vad cselekedetnek!» Viszhangja azonban ezt mondta: «Mindennel, amit
cselekszel, megszentségteleníted azt, aminek veled történnie kell.»
Rajtam uralkodó alaktalan akarat erőszakoskodó sürgetéssel figyelmeztett
és érthetően imigyen szólt: «Miért iparkodsz előlem menekülni? Én
erősebb vagyok mint te és még az istened sem állhatja el utamat. Én a
lépés vagyok, az örökkéjövő, bennem istenek és emberek támadtak föl és
sülyedtek el; érzelmeid és mozdulataid egyike sem hasonlítható az én
lényemhez; csak egyet akarok neked megnevezni, egyet, ami az érzelem és
a mozdulat közt van, amiben távoli sejtés szunyad és ez az egy a mosoly.
A tér a terek közt, a bölcsőtengely az öröm és a fájdalom közt, az «és»
az élet és a halál közt. Ha most megmutathatnám neked arcodat, talán rám
ismernél abban a mosolyban, amely a te vonásaidon van, de már ha
fölemelem a tükröt, elsülyed a mosoly. Azt a mosolyt, amelyhez én
hasonlítok, a halottak mosolyogják, ameddig nyitott koporsóban időznek a
világosság és a sötétség között, még földi alakjuk viszfényéban, de már
átváltozásuk éji köpenyében. Add meg magad nekem! Én ártatlanság és bűn
fölött állok, senkisem menekül előlem.»
Valami megmozdult a padlón, az árnyékban kicsiny, sötét folt vándorolt
ide-oda. Most a holdvilág fényszőnyegére csúszott, egér volt. A fényben
ülve maradt, fölegyenesedett és fülelt. Finom fülét mozgatta és mellső
lába talpával buzgón dörzsölgette hegyes száját. Azután mintha megijedt
volna, az ágy alá menekült, nesztelenül mint az árnyék. Mily nehezen
lehetett megkülönböztetni, kékek vagy zöldek voltak-e az ágyterítő
kockái. Künn a fehér tenger halotti csöndben hullámzott, az éjszaka
végtelenül nyugodt volt, szélnek és lombnak semmi nesze, semmi állathang
nem hatolt be hozzánk. A denevér élesen metsző hangja csak a nyár
közeledtével hallható, az ő ideje akkor érkezik el, amikor a kis rovarok
népsége elszaporodik. Hogyne tudnám ezt, hiszen annyit virrasztok és
mindig egyedül vagyok…
Úgy éreztem, hogy a leány, aki erőtlenül hozzám simult, alszik, de amit
jelentett, az a térben és a lelkemben ébren volt. Ha ránéztem és ha csak
gondoltam is rája, lecsillapodott a viszály belsőmben és fölismertem,
hogy az a világ, amely az előttem nyugvó kedves alakba rejtőzött,
sohasem lehet olyan források és romok tanyája, mint aminő az én lényem
volt. Ebben az órában az a bűnöm, így éreztem, hogy nem gondolok Márta
csak reád, és egyesegyedűl reád. Ihless meg, hogy lelkem meghasonlásában
magára találjon egy egységben, aki te vagy, hogy ne ismerjek és ne
gondoljak semmi mást, ne éljek meg magamban semmi többet, mint téged,
hogy a feledésben ismét magamra találjak, hogy az összeroskadásban
talpra álljak, hogy a halálban éljek. Csak ez tenne erőssé és adna nekem
bátorságot, amitől nem ijedek meg, de te ezt nem tudod megtenni. Te
idegen vagy nekem, mint egy szentkép, tele jóslással, de távolálló és
hűvös, mint egy hasonlat. Olyan vagy mint a dal a kedvesről, tiszta
szózat. A te gyámoltalanságod a mi megmentőnk és az én bátortalanságom a
te értékedet magasztalja.
De eljön egyszer az óra, amikor mint bor halvány kehelyben fogok folyni,
gondoltam megborzongva. És te ott, nálam, szép alakú kehely leszel; ha a
fény sokszorosan és csodálatosan meg is törik csillogásában és
tükrözésében, az edény ugyanaz marad, ugyanaz értékre és mindig
egyforma; a csábító üresség általunk telik meg és új alakot ad nekünk,
új jövőt és új, örök életet. De legyünk részesei annak az egynek, ami a
kelyhet és a bort szent serleggé teszi: a szeretetnek. Ez a bizalom árad
ki gyámoltalanságunk könnyeiből, elfogultságunk kínszenvedéséből és
mindenikünknek a maga élete tavaszának fenyegetődző üdvözítéséből.
És hirtelen úgy éreztem, mintha már régóta távoli ének hatott volna
reám, anélkül, hogy öntudatosan hallottam volna; most hatalmas erőt vett
rajtam az ujongó bizonyosság, hogy gazdag vagyok. Térdre ereszkedtem,
arcomat a leány ölébe rejtettem és keblem minden forrása megnyilt. A
kehely meleg szélén szerelmi erőm tüzét és nagyságát éreztem. A fiatal
testben, amely támogatott, megéreztem az aggodalmat, a vágyódást és az
ártatlanságot és ifjúságunk fölött az angyal kardjának tűzfényét.
«Tudod-e te is, aki itt sírsz mellettem, álomban fölébredve és
áttüzesítve a tavasztól, hogy egykor szeretni fogsz és mint én,
támologsz megsejtve az élet közeledő gyönyörét, amelyre hivatva vagy te
is, mint én és amihez még egyikünknek sincs meg az erőnk, mert legyőz
bennünket és feszült bámulatba ejt és égi megdöbbenésbe sodor már az
előíze is annak, aminek velünk majdan meg kell történnie? Lásd, remegek
és szenvedek, mint te és megértem, mit kerestél nálam, nálam, akit nem
szeretsz, aki nagyon is tisztán érző lelkével szenvedést okozó
fölismeréssel látja, hogy te többet keressz, mint amennyit ő adhat. A te
várakozásod fényétől megijed a vérem, nem látom a fényt, de lelkem
megérzi. Tudd meg, nekem is csak egy kivánságom van a világon: tovább
akarok élni! Nem tettekben, nem dicsőségben, nem az idegen viszfényében,
hanem mélyen magamban magam előtt, a hússá lett istent akarom átölelni
és olyan akarok lenni, mint ő. Hallgass meg, nézz reám: szeretni akarok!
A bor akarok lenni, amely isten vére, nem akarok meghalni.»
Mondta-e valaha tavasszal ajkam e szavakat, már nem tudom, de a lelki
állapotom olyan volt, aminőnek e szavak, csak még sokkal bensőségesebben
mutatják. Lelkileg nyitott ajtó voltam, mint künn a virágok vagy mint a
fiatal nő, akit átkarolva tartottam, hozzájuk tartoztam és nem tudtam
sem vigasztalni sem megváltani. Szempillám fának hideg virágja lett és a
testem mint az ág a mozgó levegőben himbálódzott enyhén és félig
elrejtve, átlátszóan eltakarva és messzi távol a tudatosságtól törzsével
összekötve, de a fény tápláléka mint az én tulajdonom átcsorgott a
homlokomon és mindenkié volt, a törzsé és a testvéreké.
Minden föloldódott, szétfolyt és egyesült, a húsnak és vérnek áradata, a
viruló föld, a mindenség áldásosan leszálló világossága. De közepettük
fönséges őserővel megtartotta a helyét az Én, az isteni csoda, a
tudatossá lett világ, amely szellemalakot öltött, eltörülhetetlen minden
élővel való összefüggése által, de nagy és magasztos csak magányos célja
által önmagában.
*
Márta, mintha fölébredne, kimutatott a vöröses világosságra, amely a
szemhatáron szétterjedt és rám mosolygott, félénken és elbájolóan, de
tele szabadsággal. Elváltunk, anélkül hogy egy szóval is érintettük
volna ennek az éjszakának az élményét. A reggel néma csöndjében, a
szürkületben üresnek és elhagyottnak tetszett a világ és úgy éreztem,
hogy csak ketten vagyunk a világon, ez a leány és én és hogy
mindkettőnket meglep, mert a földön találkoztunk és most folytatnunk
kell az utunkat, az egyiknek erre, a másiknak arra.
Elhagytam a csöndes házat. A lépcső és a pitvar a fakó szürkületi
világosságban vászon és fa szagát terjesztette, a tornác homokja halkan
csikorgott ebben a barátságos kietlenségben. Kezemmel megakadályoztam,
hogy megszólaljon a csengő, amely az ajtó fölső részén volt és az ajtót
csak betámasztottam. Azután a kőlépcsőkön lementem a reggeli levegő, a
frisseség hangtalan tengerébe és ki a pihenő virulásba. Semmi sem
mozdult körülöttem, még nem ébredt föl a madárhang és még nem hullott le
a harmat. A derengő világon még ott voltak az elmult nap vonásai, minden
ott állott és feküdt a helyén, mintha örökre ott hagyták volna. Utam az
előtér pázsitja körül, a kerítés mellett levő hallgatag fenyők alatt
vitt el és öntudatlanul neki mentem a közeledő világosságnak, a célnak.
Mire fölkelt a nap, elérkeztem az erdő széléhez és a reggeli fényesség
megaranyozta a bükkfák fiatal zöldjét, amelyek alatt a hervadó lomb
illatából tavaszi virágok bujtak ki és kitárták kelyhüket. A harmat
megcsillant a mohán, az erdő zengett. És hangosan kiáltottam:
– Ó természet, te józan erő, te igazi szentség! Te nem vagy nekem
idegen, nem vagy más, mivel te vagy, vagyok én is és mert én vagyok, te
vagy. Csak szeretetem emel ki a fényben úszó környezetből és amikor
magasan állok benne, dícsérlek téged.
ÖTÖDIK FEJEZET. Esti találkozás.
Egy délután város közelében levő erdőn haladtam át. Magas, vén bükkök
alatt kanyargó szűk gyalogösvényre tértem remélve, hogy ezzel levághatok
valamit az országútból és azon gondolkoztam, miért hogy nekem ebben a
pillanatban és a legtöbb embernek oly sok más pillanatban fontosnak
látszik, hogy minden sürgető ok nélkül megrövidítse az útját. A cél
csalogatja az embert, gondoltam, még ha nem is igér semmit vagy ha nem
is ismerjük, hív és húz magához még akkor is, ha tudjuk, hogy nem vár
bennünket se ember, se esemény, semmi más csak az, amit egy órával
későbben is megtalálnánk. Mi lehet ennek az oka, gondoltam és
meglassítottam lépteimet. Ennek, mondták a gondolataim, az a
magyarázata, hogy még egyikünk sem tanulta meg a jelenben való élést,
vizsgálódásainkkal sokkal könnyebben tudjuk életre kelteni a jövőt, mint
a jelent. Biztos vagy bizonytalan reményünk mindig előttünk vándorol és
maga után húz bennünket, mint ahogyan a világosság csalja magához az
éjjeli lepkét és eközben nem vesszük észre utunk szépségét,
rendezettségét és gazdagságát. A lélek az, amely elcsábítja a testet, de
nem csalja-e meg akaratlanul, ha kivánságát félreértjük vagy nem
ismerjük? Utunk szépséges rendezettsége és gazdagsága, ha megtanultuk
volna, hogy mellettük elidőzzünk, nem tenne-e bennünket szerencsésebbé,
mint a szüntelen rohanás mindig új cél felé, amely eltolódik, mint ama
vándorló gyerek előtt a hely a messzi szemhatáron, ahol az ég a földet
érinti? Ekkor megállottam a fák alatt és azt gondoltam: az öregség! Az
öreg emberek megtanulták, nem gazdagabb tapasztalatukkal, mert az
öregség csak a gazdagokat gazdagítja, csak a jók lesznek általa jobbak
és csak az okosak okosabbak, hanem egyszerűen azért, mert az öregek a
reménykedést lassanként a visszaemlékezéssel cserélik föl. E belső
változás újra tudatossá teszi a jelen értékét, a napok teltével úgy
járnak az emberek, mint a pénz: csak ha megszámláltattak, akkor ismerik
az értéküket.
Az erdei út enyhe dombra vitt föl, a fák ritkulni kezdtek és amikor
föltekintettem a mezőkön elterülő világosság felé, fönn a csúcson emberi
alakot pillantottam meg, amely csodálatosan mélyre horgasztott fejjel és
különös merev helyzetben a földre nézett, mintha túlzott aggodalommal
hangyabolyt vagy valami furcsa állatot figyelne, amely fölkeltette
kiváncsiságát, de egyszersmind utálattal töltötte el. Minél magasabbra
jutottam föl a dombra, az alak annál nagyobbnak látszott, de nem
mozdult, csöndes maradt, mintha lebegett volna. Ekkor fölismertem, hogy
ez az ember nem állott, hanem egy ágon függött.
Tavasz utója volt, de a veresbegy még énekelt, máskülönben csöndes volt
az erdő és néptelen, szellő sem mozgatta a leveleket és a nap sütött.
Hirtelen szomorúság fogott el, amely annyira a hatalmába kerített, hogy
legyőztem minden irtózást, minden kis gondolatot, sőt részvétet is a
halott iránt, aki hidegen és mozdulatlanul csüngött a langyos tavaszi
légben, amely az esti messziségből áramlott felém. Arca nem volt
feltünően eltorzulva, mintha viaszból lett volna kiöntve, előrenyúlt a
lecsüggő vállból, a szeme csukva volt, keze térde fölött a combot
érintette. A mohán, amelyet a halott lába csaknem érintett, egy kis
könyv, egy pénztárca, egy mezeivirágbokréta és egy óra feküdt, mellettük
kövel leszorítva cédula, amelyre az volt ráírva: Regináért. A mezei
virág már fonnyadt volt és bizonyára már egész napon át ott hevert a
helyén.
Leültem egy fatönkre, hogy egy ideig a halottnál maradjak, gondolkozzam
róla vagy magamról. Ezt a meggondolatlan elhatározásomat az
elköltözöttnek mély hallgatása érlelte meg és az élők birodalmából való
megváltoztathatatlan eltávozásának megrendítő valósága. Nem csak a halál
csodája nyügözött le, hanem annak az elhatározásnak a hatalma is, amely
ott reszketett az előhívott halál nyugalmában. Ennek az akaratnak a
hevessége benne remegett a csöndben, mint ahogyan a fájdalom szótlanul
is szólni tud hozzánk vagy miként a mindenség zúgó mozgalmassága beszél
a mezőkön egy nyári délután hangtalan nyugalmasságából.
Kis idő mulva, amikor alkonyodott, a halott beszélgetni kezdett velem és
én megértettem, mert megszoktam, hogy virágokkal és állatokkal, a
széllel, a felhőkkel és kövekkel beszélgessek. Minden tárgy, amelyen
rajta van az élet jele, beszél és szava hangosan vagy titkon visszhangot
kap lelkünk vidékein, ha az áhitat enyhe napfény gyanánt rásimul virágzó
tájaira és ha rájöttünk arra, hogy még a legkisebb dologban is örök
szimbolum van.
– Szemeddel életre akarsz kelteni? – kérdezte a halott, – halottakat
akarsz életre kelteni az életben való hiteddel? Akkor nem szabad arcomra
tekintened, sem arra a nyomorult testre, amely itt függ most előtted az
ágon, mert nem én vagyok ez a szánalmas valami, amelynek enyészete
megkezdődött és amely oly siralmasan meg van fogva a kenderburokban. Ez
már nem ad neked képet rólam és távozásomról, megtérésem szabad és
szerencsés lépés volt a nyugalomhoz. Tudom, hogy az emberek borzadnak és
irtóznak az öngyilkostól és mindig elitélik, még ha nem is ismerik
tettének indító okait. De csak magukért érzik ezt és ezért talán jól van
így; nem is bánt. Sohasem törődtem sokat azzal, mit gondoltak rólam
mások, magamról sem sokat gondolkodtam, mindig úgy fogadtam az életet és
jelenségeit, ahogyan rám találtak és értelmük ritkán okozott nekem kínt.
A szerencsét sem hajszoltam, mert anyám arra oktatott a halottas ágyán,
hogy valójában csak az lehet szívünknek boldogságára, ami fáradozásunk
nélkül vagy akaratunkon kívül jut nekünk és azt is mondta, hogy a
szerencséből csak a mi részünket kaphatjuk meg, a másik rész béke nélkül
jön hozzánk és csak átmenetileg részesülünk benne, anélkül hogy
áldásunkra válnék.
Életem egyik napján megismertem Reginát, vagy helyesebben, személyes
ismerettséget kötöttem vele, mert szemem és gondolatom már régóta
kisérte őt mindenüvé és jobban ismertem, mint sokan mások, akik közelebb
állottak hozzá. Abban a kis helységben, ahol éltünk, meglehetősen
bizalmasak voltak egymás iránt ez emberek és tulajdonképpen sohasem
voltak egymáshoz idegenek. Regina, egy órás leánya, öreg apjának szerény
háztartását vezette és csöndben, visszavonultan élt apja korlátozott
tevékenységének hatáskörében. Közeledésemet kissé meglepett jóakarattal
fogadta és házuknak vendége lettem. Hogy terhére ne legyek, de mégis
közelében lehessek, sokat üldögéltem apjának, az öreg embernek
műhelyében, amely boltja is és lakóhelye is volt. Legalább száz óra
ketyegett ott a falon és lomha vagy serény élethangjuk
elválaszthatatlanul összekapcsólódott előttem Regina képével.
Valahányszor magam elé idéztem szép alakját, órák ketyegését hallottam,
ez a zaj lett az ő atmoszférájának hangja, mint titokzatos ruha vette
körül a képét, mint emlékezésem heves lélekzése.
Regina nagy, szőke és hallgatag leány volt. Azt hiszem, hogy
természetében kevésbbé voltak meg azok az izgató elemek, amelyek gyakran
oly bájossá és veszedelmessé tehetik a legjelentéktelenebb leányt is,
csak alakjának nyugodt szépsége, egészsége és mozdulatainak kerekdedsége
és arányossága adták meg neki azt a varázst, amely anélkül, hogy
titokzatosnak tünnék föl, mégis jobban ragyogtatja a nőiesség titkait,
mint nem egy ámító rejtély. Azt mondják, hogy a szerető szem
túlbecsülésre csábítja a szívet és talán ezért történt, hogy Reginát
többre értékeltem másoknál, de hibámul ezt nem róhattam föl magamnak,
mert sohasem mondtam vagy mutattam neki többet, mint amennyit
természetes értékének titkos követelése megengedett. Nem változott meg a
dolog akkor sem, amikor eljegyeztük egymást. Viszonyunk nőtt és
kifejlődött azzal a nyugodt biztossággal, amelyben reggel és este,
tavasz és tél váltogatja egymást és viharok nélkül és ha nem éltem volna
meg azt, hogy más férfiak megirigyeltek, akkor semmi sem befolyásolta
volna lelkem nyugalmát. Minden természetes gerjedelmet, amelyet
ifjúságom és vérem szólaltatott meg, alárendeltem az erkölcsi
követelményeknek, amelyeket a polgári társaság állít föl és azt hittem,
hogy ezzel eleget tettem menyasszonyom kivánságának. Sohasem beszéltünk
más dolgokról, csak olyanokról, amelyekről a nővéremmel is beszélhettem
volna és biztosra vettem, hogy szintén szeretnek. Igazi gyerekmódra
csináltam meg életem nagy számadását, anélkül, hogy megadtam volna a
természetnek teljes jogát és meg is bosszulta magát rajtam azzal az
egykedvűséggel, amelynek törvényei szerint halad az élet tovább, nem
törődve tévedéseinkkel.
Voltak pillanatok, amikor mintegy titokzatos figyelmeztetésre tisztán
láttam a hibámat. Regina huszonnégy éves volt és már nem gyermek,
szenvedést okoztak neki vérének öntudatlan tapasztalatai, amelyeknek
tudatra ébredése balga fiatalságomat megfékezte abban a reményben, hogy
ezzel megbecsülöm az ő értékét, de a természet sem jóban, sem rosszban
nem engedi a jogát elvenni. Olykor titokzatosan vizsgálgatva tekintett
reám, mintha panaszkodnék szép és erős élete tavaszi napjainak elmulása
miatt és én forró köszönettel szerelmem kincsei közé tettem ezeket az
érzelmeket és reméltem, hogy az ő szerelme irántam annál áhitatosabb és
hálásabb lesz, mert hiszen mi emberek mindig azt hisszük, hogy a
szerelem meg tud élni jótéteményekből, hálából vagy jóságból. Pedig csak
szerelemből él. Véleményem szerint határtalan volt bizalmam Regina iránt
és tudd meg, hogy nem azért lógok most ezen az ágon, mert bizalmamat
megcsalta, hanem mert nem volt elég nagy a bizalmam ahhoz, hogy a
fiatalság legfontosabb életjogát is a maga fényének körébe vonja. Ha a
világ megismeri a történetemet úgy, ahogyan a tények szerint folyt le,
akkor valószinüleg az én pártomat fogja és Reginát elitéli. De én
megvetem ezt az itéletet és fölmentem a leányt. Ha hibáról akartok
beszélni, engemet mondjatok hibásnak, megkönnyebbülök, ha magamra
vállalhatom, nem fölületes nemeslelküségből, hanem mert látszólagos
terhéből a való megismerés szikrácskája lett a részem és ez értékesebb,
mint az öntelt világ itélete.
Ha ifjúságomra gondolok és visszaidézek emlékezetembe egyes eseményeket
és élményeket, úgy érzem néha, mintha falevelet néznék, amelyet játszva
kerget maga előtt a szél. Mindig újra megpihen egy ideig, nyugodni és
kapott biztosságának örülni látszik, de mindjárt azután újra belevágódik
rohanásának forgatagába, vakon és esztelenül, képtelenül, hogy tisztába
jöjjön sorsával, céltalanul és elveszve, míg újra hirtelen megállás és
váratlan csönd éri.
Így jár életem részleteivel az emlékezetem is. Olyan vihar volt az
ifjúságom, bárha külsőleg gondtalan volt és vidám, de lelki világom
viharai úgy kergettek át az élet tájain, mint a szél azt a falevelet és
az a néhány részlet, amely mélyebben bevésődött emlékezetembe, úgy tünik
föl, mint ama megpihenés szigetei, mint az eszmélés sajátságos fészke.
Közöttük elzúg a sodró szél és mintegy sötét porfelhőkbe dobott, szinte
megvakítva a legközelebbi tisztánlátásig. És ahogyan véletlenül és
önkényesen kiválasztottaknak látszanak azok a helyek, amelyeken a szél
elbocsájtja könnyü áldozatát, úgy emlékeim sincsenek egymással semmiféle
vonatkozásban és fejlődésemmel sincsenek fölismerhető összefüggésben.
Egyszer nevetséges semmiség körül forognak, máskor jelentéktelen
különösségek körül, amelyekről nem tudnám megmondani, miért éppen ezek
ragadtak meg az emlékezetemben. Ritkán maradt meg az emlékezetemben
olyan élmény, amely döntő változást vagy fordulópontot jelent az
életemben. Így például emlékszem arra, hogy egyszer mint kis fiú arra
kértem az apámat, távolítson el egy csomót egy zsinórról. Apám létrán
állott, hogy egy vörös lámpást aranyos láncon a menyezetre akasszon és
lehajolt, hogy segítsen rajtam. Akkor négy éves lehettem. Ez legrégibb
visszaemlékezésem. Sokkal később képet láttam, amelyen folyó partján,
mező alján fehérruhás asszonyok ültek székeken, azután ismét hatalmába
kerített a feledés homályos vihara mindaddig, míg iskolába nem kerültem.
A kényszer és kötelesség ez első napjainak benyomásaiból a legtisztábban
az maradt meg, hogy az a fiú, aki az iskolapadban a szomszédom volt, egy
napon két palavesszőt hozott, amelyek csaknem félig vörös és aranyozott
mintájú, brokátszerű papirral voltak körülragasztva. Lelkem szegény
levelét ezeken a palavesszőkön pihentette meg a zavaros vihar.
Mosolyogsz azon és csodálkozol, hogy miért mondom el mindezt neked?
Összefügg azzal, amit előbb elmondtam és azzal, amit még el akarok neked
beszélni. Sohasem jártam másképpen, mint a gyermek és talán nem tévedek,
ha fölteszem, hogy a legtöbb embernek egész életén át ugyanez a sorsa. A
fejedet rázod. Nos, hát mondjad el, hogy a legutóbbi évből való emlékeid
miféle vonatkozásban vannak lelked fejlődésével. Máris habozol és
nemsokára szövevényes utaknak és a pihenés meg nem értett helyeinek
kúsza képe lesz előtted! Ki tanulta meg, hogy a lelkével éljen? Pedig
csak ott van az út, amelynek értelme és célja a megismerés, a megismerés
azonban megszünteti a zavaros vihart, mint ahogy egykor Krisztus szava
lecsöndesítette a szelet a hullámok fölött és az így nyert nyugalomból
az el nem mulónak tükörképe fénylik és bezárja a kört a tiszta szívben.
Valamivel magasabban vagyok, mint te. Mérd meg; tenyérnyivel magasabban.
Ebből a helyzetből szól hozzád egyszerű szavam, de abban az időben,
amikor az életet szenvedtem, mint sokan, én is csak levél voltam a világ
komor szelében. Így fiatal szerelmem ama boldog napjairól is csak
keveset tudok elmondani, oly keveset, hogy mosolyognál szegénységemen. A
szerelem nyugtalanságában ébred föl az első figyelmeztetés, de a lelkem
nem értette meg, a halállal föltámad az utolsó figyelmeztetés, mert hidd
el nekem, senkihez sem megy a halál, hogy időt ne engedne neki, a
szellemvilág egy fénylő alakja egy pillanatra mindig visszatartja a
borzalmas kaszát és a tiszta szemek nálad rólad kérdezősködnek.
– Várj, – kiáltottam, – várj, hadd kérdezlek! Ha a halál ruhájában
hátrafelé tekintve a jövő tisztább birodalmából szólsz hozzám, akkor
mondj meg nekem egyet, egyet mindenekelőtt, egyet a legérthetőbben,
mondd meg, mi az igazság.
A halott a csillagok fényében mosolygott.
– Ó, te élő ember, – mondta jóakaratúan. – Ugyan mit nem kérdezel! Az
igazság inkább az, ami téged kérdezésre unszol, mint az, amit bármikor
is feleletül kaphatnál. Aki megízlelte az igazságot, nem kérdez többé
senkit, mert tudja, hogy az igazság szentsége az üdvösségnek, melyre
elhivattatott. Az igazság hang a mulandóban való otthon nélkül, virág
gyökér és talaj nélkül. A lélek tiszta mélységeiben virágzik, illatozik
és sugárzik. Aki érezte szagát, fényét, nem kutatgatja többé lényének
értelmét, megmagyarázni az igazságot nem lehet, de érezni lehet és benne
lehet lenni.