megszégyenítés. De az asztalnál nem mozdult senki, a két fiatal leány
szinte parancsszóra egyformán elpirult és olyan feszesen és szótlan és
csöndben ültek, mintha vihar nyomta volna őket le és a legcsekélyebb
megmozdulásuk a villámot csalná elő. Nem, ebben mégis csak az anyjuknak
kellett igazat adniok, nagyon is sok lenne, ha azt kivánnák tőlük, hogy
ezt a csavargót még személyesen is kiszolgálják.
– Ez igazán nem szükséges, – mondta a lelkészné kényszeredett
jóakarattal és olyan meggyőződéses magabiztossággal, hogy ingerültsége
csaknem erénnyé vált.
Ez ugyancsak kellemetlen barátságosság volt! Istenem, gondolám, miért
bántja meg így a férjét? Akkor még nem értettem meg, hogy ő maga és
csakis ő volt az oka, ha felesége lényében ilyen viselkedés vert
gyökeret. A férfiúi jóságnak és elnézésnek van egy fajtája, amellyel
visszaél minden asszony, mert a megélhetésére és lelkének boldogságára
való jogos igény egészen határozott, legyőzhetetlen erő a férfi
lelkében. Ha a férfiben ez az erő nincs meg, gyöngeségét a felesége
nemsokára súlyos szemrehányásként fogja fölhasználni, amelyből kicseng
tudatos vagy öntudatlan igénye legfőbb és legszebb életjogára, korlátlan
odaadására. Hiszem ugyan, hogy alapjában véve egyedül a férfi szeretete
és jósága az előföltétele az őt szerető nő odaadásának, de nem hiszem,
hogy a nő ha bizalma e tenger dagadó hullámain nem ragaszkodik ahhoz a
kézhez, amely a kormányt tartja, ezt a szeretetet és jóságot annak
ismeri föl és annak veszi, a mi.
Valószinű tehát, hogy tulajdonképpen itt sem a tányérról volt szó, hanem
csak alkalmul szolgált arra, hogy az asszonynak sokkal mélyebben
gyökerező ellenkezése megnyilvánuljon. Az öregebbik leány, akinek Berta
volt a neve, de Bertácskának szólították, elérkezettnek látván a
pillanatot, hogy segítségre készen beleavatkozzék a dologba, halkan
mondta: «De papa…» és felsőtestét jobbra meg balra tologatta, mintha
valami nehéz hátizsákot rázogatna helyére a vállán. Az anyja pártját
fogja, gondoltam a legnagyobb meglepetéssel, amikor a fiatalabbik
testvér hirtelen fölugrott, a konyhába futott és tiszta tányért hozott
be, amelyet elém tett.
Micsoda megváltás volt ez! Még az anyának is mosolyognia kellett és az
öreg úrnak az arca olyan tisztán elárulta hálás meghatottságát, hogy
visszatért egész elfogulatlanságom és minden jókedvem. Nyugodtan a
fiatal leányra néztem és ezt mondtam:
– Ez a tányér világosabbá és szebbé teszi a szobát, mint a legpompásabb
virágbokréta!
Egy pillanatra lesütötte a szemét, azután minden zavar nélkül
fölpillantott, komolyan rám nézett és az elfogulatlan gyermek
nyugalmával felelte:
– Az apa akarta így.
Láttam tiszta szemét és oly boldogságot éreztem, amelyre szót még ma sem
tudok, nem is keresek. Azt hiszem, hogy az emberi élet zavaros
forgatagában nincs a világosságnak olyan szigete, amelynek fényét a
gyermek nyilt tekintetével lehetne összehasonlítani. Benne már minden el
van határozva, amit az élet nyujthat, de még érintetlen tulajdona a
szeretet rejtve szunnyadó forrásának és a tisztelet és a boldogság,
amelyet lelkünk e tisztaság hatása alatt érez, egyszersmind a
legnemesebb figyelmeztetés és igéret, amellyel mi megjelöltek és
megbélyegzettek utunkon találkozhatunk. Valahányszor véletlenül vagy
szándékosan gyermek szemébe merült a tekintetem, később mindig úgy
emlékeztem vissza erre, mintha a magasba néztem volna föl, el hegyeken
át, távoli messzeségekbe, ahová sötétség el nem juthat. Ennek
köszönhetem azt a hitemet, hogy a végtelenség minmagunkban van és hogy
visszatérünk az öröm tiszta birodalmába, amelynek fénye egykor a mi
szemünkből is kisugárzott.
Ami eddig gátolt és megzavart, mindattól megszabadultam és úgy éreztem,
hogy részemről az sem jelentene már engedményt, ha alázatosan
beleilleszkedném ennek a háznak a szellemébe. De legboldogabb maga a
lelkész volt, vidám lett és olyan elfogulatlan, hogy még feleségének
kiméletlen legyőzése is úgy tűnt föl utólag, mintha megegyezés történt
volna. A növekedő bizalomba fiatalabb testvérével ellentétben csak
Bertácska nem tudott beleilleszkedni, gyanakvása még mindig a
mesterlegényt látta bennem, akiről minden pillanatban kisülhet, hogy
zsebtolvaj, éjjel azonban egészen bizonyosan az ágy alatt rejtőzködő
gonosztevő lesz.
Egész délután, mialatt a pintyek csattogtak az almafákon, a kert illatos
földjében dolgoztam a lelkésszel a tavaszi napfényben. A hónapos retek
már gumósodott, várták a babot a karók gúlái közt és itt-ott az
átmelegedett talajban csírázó vetemény már áttörte a föld burkát. A
fözeléktermesztésre nézve fontos részleteket tudtam meg, különösen pedig
azt, hogy a kertészkedés nagyon illik tudós öreg emberhez, ha nem
foglalja le túlságosan sok gondolatát. Elvétve más dologra terelődött a
beszéd, gyakran messzire elkalandozott és végül a láthatatlanba röpült
el, mint a pipánk füstje. Házigazdám gondolatvilága főként a szolid és
praktikus erkölcs alapelvei körül forgott és amikor erről beszélt, ezt
azzal a terjengősséggel tette, amely vigasztalanul kifárasztja a
hallgatót. Az élénk fiatalság sohasem fog elidőzni tudni ezekben a
gondozott zsákutcákban, amelyekben a korlátolt, személyes tapasztalatot
habozás nélkül világbölcseségnek tüntetik föl és szükség van a fiatalság
ellenmondására, bármily igazságtalannak és kegyetlennek látszik is
gyakran. A fiatalok és az öregek közt rendszerint nem az öregek elnézése
teszi lehetővé, mint sokan hiszik, az okos érintkezést, amely nem csak
külsőségekre szorítkozik, hanem a fiatalság elnézése.
Így tehát jól megértettük egymást, de megszégyenítve és bizonytalannak
éreztem magamat. A fiatalabb leány kávét hozott a kertbe, fehér
abrosszal terítette be a fűzfa alatt álló roskatag asztalt, szétrakta a
tányért és csészét és kávét töltött bele számunkra. Elnéztem
buzgólkodását és megkönnyebbült a szívem, mintha már azzal is becsületes
dolgot műveltem volna, hogy egy pillantást vetek kedvességére. Megtudtam
most azt is, hogy Márta a neve és a falusi életről váltottam vele pár
szót, amely bosszantott. Egy ideig vizsgálódva csupa szomorúsággal
nézett reám, azután elfordult, mintha csalatkozott volna bennem és nekem
feledve, hogy még gyermek, reá kellett gondolnom.
Elfogadtam a család meghívását, különösen mert maga a lelkészné asszony
is barátságosan kért, hogy aludjak éjjel ott. Alighanem embertelennek
tartotta, hogy valakit éjnek idején útnak bocsásson. Semmi sem
nyugtalanította annyira, mint az, hogy nem tudtam megmondani, mi a
célom, hová igyekszem.
– Valahová mégis csak el akar jutni! Hogy értsem ezt? Vég nélkül mindig
a bizonytalanságba, ki teszi ezt?
Amennyire vele szemben tehettem, magyarázgattam a dolgot. A terített
asztalnál ültünk és a lámpa, amelyet tarka képekkel teli ernyő borított,
különböző színű enyhe fényt bocsátott reánk. Az én szemem előtt az
Egyiptomba menekülés képe volt, Mária szamárháton ült, József a szamarat
hajtotta és a gyermek aludni látszott az anya karjában. Pálmák alatt
vitt az útjuk…
– Még keresem a helyemet, – mondtam kinos érzéssel, – eddig még nem
sikerült, hogy engedmény nélkül vállaljak valami munkát.
– Engedmény nélkül? – ismételte meg lassan a lelkészné. – Mindnyájunknak
engedményt kell tennünk.
Le akartam csillapítani, mert láttam, hogy Márta a lámpa mögül
előrenyujtotta a fejét és nyugtalan gyermekszemmel kérdve nézett rám.
Úgy látszott, hogy feleletemet várja és azért úgy iparkodtam válaszolni,
hogy legalább ostobaságot ne mondjak.
– Aki jó szándékkal és lelkiismeretfurdalás nélkül tesz valamit, amit
engedménynek tart, valószinűleg nemsokára észreveszi, hogy amit tett,
nem volt engedmény, hanem kötelesség. Ám az is meglehet, hogy ily
jóhiszemű korlátozás nem hagy nyugton bennünket.
– Lárifári, – mondta a lelkészné és felém bökött egy nagy horgolótűvel,
amelyet az ölében fekvő különös horgolásból húzott ki. – Még csak ez
hiányzott! Tessék, most kibújt a szög a zsákból, – tette hozzá
diadalmaskodva és sorjában végignézett rajtunk. – Éppen akkor, amikor
azt hiszi, hogy nem lenne nyugta, ha valami állandó dologba fog, akkor
kezdődik a harc, a harc… – A tűvel megint felém bökött. – Megértett?
– Hát beszéljen, – mondta Márta hirtelen halkan és olyan követelően,
hogy megijedtemt.
– Nem, – feleltem, – az anyjának igaza van.
A lelkész ujságot olvasva elszundikált, mire fölkeltem és kértem,
mutassák meg nekem a kamrát, amelyet éjjeli szállásul igértek.
Elbúcsúztam a lelkésznétől és a leányoktól, mert reggel korán akartam
útnak indulni, de a lelkész úr biztosított, hogy ő koránkelő ember, ez
az oka mostani fáradtságának is és reggeli kávénkat még együtt fogjuk
meginni. Gyertyát vett a kezébe és bő házikabátjában elindult előttem a
nagy üres pitvaron át. Fölmentünk a világos fából készült lépcsőn,
vászon és nedves frisseség szaga áradt szét, a fakorlát árnyéka őrülten,
csöndben és megnagyobbodva vetődött a falra, mintha óriások kergetnék
egymást. Az emeletről még egy másik, keskenyebb lépcsőn haladtunk
fölfelé, amely a padlásra szolgált. Az oromzata bemeszelt deszkákkal el
volt választva úgy, hogy ott kis szoba alakult. Amikor az ajtó kinyilt,
a gyertya elaludt, de a hold bevilágított a ferde tetejű kis helyiségbe
és sajnáltam, amikor fényét kis időre még egyszer elnyomta a gyertya
világa. Miután bezárult az ajtó és magamra maradtam, az ablakhoz léptem
és egy virágzó fának koronáját, mint hófehér kupolát, láttam magam felé
lebegni. Virágzó fáknak egész tengerén siklott végig a tekintetem.
Halotti csöndben állottak a tavaszi éjjel holdfényében. A szobámba
beáramló éjjeli levegő illata olyan tiszta volt és hatalmas, hogy
átkaroltam az ablak fáját, mintha ember lett volna. Egyedüllétem oly
nyomasztó volt, hogy azt hittem, nem bírom el tovább, aminthogy mindig
akkor súlyosodott reám legjobban, ha valami nagy és szép dolog lett úrrá
fölöttem.
Megfordultam tehát és gyertyám fénykörében körülnéztem. Elhatároztam,
hogy eloltom a gyertyát, mihelyt tájékozódtam a szobában. Festett fából
készült asztal és szék állott benne, alacsony ágy vörös és kék vagy
vörös és zöld négyszögletes mintájú tarka huzattal. Az éjjeli
szekrénykén biblia feküdt és a mosdóvíz mellett, amely vasállványon
huzódott meg, ismét azt a nagy darab szappant pillantottam meg, amelyet
már ismertem. Az ágy fölé fekete plakát volt függesztve, amelyen ezüstös
betűket fedeztem föl. Fölemeltem a gyertyát és olvastam: «Akik pedig őt
szeretik, olyanok legyenek, mint ahogyan a nap fölkél hatalmában.»
Megrendített az ige és homályos erő kelt életre a belsőmben. Ennek a
szózatnak tüzes követelése röpülve suhant végig évezredeken át és a
szeretet fénylő nyomán az örökkévalóságba szárnyalt. A nagy szárnyakra
bíztam reményemet is.
Világosszemű sasa a nagy követelésnek, mit időzöl itt a szelid, félénk
szárnyasok ez istállójában, gondoltam. De mintha ekkor kis időre,
gyorsan fölbukkanó és hamar eltünő kép módjára, megértettem volna annak
a szellemnek rejtett értékét, amely e házban lakozott. E szavakat, bár
idegen az értelmük, türelmes és engedelmes kézzel erre a falra nem ti
függesztettétek? Ha megértenétek, megsemmisítené boldogságtokat, mily
jó, hogy nem halljátok, hát hamisítás nélkül álmotokban hirdetitek.
Eloltottam a gyertyát és bebocsátottam magamhoz a tavaszi éjjelt, de nem
tudtam, hogy mily hatalmas. A nyíló virágok tengerének csöndes
hullámverése zúgott és hatalmas erejével behatolt lelkembe és
gondolataimba és nem találtam többé nyugalmat az éjszaka meleg
világosságában. A virágzó fák fényvilágán át gyönyörű alak közeledett,
odaadó mosolya az engedelmesség édes mámorává varázsolta át az erőmet,
de ugyanekkor mélyből jövő komor fenyegetődzés könnyre fakadó haragig
sebzett meg. A kezemet tördeltem és imádkoztam, bárcsak valami csoda
történnék, hogy ez a két hatalom egyesülne és békét kötne az emberben,
akinek hazavágyódása az öröm bűn nélkül.
A szívemre ütöttem, mintha vasból lett volna. Hosszú az út és szent az
erőd. Szenvedj és röpülj! A földet, a meleg völgyet hagyd a vakoknak, az
engedelmeseknek. Tüzes engedetlenséggel a készséges vér
figyelmeztetésével szemben a lélek a világos magaslatokra rohan, ahol «a
nap fölkél hatalmában». A halhatatlanságban nincs cél, amely bizonytalan
távolságban van, az ilyen cél azoknak a megnyugtatására szolgál, akik
reménységükkel együtt cselekvésüket és fáradozásukat is a messzi jövőbe
küldik. A világ minden nemes küzdelme a készenlétért folyt, ez a
mindennapi cél, ez minden órának a célja és nincs ember, aki többet fog
elérni.
Tikkasztó lehellet hatolt be hozzám az ablakon át és elűzte
gondolataimat. Szorosan a patak mellett vagy az árkok fölött alighanem
kivirágzott az orgona, mert illatával együtt nedvesség szaga is
terjeszkedett fölfelé és a földre gondoltam a tavalyi lombjával a bokrok
kupolái alatt. Emlékek merültek föl és jótékonyan belekeveredtek
nyugtalanságom különös gyönyörébe.
Ekkor a házban hallható halk zaj ijesztett föl. A lépcső nyikorgott.
Semmi kétség, fokról-fokra közeledett, lépés volt, amelyet nehezen
tudtak tompítani és mintha éreztem volna a titkos erőködést, amellyel a
közeledő, hogy a padlózat áruló hangját mérsékelje, a súlyát könnyiteni
iparkodott. Az ajtóra meredt a tekintetem, mint valami tükörre, melyben
nem láthattam magamat és éreztem szívem verését, mintha csak életem
utolsó másodperceit számolta volna valaki. A vaskilincset most lassan
lenyomták, tisztán láttam, mert a holdfény megvilágította a szobácskát
és mindjárt utána három oldalról vörös fényvonal mutatta az ajtó
körvonalait. Kivülről kinyitotta valaki, aki gyertyával jött. A jövevény
nyilván nem mert csak úgy egyszerre belépni az ajtón, halk, félénk
tapogatódzást hallottam.
Azt hiszem, ezt mondtam: tessék! A gyertya lángjánál, amelyet az egyik
kéz a léghuzat ellen védett, fehér ruhában jól megvilágított alakot
láttam és megismertem benne Mártát, a ház legfiatalabb leányát. Szemembe
nézett, tekintete merev volt, mint az alvajáróé és látszott, hogy
belsőleg nincs semmi közössége számára kínosnak és érthetetlennek látszó
cselekedetével. Megjelenésének álomadta biztossága elvette az erőmet
attól, hogy megkönnyítsem neki, amit látszólag akaratlanul tennie
kellett, szótlanul belesodort bűvkörébe a meleg éjszakának, amelyben
mintegy más világban előbbre lépett. Már előttem állott és rám
mosolygott, mint egy halott. A szelid léghuzatban az asztalra tette a
gyertyát és a lángot még mindig különös gonddal óvta, mintha kései
vándorlásának ez volna a lényege és ezt a fontos föladatot bízták volna
reá. Erről a semmiségről való aggódó gondoskodás kijózanított,
megembereltem magamat, fölkeltem és betettem az ajtót.
A kis láng most nyugodtan pislákolt, Márta mereven és élettelenül állott
a csöndben és kinézett az éjszaka ezüstös csillogásába, amely most a
szoba világosságában csodálatosan szürkének és szegényesnek látszott.
Nagy szeme szomorúságot árult el, amely állati öntudatlanságra vallott
és minden tetterőt kiszívott a véremből úgy, hogy reszkető
engedelmességgel feszülten vártam, mi a terve egy titokzatos hatalomnak
a leánnyal, velem és a tavaszban pompázó föld lélekzetével. Csak amikor
észrevettem, hogy támolyog, mintha egész testével keresne valamit, amit
a fényből és az égből és a melegből átölelhetne, szántam rá magamat
arra, hogy karomat a derekára tegyem és csöndesen leültessem a székre,
amely közöttünk volt. Kebléből, mint finom fájdalomkiáltás, az öntudat
álomszerű mélységéből hangos sóhaj tört elő és fájdalmasan édes félénk
mosoly torzította el halvány száját, mintha ajkával kegyetlenül és
esztelenül láthatatlan kéz játszott volna.
Silány tapasztalatunkban bízva milyen szegények is vagyunk, milyen
kínosan egyszerűek, milyen durvák: egy pillanatra egészen komolyan azt
gondoltam, hogy beteges alakoskodással, gyermekes ostobasággal és
tetszeni vágyó túlzással van dolgom, amelynek alapja talán sértett
hiúság vagy valami lekicsinylésen érzett bosszúság. Ó, a mindennapi élet
józan határozottsággal újra és újra megmutatja nekünk, mily fölületes az
igazságuk az egészséges erő hőseinek, akik betegségnek mondanak mindent,
ami nem közönséges. A tökéletes ártatlanság, ha nem volna oly szerfölött
ritka, mily gyakran keltené föl a leggyalázatosabb gyanút. Dühös
gyűlölettel bizalmatlanságom iránt összeszedtem magamat, erőt éreztem
abban az akaratban, hogy csakis szeretetemet engedem szóhoz jutni és
megfogtam a leány kezét, amelyet nyugodtan át is engedett, mintha nem
volna az övé. Megreszketve csak most láttam, hogy haja felbomlott,
gazdag szőkesége mint élő áradat, puhán és melegen omlott le
halántékáról vállára és nyakára és mint arany kendő, hozzásimult a
fiatal testhez. Vékony ruhája mint egy köpeny csak könnyedén volt rajta
és nyitva volt és a világos lepel alatt alvó élet engedelmes összhangban
együtt lélekzett a fölöttünk levő tavasszal, mintha a tavaszt és nem a
szegény gyermeket szeretné, aki édes halotti mosolyával mintegy viruló
tengeren sodródott tovább.
De mindjárt ez áhitat után, miként ha farkas támadott volna meg, durva
gúnynak, kegyetlen cselekedet hideg keménységének és csufolódó
semmibevevésnek szükségét éreztem. Majdnem fölnevettem hangosan. Milyen
gyönge is vagyok, gondolám, vihar dúl bennem és magam semmi, szegény
fickó vagyok. Igen, bizonyára a gyöngeség érzete volt, amely azt
sejtette velem, mily nehéz embernek lenni. Ott künn virágok, fák,
állatok vannak, gondoltam, bennük nem hasonlott meg az Isten és az ő
sorsukat nem szentségteleníti meg semmi összeütközés. Gondolatban majd
magas vidékeken jártam, amelyek tiszták voltak és fehérek mint a hó és
elárasztottak hűvös fényükkel, majd vérvörös tengerben állottam,
amelynek hullámai egészen a szememig csaptak föl olyan égető tűzzel,
hogy elállt a lélekzetem és a hullámok fölemeltek, magukkal ragadtak, én
pedig panaszos jajjal föloldódtam bennük.
Ekkor mintha hirtelen fölébredtem volna, megérteni véltem, hogy ez az
emberi vér, amely idegen és mégis különösen jólismert alakban mellettem
lüktetett, ugyanazt a fájdalmas boldogságot és szégyent érezte, mint én,
nem egyszer, nem időnként, nem most, hanem állandóan, bennük született,
azoknak engedelmeskedett, nekik volt rendelve és bennük üdvét lelte vagy
átkát szenvedte, tele nemes akarattalansággal, fájdalmas
engedelmességben, szegényen és gazdagon. Egyszer, tavasszal, ártatlan
engedelmességére gyulladt és lassan, lassan kialudva ment a nagy, az
egyetlen éjszaka felé. És éreztem: e fájdalmas, szent mámoréletének te
vagy a tartalma, te, a fiú, a férfi, az isten…
– Márta, – mondám hangosan, mintha magamat is, őt is föl kellene
ébresztenem. Annyira reszkettem, hogy keze megremegett az enyémben és
nem értettem többé magamat.
Föltekintett és aggódva a gyertya lángjára nézett, mintha ez a láng
erőszakos beavatkozás lett volna, valami gonosz szellem, üldözője abból
a világból, amelyből elmenekült. Kezemmel eloltottam a lángot és az
éjszaka világosságának lassú beáramlásával együtt mélyen föllélekzett a
leány; de még mindig nem szólt és én nem mertem kérdezni, sem
vigasztalni, ámbár világosan éreztem, hogy kétségbeeséssel határos
szorongó félelem kergette mindennapi életének területéről annak az
idegenszerűnek és újnak körébe, amit nyugtalan gyermekszíve bennem
láthatott. De természetének mely titkos forrásai érlelhették meg ezt az
elhatározását, mily áldozatra kész a fiatal női lélek, ha ébredésének
meg nem értett aggodalmai kínozzák. Kissé megkönnyebbültem, mikor
észrevettem, hogy nyugodtabban lélekzik és olyannak éreztem
fölébredését, mintha félálma finom köd lett volna, amely most terjedő
melegség hatása alatt szétfoszlott. Talán nem is kell semmit, egyáltalán
semmit sem beszélnünk, gondoltam, ó vajha megeshetnék emberek közt, hogy
a kimondhatatatlanban értik meg egymást, abban sejtenek és hisznek,
mintha testük tökéletes ártatlansággal, vigasztaló közösségbe vinné
egymáshoz lelkük világát. Mily boldognak látszott künn a néma világ.
Igen, a szó torzit és öl, a sejtéssel teli bizonyosság magaslatáról
lassan visszavisz a tévedésbe, a kúsza bizonytalanságba, amelyből a
lélek hazavágyódásában elvándorol. Ilyen pillanatokban a szó, ha jó és
igaz, csak a feledés balzsama, amialatt lerogyunk, visszacsúszunk a
mulandóba, a félig öntudatosba, amaz igazság borongó viszfényébe, amely
oly ritkán érint bennünket.
A szobában megint mindent föl lehetett ismerni, mert szemem megszokta a
holdvilágot. Lenéztem Mártára és most, hogy testvonalainak természetes
fesztelensége nyilvánvalóvá tette kecsességét, láttam, mily szép leány
volt. Alig ismertem meg benne azt a gyermeket, aki az elmult órákban a
közönséges erkölcs szűk korlátainak hatása alatt állott. Minden embernek
van nappali és esti arca, nappali és esti alakja és az ember lénye
sokkal igazabban nyilvánul meg nekünk este, mintha a lélek
akadálytalanabbul és tisztábban világítana felénk, ha külső fény nem
zavarja szemérmes életét.
Fejét kissé lehajtotta és míg szememmel hajának lágy aranyvonalait
követtem és rabja lettem a szomorúság varázsának, amely a feje búbjától
nyakára és vállára kigyózó hajtól eleven hajlásban rejlett, láttam, hogy
szeméből apró csillogó fénypontok töredeztek le és a térdére hullottak.
Testének e meleg, élő vonalai lágy súlyukkal egy álomszerű pillanatra
tájkép látásának érzetét keltették föl bennem, elvesztettem az érzékemet
a közeli és a távoli, a nagy és a kicsiny iránt és láttam a források
fakadását a földön.
Ez a néma sírás kimondhatatlanul meghatott, mert úgy éreztem, mintha nem
ez a test sírna, hanem mintha valami idegen és távoli sírna benne. Az a
misztikus babona, amely a női könny nyomában jár, erőtmegfojtó
hatalmával letiport. Az asszony ősrégi és örök függőségének átlátszó
jele ez, amely egyforma kisérője ártatlanságának és bűnösségének; több
erő tört meg ennek az árjában, mint a világ valamennyi folyamában és
tengerében, némán és fájdalmasan kegyes itéletre figyelmeztet és harmat
minden bölcsőn.
Megint szólni akartam, de képtelen voltam, mert ehhez a fájdalmatlan
szenvedéshez nem lehetett résztvevő szavakkal vagy megértő jósággal
hozzáférkőzni, nem is lehetett így meggyógyítani, mert idegen volt
mindkettőnknek és egyikünk sem tudta volna a nevét.
A leány vállából és hajából, mintha virággal lettek volna tele, illat
terjengett, fuvallata különös világot tört össze bennem, hangtalanul
összeomlott, magára hagyta a testet, éreztem, hogy beteggé leszek és
aggodalmamban zokogtam. A leány fölfigyelt és mintegy álomban bólintott,
könnye elapadt és hozzám simult. Az agyam nyugtalan buzgalommal most
megint dolgozni kezdett és a gondolatok fájó tisztasággal kergették
egymást, oly égetően, mint ahogyan a túlságosan vakító világosság
kínozza a sötétből jövő szemet. Két világ nyilt meg előttem, az egyik
úgy sodort magával, mint valami meleg folyam, semmit sem gondoltam és
mindent megértettem, a másikban pedig dacos ébrenlétben, hideg
védekezéssel gondolkoztam és semmit sem értettem meg. Kínomra volt az,
hogy minden részlet oly világosan préselődött be az elmémbe, sőt
vizsgálgattam és értékeltem azokat, ostoba semmiségeket pedáns
pontossággal láttam, de a fölismerésnek ez az ereje mégis oktalan volt
és mint erőtlen embert megvetettem magamat. Azután ismét úgy éreztem,
hogy hideg és számító keményszívű ember vagyok és mégis sejtettem, hogy
ez az elszánt tartózkodás akaratom ellenére rettenetes odaadás
hatalmából, gyönyört adó engedelmesség birodalmából, sötét ár
hullámaiból mentett ki.