halott kis hallgatás után az elbeszélését, – azt hiszem, hogy úgy az
örömmel, mint a szenvedéssel a gyermekségemért fizettem meg.
Gyermeknapjaim külső lefolyásukban bizonyára olyanok voltak, aminőket
általában boldognak szoktak mondani, derűlten teltek el és akadályok
nélkül, de azt hiszem, hogy ez a jólét lett a végzetem. A gyermek
létében fölbukkanó akadályok, az életnek minden keménysége, amelyet idő
előtt éreznie kell, egyáltalán nem hatnak oly károsan, mint általában
hiszik. Lehet, hogy a lélek egyik-másik gyönge hajtását zavarják a
fejlődésben, sőt le is törik, de egyszersmind kifejlesztik a lélek
ellenálló erejét és ez az utóbbi hasznosabb a földi utazásra nézve, mint
amennyire káros az előbbi. Ezt a valóságot magamon tapasztaltam és azon
az igazságon alapszik, hogy igazi kedélyt alapjában nem lehet károsan
befolyásolni, gyönge ellenálló erőt ellenben, amely nagy dologra
tartogatja magát, nagyon is erősíteni lehet. Így fölnövekedésem éveiben
szellemem és lelkem gyönge és ingatag sarjakat fakasztott és bár
senkinek sem voltam terhére, amikor férfi kezdtem lenni, de magam sem
voltam fölvértezve szorongattatások ellen. Sejteni kezdtem, hogy csak
azért voltam kedves az emberek szemében, mert életjogaimat korlátoztam
és amikor láttam, hogy annak az emberi közösségnek, amelybe jutottam,
szolgáló tagja lettem, hasznos, tűrt és becsült, rájöttem egyszersmind
arra, hogy a sekélyes társadalmi életnek nyujtott kis szeretetadományok
kedvéért eltemettem magamban ez erős és kiméletlen egyéniség iránt való
nagyobb szeretetet.
Efféle megfontolgatások és következtetések akkor bizonytalanul
ébredeztek öntudatomban és pedig annál inkább, minél jobban szembe
állította a szerelmem jellememet és személyemet a tiszta természet
jelképével, amelyet Regina lénye mutatott. De nem kínoztak túlságosan,
mert nagyon is tapasztalatlan voltam, semhogy sokkal többre ne becsültem
volna a szerelem lecsillapító jótéteményeit, mint a legnagyobb
igazságosságra való könyörületlen akaratát. Azok közé a boldog emberek
közé tartoztam, akiket vakká tesz a szerelem, vakká mindenekelőtt a
saját igényeik értéke vagy értéktelensége iránt. Joggal hirdetem ezt az
állapotot földi boldogságnak, mert jaj a léleknek, amely szerelme
tüzében látni tud, fájdalmasabb a végzete mint a vértanúk szenvedésének
útja.
Mindezzel azonban csak azokban a napokban jöttem igazán tisztába, amikor
Regina egy másik férfi iránt kezdett érdeklődni. Az idén kora tavasszal
láttam azt az idegent először. Meleg, gyönge szívemet, mintha hideg kéz
markolta volna meg, rettegés fogta el, anélkül, hogy meg tudtam volna
magamnak magyarázni, mi okozta ezt a megrázkódtatást. Vasárnap délután
volt és Reginával a folyó partján ültem kis erdei vendéglő előtt. A
parton gyermekek régi csónakkal játszadoztak és a tavaszi fény ott
csillogott a vizen. Mivel későre járt az idő, a legtöbben a vendégek
közül már útra keltek a város felé. A kert elhanyagoltnak és
egyszersmind otthonosnak tetszett, a lenyugvó nap sugarai a bükkök
ágainak fiatal zöldjén keresztül végigúsztak az elhagyott asztalokon és
székeken és a földön papirosfoszlányok hevertek. Az idegen az erdőből
jött egy kisérővel és a korcsmárost hívta, akivel valami okból civakodni
kezdett. Talán megtagadták tőle, amit kivánt, talán csak Regina
figyelmét akarta magára terelni, biztosan nem tudnám megmondani, mert
erre az emberre az első pillanattól kezdve azzal az előitélettel
tekintettem, amelyet az irigység és a csodálat szül. Vannak férfiak,
akiknak megjelenését, mint láthatatlan folyam, erejük és képességük
atmoszférája lengi körül, sőt úgy látszik, mintha átlátszó köpenyként a
vállukon viselnék sorsukat, végzetüket vagy szerencséjüket, látjuk őket
lépni, járni, szeretni vagy beszélni és egyidőben lesujtanak és magukhoz
vonzanak. Mások érdeklődésének világát, a körülöttük levő fényecskék
gyönge sugarát beleszívják élethatalmuk forróbb zónáiba, közvetetlenül
jóakaratot vagy ellenérzést, de minden esetre állandóan érdeklődést
keltenek. Azok a férfiak, akik személyük e hatását nemcsak ismerik, de
uralkodnak is rajta, gyakran már nem tudják minden egyes esetben, hogy
ezt a hatást mennyiben érvényesitik alkalmilag, véletlenül vagy
szándékosan.
Elfogtam egy pillantást, amelyet az idegen Reginára vetett, hosszú,
fölbátorítóan nyugodt pillantást, amikor fejét félig feléje fordította.
És különös, hogy amily szemtelennek tűnt föl állhatatos nézése, az arcán
tükröződő szeretetreméltó bámulás, derűlt és őszinte csodálkozása éppen
oly öntudatosnak és szinte szükségesnek tetszett, hogy igazán nem
tudtam, büszke legyek-e vagy haragra lobbanjak. Hasonló hidegvérrel
készítette elő a velünk való megismerkedést. Föltünő érdeklődésén való
fölháborodásomat annyira fokozta, hogy később büszkeségből mindent
inkább meg tudtam volna tenni, mint azt, hogy visszautasítsam
csónakkirándulásra szóló meghívását. Odajött az asztalunkhoz. Úgy tett,
mintha arra menve akkor vett volna észre bennünket, szinte hirtelen
ötlet hatása alatt megállott, kalapot emelt és megszólított bennünket.
Gúnyos mosolya, amellyel habozásomat fogadta, meggyőzőtt arról, hogy
szántszándékkal hívott ki és hogy önérzetem fölingerlésével hasznára
akarta fordítami ellenállásomat. Tekintete azután rólam nyugodtan,
csaknem szomorú bátorítással a leányra vándorolt, majd némiképpen
sajátmagára és úgy éreztem, hogy a szeme azt mondja nekem: ennek a
leánynak érzelmeit nem merészeled magadért kockára tenni vagy
kipróbálni.
Magától értetődött tehát, hogy bár tisztában voltam azzal, hogy
esztelenül cselekszem, beleegyeztem, nehogy erkölcstelennek tűnjek föl.
Azt vártam, hogy fölháborodás vagy harag megkönnyebbülést fog nekem
szerezni, de az idegennek magatartása következtében megcsalódtam e
várakozásomban, szeretetreméltó volt és tapintatos, Regina iránt nem
volt figyelmesebb mint irántam és a legkevésbbé az a tapasztalatom
elégített ki, hogy ha már önző számítás volt az eljárásban, nagyra
becsülte a jegyesemet. Este együtt tértünk vissza a tavaszi erdőn
keresztül és a városka kapujánál váltunk el egymástól, miután közösen
kifejeztük ama reményünket, hogy ismét találkozni fogunk. Regina
utunknak utolsó részén, amelyet apja házáig kellett megtennünk, élénk
volt és vidám, nyiltan és tartózkodás nélkül elmondta, hogy az idegen
nagyon tetszett neki és hogy a barátja nyilván a kisérők ama fajtájához
tartozott, akik csak éppen kisérők, ott vannak, de egyébként nem
számítanak. Észrevehetőleg gúnyolta és a róla mondott könyelmű itélet
egyes részletei, melyeket magamra is vonatkoztathattam volna, sértettek.
Valószínűleg csak lehangoltságom tette lehetővé ezt a fölfogásomat és
Regina beszédje egyáltalán nem izgatott volna, ha már nem lettem volna
érzékeny és bizalmatlan azzal a képpel szemben, amelyet ezen az estén az
idegen mellett én magam nyujtottam.
Viszonyunkban azután elkövetkezett egy időpont, amely lehetetlenné tett
és annál jobban megzavart, minél határozottabban bizonyos terv szerint
cselekedtem. Egyszer ajánlatosnak tartottam, hogy hidegebben és
önérzetesebben lépjek föl, másszor meg azt hittem, hogy kemény
elzárkozottságommal igazságtalanságot követtem el. Nemsokára azonban azt
gondoltam, hogy a némi kis lenéző leereszkedéssel párosult engedékenység
is oktalan és melankólikusnak, mindig gondolatokba elmerűltnek mutattam
magamat. És képzeletben mindig magunk közt láttam az idegent, aki
elrabolta biztosságomat. Sohasem beszéltünk többé róla, szinte
elfeledtük és eltűnt az életünkből, de mégis naponta érezni véltem a
befolyását. Nehány komoly vagy víg megjegyzését visszaidéztem az
emlékezetembe és megfelelő helyzeteket teremtve, amelyeket Regina sem
meg nem értett, sem meg nem tűrt, mert megérezte bennük az önkénykedést,
titokban cáfolgattam Regina előtt azokat a megjegyzéseket. Magányos
bánkódás után áldott órában egyszerű elhatározás mentett meg:
elhatároztam, hogy a jövőben csak olyannak fogok mutatkozni és úgy fogok
cselekedni, amilyen vagyok. Megvetéssel néztem vissza arra a nevetséges
fáradozásra, amelyre az elhamarkodott féltékenykedés kényszerített, nem
értettem meg boldogságomat és a könnyezésig szégyeltem magamat, mert azt
mertem remélni, hogy szemfényvesztéssel megvigasztalhatom és
meggyógyíthatom szenvedésemet. Betörőnek láttam magamat, aki a maga
házába tör be és szenvedtem, mert életem boldogságát a magam teljes
mivoltomnak kockáztatása nélkül akartam megerősíteni vagy kiküzdeni.
Most azonban hogy megfontolva és szent buzgalommal kezdtem Reginával
beszélni és azon iparkodtam, hogy gondosan mérlegelt szavakkal csak
legigazibb érzelmeimet tárjam ki előtte, azt kellett látnom, hogy
kevesebb figyelemmel hallgatott, hogy mintha csak azt várná, hová
lyukadok ki, kissé gúnyos kiváncsisággal, sőt csaknem lenézően
vizsgálgatott, hogy azonban mindenesetre bizalmatlankodott és csak
ritkán egy-két pillanatig törődött velem komolyan. Ekkor fölismerni
véltem, hogy a nő alapjában véve keveset törődik a férfi őszinteségével,
csak azok a megnyilvánulások érdeklik, amelyek csakis őt illetik és hogy
többre becsüli a személyét érintő hazugságot az igazságnál, amely
túlterjed az ő pillanatnyi érdeklődésének világán. Emellett észrevettem,
hogy jószándékú odaadásom visszautasítását olykor gyöngeséggel határos
ingerültsége váltja föl, amely siránkozásban, makacskodásban és
szeszélyességben nyilvánult meg, de nem volt szeretetreméltóság híján és
konok, hanem tele volt fájdalommal és mintha ártatlan türelmetlenség
könnyeit fojtotta volna vissza.
E kínzó szorongattatásomban én ostoba ismét elmulasztottam az egyetlen
utat, amely a közösségünkben történt titkos szakadást áthídalhatta
volna. Az a kívánságunk, hogy egy szeretett nő lelkének kitárjuk
magunkat, abban a mértékben veszít gyöngén elkeserítő
kielégületlenségéből, amely mértékben odaadta magát nekünk, mert a
gyermek az egyszerű embert is szinte megnyugtatja az odaadásra való
törekvésében és belső erejének kimutatásában. Nem voltam több egy
egyszerű embernél és felelőségérzet meg mélyebb becsvágy hiányában
szűkölködő lényem legalább azzal a haszonnal járt, hogy sohasem éltem
vissza frivol gondolkozású nő érzelmi világával, amint azok szokták
tenni, akik kötelességérzésüket nem tudják az asszonyhoz és a gyermekhez
való viszonyukra korlátozni.
Ismerőseim egyike megkérdezte tőlem egyszer, vajjon egyáltalán nem
veszem-e észre, hogy menyasszonyom és jövendőbeli hitvesem magaviselete
ha nem is tesz éppen csúffá, de mégis kissé nevetségessé tesz.
Körülményesen szőtte egymásba szavait és a felebarátjáért aggódó ember
köpenyében állott elém, amely ruhát gyakran választják az emberek, hogy
kárörömüket leplezzék vele. Nagyon komoly volt és atyai, én azonban
örvendezőnek és gyermekesnek láttam, de ahelyett hogy arcul ütöttem
volna, úgy fogadtam a szavait, ahogyan hozzánk, bajban levő szegényekhez
illik, gondtalannak és hálásnak mutatkoztam, gyanakvó mosolygását, kissé
meghökkenve, hasonlóval viszonoztam és megigértem neki a helyzet
megvizsgálását. Emellett éreztem, miként áramlik ki a vérem a
szívkamrákból és fenyeget megfulladással, aggodalmam akkora volt, hogy
nem tudtam semmit sem gondolni, sem határozni még akkor sem, amikor már
régóta ismét egyedül voltam. Először éreztem egészen világosan, hogy
nincs semmiféle eszköz, az erőnek, a cselnek, az alázatosságnak
semmiféle eszköze, amely ilyen hatalmakkal, ha életünkre törnek, szembe
tudna szállni. Jóakaratú árulómnak minden szavát, már amikor elhangzott,
egykedvűen eleresztettem a fülem mellett, de ez a magatartásom
megbosszulta magát később, amikor nyilatkozatait visszaidéztem az
emlékezetembe és értelmüket meg súlyukat mérlegelni próbáltam. Este
együtt mennek a városligetbe és a városban mindenki, aki nem olyan
könnyelmű és tájékozatlan mint az az idegen, egészen jól tudja, melyik
pad van ott a legrejtettebb helyen, de Reginán mégis csak csodálkozni
kell. Ezzel nem akar semmi becsületbevágót mondani, igazán nem, csak
éppen nem elég óvatosan cselekszik. Körülbelül így hangzottak a
gúnyolódó szánakozással teli fulánkos szavak. Nem láttam a gyalázatomat,
nem megcsalt bizalmamat, csak Reginát, a nagy szőke leányt, kedves
élettulajdonomat láttam egy másik ember kezének, szemének és akaratának
hatalmában.
Egyre jobban hatalmába kerített az az egyetlen kivánság, hogy legelőször
is mindenekelőtt bizonyosságot szerezzek. Elégtétel, büntetés,
megbocsátás és talán egy megujult fájó boldogság, minden attól a
bizonyosságtól függött, amelyre törekedtem, amelyet kerestem és amely
megölt engem. Estéről-estére elrejtőztem az erdőben a fenyők alatt, ama
pad közelében, amelyet nekem megjelöltek, miután előbb a szokott esti
órában gyanutlannak és elfogulatlannak mutatkozva, elbúcsúztam
Reginától. Már a negyedik estén megláttam mindkettőjüket, amint a
homályos úton közeledtek. Regina habozva ment a férfi mellett, kissé a
karjába kapaszkodott és szalmakalapját erőtlen kezében vitte. Amikor
leültek a padra, amely mögött a fenyőágak alatt feküdtem, Regina mély
sóhajtását és sírását hallottam. Az idegen bátorította. Szavait nem
értettem, bár tisztán hallottam a hangját, amely lágy volt és kissé
éneklő, de a szavakat zúgó gyűlöletemben, amely eltöltött, mint a tenger
hangja valami nagy csigát, nem tudtam elfogni. Azt azonban megértettem,
hogy az érdeklődés, amely lelket adott a szavaknak, sokkal lagymatagabb,
nyugodtabb és közönbösebb volt, mint aminőnek látszani akart. Szavaiból
bizonyos egykedvű, csaknem neheztelő mellékzönge volt kiérezhető,
amelyet leplezni óhajt az az ember, aki már biztos a győzelmében és még
kiméli a legyőzöttet, hogy várt megadásának meggondolatlanul elébe ne
vágjon. Éreztem, hogy a Regináért folytatott küzdelem órái már mögötte
vannak és hogy ez az erdei esti séta erejének volt az eredménye. A
meghatottság élessé teszi az érzékeket és egyszersmind meg is bénitja,
kinyilatkoztatásokat tesz a megszokott tudás helyére és mint valami
megváltozott tükör, eltolódva mutatja minden tapasztalat egész
eredményét.
Itt ezen az ágon, a haláltól megnyomorítva, úgyszólván csak mint
meghalásom példázata függök, mert valójában azon az estén a fenyőágak
alatt haltam meg. Lassan, kortyról-kortyra, mint valami méreggel telt
serleget üritettem ki életem derűltségébe a halált, hogy maró sötétsége
lassanként megemésszen. Erős testem és lelkem egészséges volt, töretlen
emberi voltom tudata, mint meleg érzékeny vér áramlott rajtam át.
Éreztem miként oszlik föl magamban énem, megfigyeltem haláltusáját,
elszáradását, mint valami virág pusztulását a száraz csészében, amelyet
könyörtelen tűz lassan ízzóvá tesz.
A két alak fönn, magasan fölöttem, a hold halvány fényétől körülölelve
hosszú csókban olvadt össze, de Regina hirtelen, mintha fájó csúfság
esett volna meg rajta, eltépte magát. De mintha valami démon kiáltotta
volna oda nekem, megéreztem, hogy fölháborodása leplezett csábítgatás és
ereimben megállott a vér. Az idegen pedig ravaszul és elnézően, a
boldogságérzetet eláruló különös módon nevetett és ez akkora gyűlöletet
szított a véremben, hogy összeharapdoztam a kezemet, nehogy fölordítsak.
Láttam, hogy Reginát ez a nevetés megijesztette, vállánál fogva megint
ellökte magától a szorongatót, hogy a holdfénynél arcába tekinthessen.
De ez tovább nevetett, csak még egykedvűbben, vágyakozva és annyira tele
ártatlan győzelmi tudattal, hogy megrettentem tőle. Ekkor a leány, mint
valami állat, megborzongató megadásban halkan és panaszosan fölkiáltott
és meghatóan bűnös mozdulattal lebocsátotta a karját. Panaszos és édes
nyöszörgése irtózatos látomásokkal töltött el. Egy haldoklót láttam, már
teljesen föloszlót, amint vihogva gyöngyöző bort szürcsölget és egy
pajkos leány meztelenül és szemtelenül szemérmetlen táncot lejtett a
temetőben. A két különböző lény arca, mint a sárga márvány hidegen és
csöndesen fénylett, a két test egymás mellett feküdt mint rögei a
fölszántott földnek, amely tele volt nagy világos virágokkal és a leány
a halott kialudt szeme fölött táncolt. Kár, kár, hogy nem volt már jogom
fölugorni és a boldoggá tett embert galád mámorában megfojtani, nem
tehettem, az előttem levő mozdulatlan fenyőágakat kellett figyelnem,
mert mindenikükön a holdfénynek parányi, ezüstös útja futott végig,
amely csillogott mint a hó és a földön is szorosan álam előtt két kis
gomba ütötte föl a fejét, az egyik valamivel nagyobb mint a másik, de
mindkettő még igazi törpe társaik közt. A hold halvány világában
gyöngéden és tisztán állottak gömbölyü fejecskéikkel, mint nagy barna
gyöngyök. Hirtelen magamat láttam a két gomba közt jönni, úgy ahogyan
vasárnaponként szoktam sétálni és a gombák árnyékuk különös világában
védelmet adtak nekem.
Ott feküdtem és nagyokat, lassan és csöndben lélekzettem, hiszen nem
volt szabad zavarnom és úgy éreztem, hogy a tüdőm hideg üreg a
mellemben. Szívem tompa kalapácsütésekkel verte a földet, amelyre kezem
és állam támaszkodott, gyantaszagú volt és hozzám kegyes. Hálából sírni
tudtam volna, gyermeki és értelmetlen módon, de sírásom rokon lett volna
azzal, amelynek könyével a kiskorúak tehetetlensége zokog az anyához.
Ruha és levél suhogott köröskörül a nyomasztó mindenhatóságban, amely
legyőzött mindnyájunkat, mindenkit a maga végzete szerint. Most lomha,
vontatott lépések zaja vegyült bele szívem dobogásába, az üres padra
ráesett a holdfény és az ülés alatt átnézve, messze az erdő lombjai
mögött színesen pislogó csillagot láttam az égen. Így egyedül feküdtem
most és néztem az égen a csillagot. Milyen messze is volt az a csillag.
Eszembe jutott, hogy sohasem törődtem az égi csillagokkal, amelyek földi
talaj nélkül haladnak tovább, mily kegyesek, mert nem törődnek a
vágyainkkal, tiszták és jók a távolból. Semmi elérhetőt nem fogok többé
megérinteni, fölmentve akarok lenni és út nélkül akarok tovább haladni.
Lassanként, mint ködön áttörő látomásban, tisztán állott előttem, hogy
az út, a kötelesség és a szándék elgondolt, meghatározott és kijelölt
pályája volt, az amely a földet oly fájdalmassá teszi.
Amikor nemsokára hazamentem, hogy az éjben elhozzam a kötelemet és
azután visszatértem erre a helyre, ahol rámtaláltál, könnyű volt a
szívem és nem szenvedtem. A sors első súlyos csapása és amaz órák közt,
amelyekben a fájdalom belénk ékelődik, üres tér van. Kissé szégyenkezve
még ezen a téren haladtam keresztül. Gondolataim ismét a rendes útra
terelődtek ugyan, különösen amikor szobám megszokott dolgait láttam, a
barátságos butort és Regina bekeretezett képét, de tulajdonképpen csak
tárgyi tereken mozogtak és magammal csak mellesleg foglalkoztak. Amíg az
élők közt voltam, legutolsó elégtételem, amelyre emlékszem, az volt,
hogy ura voltam a testemnek és az eltávozásra irányuló vágyam
szerencsére egészen új lényben fogamzott meg. Így azután nem kínok közt
távoztam az életből, hanem a szégyenkezés érzetével, amelybe didergő
fájdalom vegyült. Ebben az állapotban határoztam el, amikor
kivilágosodott, hogy virágokat keresek és búcsúzóul leteszem, de ez nem
bánatból történt, hanem inkább udvariasságból, ahogyan tehetetlen
emberek szokták tenni, akik bocsánatot szeretnének kérni állapotukért. A
léleknek ehhez hasonló fölbuzdulását olykor haldoklókon is észrevették;
nekünk meghalóknak valahogyan kínos, hogy már nem vagyunk teljes
erőnkben. Nem tagadom, hogy Reginára és halálomra vonatkozó gondolatok
is foglalkoztattak, de jelentéktelen természetűek voltak és fontosság
nélkül, aminthogy életemben a szabadsághoz vivő ez az út el volt zárva
létem elől. Abban csúcsorodtak ki, hogy jó lesz, ha hamar elkotródom,
mert ha a szerencsém most ez egyszeri fontos alkalommal cserbenhagy,
akkor egy ismételt találkozáskor nem lennék ügyesebb és a lassú
sülyedéstől sokkal jobban féltem, mint az ismeretlen haláltól. Lehet,
hogy a közönséges gondolkodás nem így szokott okoskodni, de a szerelem
ismeri ezt a hangot, mert a világ folyásában olykor az értelemmel
ellentétben igazolja magát, és aki nemesen gondolkodik, gyakran irigyli
a holtakat.
Szerelmem nyugodt lelkiismeretet adott a tettemhez. Ó, gondoltam, a
szerelem hatása alatt milyen jó is a lelkiismeretünk minden
cselekedetünkben, még a legrettenetesebbikben is. Nincs jog, amely
vitássá tehetné a szerelem jogát. Mit törődik a gyermek az emberek
tilalmával és ennek következményeivel, ha a természet engedelmet adott
neki? Kesernyés, kissé dacos diadalérzet lelkesített és gyásszal meg
fénnyel teli bátorság.
Testem összeroppanása és rövid ellenállása, amikor ezen a fán a halál
erőszakosan megérintette, mély, izzó gyönyört okozott, összeolvadt a
testem és a lelkem, valami amit elvesztettem boldogítva belém tért és én
tudtam, mi volt az. Órák ketyegését hallottam és láttam anyám arcát,
akit életében alig ismertem.
Most itt ülsz és rám bámulsz, de nem veszed észre, hogy a reggeli
csillag már világos égtájon pislákol és hogy itt-ott fölébred a csöndben
a madarak szava, gyönge, érces hanggal, mintha acélt élesítenének vagy
vékony üveg törne össze. Ha a fák közül kiérsz majd a földekre, hajnali
derengésben lesz a tájék előtted és nemsokára a magasba röpül a
pacsirta. Amikor ott látlak, lélekzetet véve és okosan gondolkozva,
élve, teli várakozással, visszaemlékezésem lassan ismét reménységgé
válik. Mily szép az élet. És még mindig tart, még mindig…
HATODIK FEJEZET. Teja.
Abban az időben történt, amikor jóllehet már elmultam húsz éves, először
jutottam könyvekhez és igazán olvasni kezdtem. Könnyű podgyászomban
egyre több helyet foglaltak el a könyvek, alig maradt egy tizedrésznyi
hely az élelmiszer és a fehérnemű számára. Nappal és éjjel válogatás
nélkül elolvastam mindent, amihez hozzáférhettem és amit kerestem vagy
ajándékba kaptam, annak minden fölösleges garasáért könyvet vásároltam.
Ez a hajlamom, mint minden amire ráadtam magamat, zabolátlan
szenvedélyemmé vált és helytelen kizárólagossággal hódoltam neki, miatta
minden mást elhanyagoltam és csekélyre becsültem, még magamat is. Minden
igazi szenvedély sajátossága az, hogy gazdáját kiméli a legkevésbbé.
A patakban mostam az ingemet és a szabadban háltam, gyakran nappal, mert
ébren sokkal jobban bírtam a hideget, mint alva és hogy éjjelenként
olvashassak, mindig volt velem gyertya, amely a szénakazalnál, az erdő
mélyén vagy a padláson ott égett kinyitott könyvem mellett. Ha meleg és
száraz idő volt, inkább a szabadban maradtam, lombsátrat építettem és
barlangot kerestem buvóhelyül és gyertyám világa odacsalta az éj
állatait. Mindig azt a költőt, akit éppen olvastam, tartottam a
legnagyobbnak mindazok közt, akik valaha éltek, mint ahogyan olyan
lelkek szokták tenni, akiknek tapasztalata még nem forog saját élményük
biztosított középpontja körül.
Az izzó öntudatosságtól egészen legmélyebb megalázkodásomig
végigkóstoltam a megérző embereknek minden boldogságát és minden
szenvedését, teljesen elvesztettem elfogulatlan biztosságomat a szellemi
világgal szemben és homályos sejtés lélekzetfojtó elfogódásában most
előszőr értettem meg, mekkora utat kell a lelkemnek megtennie, míg
visszanyeri természetének nyugalmát, amelynek szerénységéből
fölriasztottam. Ez a szenvedéssel teli út a gondolatokon át a sorsa
mindenkinek, aki öntudatosan járja életének útját, ezt a kijelölt utat,
amelyet mégis sajátmagának kell megépítenie. Csak az élettel szemben
gyávákat és a nem őszintéket kiméli meg és még azok közül is, akik
fiatalos lelkesülésből és az igazság megismerésének vágyából léptek erre
az útra, csak a legkevesebben térnek vissza önmagukhoz. Eltévednek a
gondolatok és érzelmek számtalan fonalának labirintusában, amelyek
hálóként körülszőtték az emberiséget. Egy napon azután, az úton
kimerülten összerogyva, idegen tűznél melegednek és nem a maguk
szabadságának világát lélekzik be. Mert a legtöbb ember nem bízik sem a
maga bölcsességében, sem a maga jogában, sem a maga hibájában. Igaz,
hogy ezek mégis komoly emberek és senkisem nevet rajtuk, de akinek elég
nagy volna a szíve, mégis sírna miattuk.
Az emberek nem azért bíznak keveset a maguk értékében, mert kevés az
eszük és hiányos a gondolatviláguk, hanem mert fogyatékos a szeretetük.
Csak a maguk szeretete erejének a tudata ad az embereknek igazán
bátorságot, szabad lelkiismeretet, bizalmat a jogukban és erőt hibájuk
fölismerésére. Ezekben a dolgokban rejlik az emberi boldogság és az a
hazatérés, amelyet a világ bölcsei áldozatnak vagy beteljesülésnek
mondanak és az egyház föltámadásnak nevez.