, de mégis igaz, amit mondok. Magának sohasem volt vándorlása
közben olyan nyomorúságos fekvőhelye, mint nekem gyerekkoromban abban a
nagyvárosi pincében, ahol születtem és fölnőttem.
– A lelke jóságában nem tett kárt.
– Honnan tudja ezt oly határozottan? Ha csak a fele igaz azoknak az
igényeknek, amelyekre az imént célzott, akkor óva intem a csalódástól
arra az esetre, ha fáradságot venne magának, hogy a lényemet illető
elsietett állításának helyességét alaposan megvizsgálja. Nem tételezem
föl ezt az érdeklődést, de nem gyávaságból vagy gyermeki utálatból
gyűlölöm a szegénységet, hanem azért, mert ismerem pusztító hatásával
együtt.
– Szép lenne és boldoggá tenne, ha alkalmam nyilnék arra a vizsgálatra,
amelytől óva int.
– Nem vonom ki magamat alóla, – mondta egyszerűen és meleg nyilt
mosollyal a fiatal leány. – Örülök, hogy önnel találkoztam, mert most ha
rágondolok, mi mindent mondtam önnek, látom, hogy már régen nem
beszélhettem ilyen őszintén.
Félretolta a vadászfegyver závárzatát, a fegyvert ketté hajlította és
kivette a patront a csőből.
– A vadászatból már nem lesz semmi. Nem jönne velem a kastélyba?
– Ilyen vendég szégyenére válnék.
– Egyedül vagyok, – felelte, – de ha nem volnék egyedül, akkor is
meghívnám vendégül. Talán túlbecsülöm a jólétet, amely osztályrészemül
jutott, de mégsem annyira, hogy föláldoznám neki szabadságomat.
Előbb a reggeli napfényben a fatörzsön közösen megreggeliztünk. Elfogott
bennünket az a lassú kijózanodás, amely mindig jelentkezik, valahányszor
szellemi foglalkozás külsőséges dologgal váltakozik és elfogódottan
tekintettünk egymásra. De mert mindenikünk fölismerte a másiknak
zavarát, ez futólagos megértésben ismét összekötött bennünket. Mégis
mintha valami új tárgyat kellett volna keresnünk a beszélgetésre.
Egyikünknek sem volt kedvére, hogy közönbös dologról beszéljünk, mert
első találkozásunk nem folyt le eléggé gyanútlanul és sokkal idegenebbek
voltunk egymásnak, semhogy valami könnyelmű fecsegés ismét
megteremthette volna azt a komolyságot, amelyre mindketten áhítoztunk.
– Mégis csak jobb lesz nekem, ha tovább megyek a magam útján, – mondtam
hirtelen, csaknem akaratom ellenére.
– Ejnye, minden vakmerősége ellenére is mennyire el tudja veszteni a
bátorságát, – mondta a fiatal hölgy, – de ahogyan önnek tetszik…
– Engem csak az ellenállás tesz bátorrá, – feleltem.
De jobban foglalkoztatott ez a gondolat, mint a szomszédnőm. Tudtuk
mindketten, hogy nem akarunk elválni. És mintegy magammal beszélve,
folytattam elmélkedésemet:
– Azt kérdezem magamtól, vajjon mindig úgy voltam-e a bátorságommal,
mint ahogyan az imént mondtam; nem így van és csak egészen különös
esetekre áll. Teljesen attól függ, milyen az állapotom és főként, hogy
az a föladat, amellyel meg kell birkóznom, elég nagy föladat-e. Arra
gondolok, hogy jó vagy rossz erőnket és tulajdonságunkat hozza-e
mozgásba. Eltűrtem olyan megalázást és vereséget, aminőre remegés nélkül
gondolni sem tudok és amely, ha csak ráemlékezem, a düh könnyét kergeti
a szemembe. Amíg ezek a sebek begyógyulnak és amíg forradásuk, hogy úgy
mondjam, az ellenállás páncéljává lett, addig gyakran gyáva voltam
egészen a gyalázatig. Gyakran gondolom, hogy a bosszú olykor
határozottan megváltás kell hogy legyen. Nem bosszulhatom meg magamat…
– Az életben jelentkező akadályok legyőzését mindig ilyen módon teszi
föladatává? – kérdezte szomszédnőm teljesen átérezve azt, ami
foglalkoztatott.
Megreszkettem a boldogságtól és ránéztem. Lesütötte a szemét és vonásai
valami kedves, gondolatokba merűlt aggodalmat árultak el. Majd
fölvetette a fejét és gyorsan ezt mondta:
– Én a könnyebb végét választottam a dolognak. Nekünk nőknek a
gondolatok világába való menekülés csak ritkán adatik meg vigaszul, mi
könnyebben meg tudunk változtatni valami gonosz helyzetet, mint
megérteni vagy magunket benne megérteni. Talán kevesebb a
lelkiismeretünk és ezzel csekélyebb a felelősségünk. Amikor először
ébredtem erőim tudatára és egyszersmind közülük azokéra, amelyek az
életben külsőleg hasznomra lehetnek, nem törődtem többé azzal, hogy
használatuk valami más téren nem járhat-e számomra kárral. Hogy az ember
ezt megfontolgassa, ahhoz a léleknek sorsában való elviselhető
egyensúlya kell, amivel az én lelkem akkor nem rendelkezett.
– Elérte, amit célul tűzött ki magának?
– Úgy van. Mihelyt megtudtam, hogyan lehet boldogulni a világon, mindent
elértem, amit megkivántam, de nem lettem boldog. Ámbár azonban
elégedetlen vagyok, nincs erőm arra, hogy lemondjak arról, amit
kiküzdöttem magamnak. Semmiféle igéret, még ha a belső nyugalom és
megelégedettség egész egét hozná is, sem tudna elcsábítani, hogy
lemondjak megszerzett életmódomról, mert ha csak gondolatban is
eloldódik a kezem, nem látok mást, mint feneketlen mélységét a pokolnak,
amelyből kimentettem magamat.
Együtt lassan útnak indultunk, amerre a fiatal hölgy vezetett. Pompás
erdőn át mentünk, de dombos irtásokon is haladtunk, amelyeken a nap
forró sugarától szürkére halványított facsonkok közt magas fű nőtt. Egy
elhagyott rókabarlangnál, amelynek bejáratát szederbokor buján benőtte,
kisérőnőm ismét leült és mintha a bevezetést csak gondolatban mondta
volna el, szinte ennek folytatásaként ezt beszélte el:
– Nem sok világosság jutott abba a pincébe, amelyben szüleim éltek.
Anyám beteg volt és apámtól már régóta nem kapta meg azt, ami neki és
nekünk gyermekeknek a megélhetésre kellett. Nem sok az új dolog ebben a
szomorú történetben. Az apám annak idején talán más reményekkel, talán
erejének ama gondatlan túlbecsülésében kötött házasságot, amely
jellemének sajátossága volt, talán minden megfontolás és meggondolás
nélkül, mint ahogyan fiatal teremtések a mi társadalmi körünkben
rendesen házasságot kötnek. A pincelakásnak két helyisége volt, de ajtó
nem választotta el őket egymástól. Nyolc éves voltam, amikor lassan
kezdtem megérteni azt a lealacsonyítást, amelynek az anyám lassanként
áldozata lett. Ha már ebben a korban nem kellett volna három évvel
fiatalabb öcsémről gondoskodnom, akkor valószínűleg elpusztultam volna
ama benyomások és gondok hatása alatt, amelyek bennünket négyünket ebben
a sötét lyukban fojtogattak. Nem tudom, hogy az utolsó években mi volt
az apám foglalkozása, de valószinüleg nem csinált már semmit, mert az
anyám kereste meg a kenyerünket, ha csak féligmeddig egészséges volt.
Láttam őt apám ökle alatt összeroskadni, láttam második kis öcsémet
születésétől kezdve egészen a haláláig, mindjárt a születése után. A
hangok, amelyek fiatalságomat betöltötték, lárma volt és jajgatás,
könnyeket láttam és elvetemültséget, piszkot, sötétséget és a börtönömön
kivül levő világból alig láttam többet, mint pinceablakaink előtt sárban
vagy napfényben az utcán elhaladó emberek lábát. Az emberekből csak a
test szükségletére való durva fölhasználhatásukat ismertem, a péknél és
füszeresnél megtanultam, hogy nyomorúságommal élelemre váltsam föl
azoknak a mohóknak a szánakozását, akik maguk is keserves harcban
állottak az élettel, megtanultam, hogy sajnálatraméltónak mutassam
magamat és így egy pohár tejet koldulhassak öcsém, a gyerek számára.
Azután az apám a kikötőben rakodáskor részegen két vasuti kocsi közé
került, testének összetört roncsait a barlagunkba hozták és amikor végül
elvitték, az anyámmal együtt fölmostam vérét a kőkockákról.
Jóval későbben, amikor az anyám már régen el volt temetve, egy nénémtől,
aki gondozásba vett, megtudtam, hogy anyám jó családból származott és
csakis apám iránt érzett szerelme sodorta abba a mélységbe. De ennek a
ragaszkodásnak ott nem szerelem volt a neve. Rám azután olyan idő
következett, amikor szájam lélekzetvételét, az éhségemet csillapító
kenyeret és az éjszakai nyugvóhelyet kegyelemként kellett fogadnom,
jótéteményként, amelyért nem lett volna elég nagy semmiféle köszönet.
Minden fillért a szememre vetettek és véremet nem érte fénysugár, hogy
már előbb mint megalázást el ne szenvedtem volna. Egy este messze künn a
kikötőben, ahol kirándulás után a csónakját a fészerbe húzta,
megszólított egy fiatal úr, megsimogatta a hajamat, jó meleg szavakat
intézett hozzám úgy, hogy megremegtem és utána futottam. Magához
fogadott és én nála maradtam. Tizennégy éves voltam akkor.
Ekkor tudtam meg, hogy a hajam szőke és a szemem világos, megtudtam,
hogy szájam nevethetett anélkül, hogy megszidtak volna érte és hogy
mosolygása egy ember keblében kegyességet szült és örömet keltett.
Hallottam hangom csengését, láttam lábam lépését és éreztem szívem
dobogását. Az életemet adtam volna oda, ha mindennek fönségességét csak
sejtettem volna mily korlátlan odaadással nyujtottam oda mindent, amit e
gazdagság egész teljességeért elvártak tőlem. Mit jelentene, ha azt
mondanám, kinyilt előttem az élet? Üres, semmitmondó szó lenne ama
menyországhoz képest, amelynek fényébe beléptem.
Mindent amit tettem, ezért a férfiért tettem. Még mindig nem mertem
hinni, hogy az én életemnek is vannak jogai. Az ő kedvéért megtanultam,
amit föladatomnak tűzött ki, neki öltözködtem az ő kedve szerint,
reszketve lestem a kivánságát, megölt a szégyen és aggodalom, félve
attól, hogy valamivel adósa maradok az ő barátságosságának. Meghatva
látta szívem ügyetlenségét, de amikor egyszer le akarta csillapítani
szerelmi buzgalmamat, ellágyult és könnye a kezemre hullott, amelyet a
kezében tartott. Ez az életemmel ajándékozott meg…
Az elbeszélő elhallgatott és körülnézett helyünk napfényes világában,
mint az az ember, aki az erdőben mély gondolatokból ébredve föltekint és
észreveszi, hogy eltévedt. De amikor rám nézett, megütközése
lecsillapodott és kezét nyujtotta. Arcomról bizonyára leolvasta
részvétemet és aggódásomat, mert mintegy feleletül ezt mondta:
– Nem, sohasem fogom megbánni, hogy nyiltan beszéltem önnel és annál
inkább hiszem, hogy ön bizalmat érdemel, mert nem szándékosan történt,
Bánt azonban, hogy változtatnom kell azon a rólam kapott képen, amelyet
tisztává és értékessé tett a szánalom és a természetes vonzalom.
Változtatnom kell rajta, mert irtózom attól a titkos megalázástól, amely
sajátmagunk egyoldalú leírása után lenyom bennünket, akár többnek akár
kevesebbnek mutattuk be magunkat, mint ami vagyunk. Milyen egyszerű
volna, ha úgy fejezhetném be ifjúságom rövid történetét, ahogyan az
emberek kis ideáljaik szegényes igényeihez képest az élettől elvárják.
Velem másként történt és úgy, ahogyan történnie kellett, mert az apám
vére volt bennem, az a vér, amelyet a padló gödrös köveiről töröltem
föl. Aki az életben igazán fölébred, mindig a maga öntudatára ébred;
ameddig az ember idegen akarat vagy idegen gondolatok és nézetek hatása
alatt él, alszik, mint a legtöbben. De jobb ébren lenni a pusztában,
mint a paradicsomban aludni. Ezzel az igazsággal vigasztaltam magamat.
Kinek ne jutna ez az eszébe olyan időben, amikor harcolni kell? Nem
maradtam a barátomnál; tizennyolc éves voltam, amikor elváltam tőle. Az
is lehetséges, hogy ő vált el tőlem. Ki tudná ilyen esetekben a
cselekedetünk okául szolgáló érzelmeket tisztán megkülönböztetni? Úgy
vettem észre, hogy én közönbösebb lettem a szemében, az ő jótéteményei
pedig számomra vesztettek értékükből, minél inkább elveszteni véltem a
szerelmét. Akkor, amint mondani szokás, nagylábon éltünk, az élet
örömmámorában és szellemi, meg muló élvezetekben teltek el a napok és az
éjjelek. Amikor szemem más férfira pillantott, akkor éreztem először a
számomra megnyíló lehetőségek korlátlanságát és mert úgy láttam, hogy ez
az én értéktelenségemet bizonyítja, csökkent az akaraterőm. Így hát
nemsokára, amint ti mondani szoktátok: kézről-kézre jártam, de
helyesebben úgy kellene mondani, hogy tetszésem szerint magam
választottam és bocsátottam el. Nem dicsekszem vele, de nem is hallgatom
el. Lelkem mélyén sejtettem, hogy amikor először engedtem át magamat, a
természetemen kegyes erőszakféle esett meg, amely végzetésé vált, amikor
szúnyadó véremet hálás lelkem zálogául kellett adnom. De a szerelem
dolgait csak a szerelem szemével lehet fölismerni, később már csak
bizonytalanul és még saját emlékezetünkben is csak mint fény, de nem
mint alak marad meg a szerelem. Ma tehát nem tudom már a titkot
megfejteni, bizonyos azonban, hogy megmaradt számomra az, hogy a vérem
hangját magamban figyelni tudom, mint a vándorló az erdőben a forrásét,
de nem mint a fa a maga zugását.
Két kezemre támasztva a fejemet, fatönkön ülve a leányra tekintettem,
aki hozzám e szavakat intézte. Azt a tiszta természetességet, amely
benne volt, mindenben ami tőle jött hozzám, elhomályosította a csodálat
kínos megmozdulása, amelybe ellenmondással teli idegenszerű
megkivánásnak mély nyugtalansága vegyült bele, amellyel nem tudtam
tisztába jönni. Gyors döntő cselekvésre éreztem harcrakész vágyódást és
egyúttal alázatos megadásra való hajlandóságot. Csaknem dühössé, dacossá
és némává tett az az égető kivánság, hogy gyorsan és egy csapásra
érvényesüljek. Új volt az életemben ez az erő, amelyet ebben a nőben
találtam és sokkal erősebben hatott reám, mint maga az elbeszélés,
bármennyire meghatott is ez. Ezt gondoltam: nem úgy beszél, mintha egy
harmadik személy lenne köztünk? Hűvös fuvallatot éreztem, de ez a
lehellet lángra lobbantott.
A leány hallgatott és a messzeségbe nézett, ám nem szomorúan, sem
elgondolkozva, hanem szilárd tekintettel. Valójában most láttam az arcát
először és rájöttem, hogy az élet, de nem vonásainak szabályossága adta
meg a szépségét. Korát nehezen lehetett meghatározni, körülbelül harminc
évesnek tartottam, de voltak pillanatok, amikor arcának kifejezése olyan
volt mint a gyermeké. Folyton változott, de öntudatos magatartás állandó
határai közt. E kép életteljes játékából mintha egyetlen vonás sem
hiányzott volna, amely ne lett volna igazán nőies. Csodálatosan szép
volt a keze, világosbarna és kissé széles, finom, de nem gyöngéd.