nyíl, amely mindenfelől egy kis cél felé röpül. Valami fontos,
rendkivüli fontos dolog jutott az eszembe, de ekkor fölöttem a magasban
gólyákat láttam röpülni és a gondolatok ismét megszöktek és magukkal
vitték a tárgyat, amiért magamhoz szólítottam őket és messzi künn,
valahol a tavaszban csöndben és gyorsan elejtették, mint ahogyan a kép
sülyed el a szem elől, ha kialszik a szobában a világítás. A gólyák az
ég vakító kékjében északnak röpültek és amikor szememmel követtem őket,
a szemhatáron a dombon malmot pillantottam meg és mögötte
templomtornyot. Ekkor tudatára ébredtem, hogy mily régen nem ettem
becsületesen és elhatároztam, bár nem volt pénzem, hogy megteszem abban
a faluban.
Valahányszor szeretettel és odaadással tettem, gondoltam vagy éreztem
valamit, közönbös voltam minden külső esemény iránt és tele voltam
bizalommal, ha ellenben nyomorúságosan, tétlenül és szeretet nélkül
teltek el az órák, az élelemért való gond mint sötét fal állott előttem.
A faluba érkezve, elhatároztam, hogy a lelkészhez megyek. Belsőmben nem
éreztem magamat eléggé ellentállóképesnek arra, hogy azzal a humorral
tudtam volna rendelkezni, amely szükséges lett volna ahhoz, hogy egy
parasztot bírjak bizalomra, szánalomra és bőkezűségre. Hogy az
ilyesfajta bizalmatlankodókat, mint aminő rendszerint a paraszt,
magunknak meghódíthassuk, testben-lélekben frissnek, erősnek és
egészségesnek kell magunkat éreznünk, de nekem e pillanatban az volt a
gondom, hogy fáradság és áldozat nélkül juttassam jogához a testemet.
Fölkerestem tehát a paplakot, amelyre fehérre festett kerítés és egy
fenyőfasor mögött hamarosan rá is akadtam. A kertiajtó nyitva volt, az
út gyepes téren át kissé hegynek vitt, láttam, hogy istállók és pajták
tartoznak a lelkészi hivatalhoz, az előtéren tyúkok sürögtek-forogtak és
egyikük az utam mellett levő biztos helyét elhagyva, előttem az útra
ment, hogy elmenekülhessen előlem. A tyúk néha kedvét leli ebben, valami
okból szívesen elmenekül előlünk, azért megy olyan helyre, ahol erre
lehetőség nyílik. A tyúk lelki életének legfontosabb részleteit még nem
fedezték föl és nem mondták el, most alkalom nyílnék, hogy némi
fölvilágosítást adjak, de máskorra kell halasztanom, mert a lelkészről
és házában való élményeimről akarok számot adni.
Mivel szaporán lépdeltem előre, az említett tyúk azt hitte, hogy
üldözöm, szárnyát lelógatta, nagyokat lépett és hogy mások figyelmét
fölhívja szorongatott helyzetére, hangosan kiáltozni kezdett. Végre a
ház nyitott ajtaján besurrant a paplak tágas előcsarnokába, amely
tisztára föl volt surolva és fapadlója fehér homokkal volt behintve. A
tyúk mivel ide is követtem, azt hitte, hogy elvágom az útját vagy
sarokba szorítom és az új helyzettel számolva a lehető legnagyobb lármát
csapva fölugrott az ablakdeszkára és bátor szárnycsapással nekiment az
ablaküvegnek.
A mezőkön és falvakon át folytatott vándorlásomban némi tapasztalatot
szereztem, hogyan kell a tyúkokkal bánni és ezért tudtam, hogy az ilyen
állatnak nem szabad a segítségére sietni, mert a tyúkok visszautasítják
az ügyeikbe való emberi beavatkozást. Hát inkább az előcsarnokot vettem
szemügyre, amely a tiszta fehér ajtókkal és a régi állóórával nagyon
tetszett nekem. Az óra számlapja befuttatott acélból készült, a mutatók
cérnaszálvékonyságúak és ketyegése lassú volt, mint valami különködő
ember magányos beszéde. A számlap alsó felén kicsiny, köralakú
égboltozat volt látható aranyos félholddal, csillagokkal és a nappal.
Balról kinyílt az egyik ajtó és egy tekintélyes külsejű idősebb asszonyt
láttam, aki egy pillanatra megállott, hogy azután a gyanútlanul és
bátran kinyitott ajtót gyors mozdulattal és halk ijedt kiáltással ismét
becsapja. Rövid időre megint üres és csöndes lett az előtér, csak a tyúk
lármázott tovább az ablakon, kis pihenőkkel, amelyeket kotkodácsolással
töltött ki. A padlón ide-oda surrant árnyéka a napfényben. Azután az
ajtó mögül a konyha zajával egybeolvadó ijedten szólítgató hangot
hallottam és megértettem a szavakat:
– Ellop egy tyúkot!
Futkosás támadt, asszonyi hangok hallatszottak, a tűzhelyen mintha
kifutott volna a forró víz, mert sistergés támadt, mint valami
pályaudvaron. Majd becsapódott egy ajtó, utána még egy, úgy látszott,
hogy valaki szobáról-szobára haladva átmegy a ház másik oldalára, míg
csakugyan jobbról hallottam hangokat, egy heves és suttogó nőit és egy
megnyugtató basszust. Csoszogó lépteket hallottam és az ajtó lassan
kitárult. A küszöbön ott állott a lelkész. Szeretetreméltó jelensége
bizalommal töltött el, egészséges telt arca körül kellemes szellőcske
lengedezett és jóságos kék szeme kiváncsian érdeklődött irántam.
– Mi lesz? – kérdezte férfiasan és gyors pillantást vetett a tyúkra.
A levegőt szimatolgatva ezt feleltem:
– Úgy érzem, valami tápláló lesz, de talán jobb, ha ezt a feleségétől
kérdezzük meg.
Nem felelt, hosszúszárú pipáját mint valami puskát tartotta lebocsátott
kezében, de megértvén, miképpen magyaráztam a kérdését, hangosan és
jóízűen az arcomba nevetett.
– Tehát az éhség hozott ide! Ez nem ujság a paplakban, lesz mit enned és
mindjárt meg is tudakolom, hogy mi. Van még valami kivánságod? Gyere be.
Meglóbálta a pipáját és visszalépett, hogy bebocsásson. Ez aztán pompás
dolgozószoba volt! Fölteszem, hogy mindenki ismeri és nem akarom
részletes leírásával az időt vesztegetni, mert a szokásos módon volt
berendezve szürke és aranyosan fénylő könyvállványokkal, túlterhelt
íróasztallal, amelyen a prédikációk készülnek, pipafüsttel és
napsugarakkal, amelyek a virágzó gyümölcsfákon át hatoltak be. A szoba
közepén levő asztalon virágcserép nagyságú hamútartó állott és az ajtó
közelében faszék a parasztlátogatók számára. Az egyik sarokban
Thorwaldsen gipszből készült és kissé füstös áldástosztó Krisztusa
magaslott, barátságosan fölemelt egyik karjára csak úgy futólag,
valószínüleg, mert hirtelen kellett kézből letenni, egy pamlagpárnát
akasztottak.
Mert a lelkész azt kérdezte tőlem, van-e még valami kivánságom, leülvén
az ajtó mellett a faszékre, azt mondtam:
– Azután egy könyvet szeretnék becserélni.
– Egy könyvet? Becserélni…?
– Igen, a batyumban van egy könyv, amelyet már kiolvastam, szeretném, ha
másikat adna helyette, amelyet még nem ismerek.
Az öreg úr figyelmesen vizsgált, de csak habozva nyilvánult meg
érdeklődése, mindamellett nyugodt volt és nem lehetett észrevenni, hogy
nem tetszik neki a viselkedésem, amely idegen volt neki. Csak életének
mindennapi tapasztalata tette idegenné a számára, ellenben veleszületett
hajlandósága révén igenis volt érzéke olyan ember természetes szabadsága
iránt, aki tehernek érez mindent, ami nem természetes. Különös és kedvre
derítő, ha észrevesszük, hogy a legtöbb ember sokkal gyorsabban és
szívesebben látja az elfogulatlan kiméletlenség kendőzetlen
megnyilvánulását, mint az elfogult kimélet megszokott vonásait és akinek
nem romlott a gondolkodása, oly gyorsan belenyugszik ebbe, mintha
haszontalan és nehéz fölkapaszkodás után valami jóságos szellem
megengedte volna neki a visszatérést származásának meghitt völgyébe.
Igaz, hogy a lelkész nem kevéssé meglepődött, sőt megütközött
elfogulatlanságomon és határozottan észrevettem, hogy fontolgatja, nem
kell-e mint szemtelenséget kifogásolnia a viselkedésemet. De senkisem
tünik föl szemtelennek, akinek szívében szeretet lakozik, még akkor sem,
ha valóban az.
Kissé kétes határozottsággal rám mosolygott és kelleténél hangosabban
így szólt:
– Könyvet is kaphatsz tőlem, anélkül, hogy a tiedet ideadod.
– Ezzel nem segít rajtam, – mondám, – egy könyvet is elég cipelnem.
–… elég cipelned. Igen, igen… – felelte.
– Igen. Mindig így teszek, ha egy könyvet kiolvastam, mert vándorúton
vagyok és eddig még mindig fáradság nélkül be tudtam cserélni az
enyémet. Azzal nem törődtem, hogy melyik drágább és melyik van jobb
állapotban, csak az vizsgáltam, hogy új-e nekem a tartalma és
szórakozást igér-e.
– Jó, ó… ez jó, igazán jó! Mintha bizony mindenki csak úgy egy szóra
odaadná könyvtárának egy darabját.
– Hiszen éppen az imént maga ajánlotta föl nekem. De különben is
lehetetlen, hogy minden ember oly zárkózott lenne, mint ahogyan az ön
kétkedéséből következtethető. Könyörtelen eljárás az, ha megtagadunk egy
könyvet valakitől, aki nincs abban a helyzetben, hogy vásárolhasson
magának, ezt épp oly kevéssé szabad megtenni, mint ahogyan nem tiltanók
meg senkinek, hogy egy szép képre tekintsen. És mindig legelőször azokat
a legjobb könyveket kellene odaadnia az embernek, amelyeket legjobban
szeret. Aki valami szellemi örömét magának tartja meg, annak lelke sötét
pince, amelybe véletlenül napsugarak jutottak be, de nem tudnak életet
kelteni nedves hüvösségében. Adjon hát egy könyvet, ime itt az enyém.
Ezeket az utolsó szavakat csak azért mondtam, mert másfelé akartam
terelni a lelkész válaszát. Éreztem ugyanis és láttam, hogy a válasz
megszégyenített volna. Melegen rám nézett jóságos kék szemével, fölkelt
és kezet nyújtott.
– Mi az? – kérdeztem, – hiszen még nem ettünk.
– Nem akartam öntől elbúcsúzni, sőt most látom igazán szívesen. Legyen a
vendégem, ha úgy tetszik. Foglaljon újra helyet, nem itt, itt, mondja
el, kicsoda ön, mi vitte vándorútra, beszéljen az életéről, arról
szeretnék valamit megtudni.
– Mit mondjak az életemről? Élek, nem elég ez? Bárhová nézek, mindenütt
azt látom, hogy az emberek arcát fakóvá és fáradttá teszi a gond életük
értékeért és értelméért. Az én életem értelme sohasem fog előttem az
életemen való öröm árán megnyilvánulni.
Az öreg úr elgondolkozott és komolyan, csöndben sokáig maga elé nézett.
Meglepődése, ez az enyhe, ha mindjárt akaratlan megsértődése megszűnt és
őt figyelve, ezt gondoltam: hozzád jó tudnék lenni. Nincs gondolat,
amely valakivel szemben derűltebbé tudna tenni bennünket, mint ez és
boldogságunk tisztaságára nézve teljesen mellékes, vajjon viszonozzák-e.
– Jól van, jól van, – mondta lassan a lelkész és tekintetemet keresve
rám nézett, – de hát annak idején mit szeretne mondhatni, hogy miért
élt?
Csaknem nevettem. Más felelet aligha elégítette volna ki, mint az, amely
valami szellemi vagy gyakorlati sikert mond életem céljául. De érezve
kérdésének jogosultságát és a benne rejlő jó szándékot, ezt feleltem:
– Ha erre egy mondattal felelhetnék, olyan egyszerűen, mint ahogyan a
kérdést fölteszi, akkor aligha állanék ma ön előtt.
– Hogyan adhat ilyen bizonytalanság biztosságot, hacsak nem könyelműség
ez a biztosság?
– Az én biztosságom nem az, hogy ismerem a célomat, hanem az, hogy
feléje haladok, csakis abban a tudatban, hogy megtalálom, ami az én
részem.
– Bámulatraméltó önérzet ez fiatal barátom, amelyet meg kell okolnia.
– Bizakodásom nem ezen az önérzeten nyugszik, hanem hitemen.
– Hitén? Ugyan miben hisz oly bizakodva?
– Hiszek. Nem elég ez?
A lelkész úgy érezhette, hogy elsietve kényszerült kérdésre és
feleletre, arcán titkos aggodalom volt észrevehető.
– Mindez nem olyan egyszerű, – felelte kis idő mulva, – de talán mégis –
kezdet. A cél azonban az a bizonyosság, hogy Istenben hiszünk,
közösségünk van vele és hogy szeret bennünket.
Hallgattam.
– Ön hallgat, – mondta kisvártatva lassan és vizsgálódva. – Bizonyára
egy öreg falusi lelkészt lát bennem, aki egyházának dogmái szerint
beszél. Talán úgy is van, de egész életemben fontosnak tartottam, hogy a
józan ész szabadságát gyönge erőmhöz képest megóvjam és ne homályosítsam
el valami át nem gondolt szabály kényszerével.
Erre habozva és a gondolatokat fáradságosan keresve, ezt feleltem:
– Nem hiszem, hogy cél és maradandó vigasz az a bizonyosság, hogy Isten
szeret bennünket. Ez a kiskorúak előjoga. A szeretet lényét, fényét,
mindenhatóságát nem érezheti senki, aki maga nem szeret. Isten csak az
én szeretetemben elevenedik meg, de nem abban, amit ön az ő irántam való
szeretetének nevez. De ha szeretni tudok, akkor Isten bennem él, őt
magamban tudni: ez maradandó vigasz, benne nagykorú leszek. Az az ember,
aki szeret, sohasem fogja magát istentelennek érezni. Ha azonban így áll
a dolog, akkor nem tudom azt kivánni, hogy Isten szeressen engem, mert
Isten az én szeretetem.
– Nem mondok önnek ellent, – mondta a lelkész, – de mi hiszünk Istenben,
mint minden dolog megteremtőjében, aki előttünk volt és mindig lesz.
Azzal, hogy ilyen vagy olyan módon megelevenedik bennünk, bebizonyitja
szeretetét; abban hogy úgy teremtett meg bennünket, hogy képesek leszünk
neki lakásul szolgálni, fölismerjük irántunk való szeretetét, amelyre
érdemessé lenni és amelyet mindig tudni a mi célunk és bizodalmunk.
– Semmi más lény szeretete nem fog engem megváltani, csak az enyém, –
felelém. – A tűz világít és melegít, de egyetlen tűz sem ég, hogy
világítson és hogy melegítsen. Nem, az ön Istenében, akinek szeretetét
kérnem kell, nem hiszek többé, én nagykorú akarok lenni.
– A nagykorúak és a kiskorúak… – mondta elgondolkozva az öreg ember, aki
fölkelt és föl és alájárt a szobában. No most láthatja, hogyan
kerülhetnek szóba beszélgetés közben olyan dolgok, amelyekre nézve az
emberek sohasem tudnak megegyezni. És mégis azt kell mondania az
embernek, amit gondol; ha áhitattal és megismerés vágyából teszi,
sohasem történik hiába. E dolgokról elhangzó minden állításban és minden
ellenmondásban ugyanegy szellem nyilvánul meg. Majd másképpen fog ön
gondolkodni, most azonban bizonyára joga van ahhoz, hogy úgy
gondolkozzék, ahogyan teszi. Ezt, higyje el, nem mindenkinek engedem
meg, de csekély lenne a bizalmam Isten vezérlő kezében, ha minden embert
ugyanegy útra akarnék küldeni. Talán igazán csak a kiskorúaknak vagyunk
rendelve. – De van-e, aki föléri ésszel, hogy mi kergeti önt ebben a
nyomorúságos ruhában az országútra! Önnek olvasnia, tanulnia kellene…
Föl s alájárt a szobában, amíg az íróasztalán szemébe nem ötlött a
könyv, amelyet a batyúmból vettem ki. Legutóbbi szavaival való
eszmetársulás révén a kezébe vette, lapozgatott, olvasgatott benne és
óvatos ujjakkal belül-kivül megvizsgálgatta, azután a pápaszemét
kereste.
– Hát lehetséges ez? – kérdezte. – Ez akarja nekem fölajánlani, ezt
állítsam a könyveim közé?
Már alig gondoltam a könyvre, aminthogy azt az inditványomat is, hogy
cserélje be, első szavaim elfogódottságával elsietve tettem. A könyvet
az egyik szálláson egy kis púpos kárpitoslegénytől kaptam, aki egy
éjjelre hozzám csatlakozott és őszinte megindultsága akkora volt, hogy
megbántottam volna, ha amikor búcsúzáskor nekem ajándékozta,
visszautasítottam volna. Dróttal összetartott első tiz füzete volt egy
kitagadott grófkisasszonyról szóló regénynek, aki egy ballépése után
sokféle kaland közt vetődik a világban. Mindenik füzetben valami új
szörnyűség készülődött, amely a következőben csaknem, az azt követőben
majdnem és a negyedikben még mindig nem következett be. Be kell
vallanom, hogy érdeklődéssel kisértem az eseményeket és lefolyásukat,
mert nem tartoztam azok közé az emberek közé, akik csak úgynevezett jó
könyveket tudnak olvasni. Még mindig inkább kötött le olyan könyv, amely
az életet írta le, mint az, amely szerzőjének bizonyos írói készségéről
tett tanuságot, de mással nem is szolgált. Az írásra való hajlandóság,
mert azt hisszük, hogy tudunk hozzá, dilletáns fáradozás, akinek igazán
van mondani valója, csak akkor aggódik tehetsége miatt, ha valami
akadályozza az írásban.
Körülbelül ezt mondtam mosolygó házigazdámnak a könyvekről, de
egyáltalán nem azért, hogy megvédjem az én könyvemet, mert az bizony
igazán rosz könyv volt. Ezt kertelés nélkül be is ismertem, de azzal a
mentséggel, hogy engem nagyon érdekelt.
Barátságosan és nekihevülés nélkül mondta:
– Hogyan érdekelhet valakit ilyen könyv?
– Attól függ, hogy ki olvassa, – feleltem, – a könyvekben a legnagyobb
élvezet magának az olvasónak a teljesítménye és a legjobb könyv az,
amely az olvasóval a saját gazdagságát érezteti.
Kopogtak és az óvatosan kinyitott ajtóban egy fiatal leány alakja jelent
meg, aki tisztességtudó határozottsággal, de nagyon félénken azt a hírt
hozta, hogy ebédhez várják az apját. A lelkész egy pillanatra
észrevehetőleg zavarba jött, közelebb intette a leányát és egyszerre egy
körülbelül húsz éves fiatal leánnyal állottam szemben. Megmagyarázták
neki, hogy úgy kell engem fogadnia, mintha nem az lennék, amint akinek
gondolnia kellett. Azt hitte, hogy fura tréfát űznek vele és míg világos
szeme szinte valószínűtlen gyermetegséggel mosolygott, habozott, hogy
mit tegyen. De vonakodásféléről nem lehetett szó, itt céltudatos rend és
pontos engedelmesség volt az úr, úgy hogy egy alig érezhető pillanatra
csaknem élettelen kéz került hüvelykujjam és mutatóujjam közé. Az
üdvözlés tehát a kivánt rendben megtörtént, de lefolyása egy lépéssel
sem vitte előbbre a házigazdámat, aki úgy látszik ráeszmélt, hogy a
közvetetlenség szelleme az ő családi életének házi szellemei közt
tulajdonképpen idegen kísértet volt és hogy egy idegen hozta a házába
sokkal hirtelenebbül, semhogy övéit ne kellene előbb erre előkészítenie.
– Majd értesítem a feleségemet és megmondom neki, hogy ön itt van, –
mondta elfogultan, leányát karon fogta és maga előtt kitolta az ajtón,
úgy hogy egyidőre magamra maradtam és kötelességszerűen azon aggódtam,
hogy itt alkalmatlanságot okozok. Ha kevésbbé komolyan vettem volna a
lelkészt, nagyon könnyen tetszetős hídat verhettem volna, de nem vitt rá
a lelkem, hogy leányával szemben ugyanazt az elfogulatlanságot
tanusítsam, mint amellyel őt nyertem meg magamnak.
Kis idő mulva hangokat hallottam, az egyik az ellenmondásé volt, a másik
mély basszus, amely csitítgatott és rábeszélt. Majd nyomosabb és
hatásosabb lett a basszus, amit hallgatás követett, amelynek
alázatossága közvetetlenül azután hangos ajtócsapkodásban nyilvánult
meg. Meglehetősen nagy idő mulva kinyilt az előcsarnokba szolgáló ajtó
és egy nagy szőke szakácsnő jelent meg előttem. Tetőtől-talpig
végigmustrált, ifjonti anyáskodással aggódóan megrázta vörös fejét és
gorombán rám szólt:
– Gyere velem, mosakodjál meg, az urasággal egy asztalnál fogsz enni.
Előttem elhimbálódzott a konyha egyik sarkába, ahol faszéken mosdótál
állott, a szék támláján vastag törülköző lógott, mellette pedig egy
darab szappan feküdt, akkora mint egy kenyér.
Megtettem, amit kivántak és a szakácsnő kérdésére azt feleltem, hogy
tanult országútgázoló vagyok, de most hely nélkül.
– Mázoló?
– Nem, gázoló. Inkább enném itt künn veled, mint az urasággal.
– Azt elhiszem, – felelte. És tegez ez az ember… – Mi jutott az úr
eszébe.
– Ó, semmi rosszat nem forgatok a fejemben.
– A háziúrról beszélek, nem rólad, – jelentette ki vendégszereplésem
ellensége. – Siess!
Kikapta kezemből a törülközőt és kegyesen oldalba lökött, hogy ne
kelljen külön megmagyaráznia, mely irányban kell mennem.
Azt hiszem, hogy a lelkészné asszony, akihez most jutottam, jó akarattal
magának is, nekem is megkönnyíthette volna a helyzetet, amelyet férjének
kivánsága teremtett meg a számára, mert amikor az ebédlőbe léptem, a
család már asztalnál ült és én természetesen betolakodónak éreztem
magam. Derűlt nyugodtságom és egykedvüségem elhagyott, mert nem tudtam
magamat arra kényszeríteni, hogy úgy tessem a ház nőinek, mint ahogyan a
háziúr nyilván kivánta és remélte. A lelkészné olyan nyilvánvaló,
izgatott ellenérzéssel volt irányomban, hogy semmisem csábított a
legyőzésére, hiszen csak olyan mozdulatok és szavak segítségét
használhattam volna, amelyek fölületesek, tetszeni vágyók és hiúk lettek
volna. De mert úgy éreztem, hogy ok nélkül aláztak meg, elhatároztam,
hogy ugyanazzal a pontossággal fogok fizetni ezért a gyalázatért, mint
amellyel velem szemben elkövették. Haragudtam egészen az elkeseredésig,
az élet áprilisában gyorsan változik a lélek időjárása…
Belépve néhány szóval üdvözölni akartam a hölgyeket. Hárman voltak, mert
még egy másik, fiatalabb leány is volt a paplakban, de a lelkészné
asszony üdvözlő szavaimnak röviden véget vetett:
– Hát… csak üljön ott le.
Meg akartam fordulni, hogy távozzam, ekkor elfogtam az öreg ember
pillantását és leültem. Barátságosan szólt hozzám, de egyszerűsége
elfogult és kissé leereszkedő tartózkodássá változott, amelytől ő maga
szenvedett. Nyilván reám és segítségemre várt, belsőleg neki is
rugaszkodtam és kudarcot vallottam.
A ház asszonya föltünően sovány magas nő volt, arcvonásaiban az élet
gondjainak kínos kifejezésével, amely mellett a megdicsőülés halvány
lehelete sem volt található, pedig ezt még a legnagyobb nyomor is
megadja minden nő arcának, aki szerető feleség és anya volt. Korlátolt
nézetekben és kicsinyes szokásokban meggyökeresedett természet képét
mutatta, de a feszesség, amelyet lénye elárult, olyan józan volt, hogy
megfélemlítette az embert. A virágocskákra tekintettem, akik e
magabíráskodás pedáns jótéteményei közt virultak föl és megnyugodtam,
mert a két fiatal leány bár kissé megfélemlített frissesége úgy hatott,
mint a megujuló természet megváltása. Bensőmben kissé kibékültem az
anyával és egészen kibékültem volna vele, ha csak a legcsekélyebb
előzékenységet mutatta volna.
Az öreg ember kedvéért, aki szeretettel szólt hozzám, azt latolgattam
magamban, nem lenne-e talán ajánlatos, hogy háza hölgyeinek némi megértő
engedményt tegyek; beszélhettem volna apám állásáról és házáról és
arról, hogy nem azért koborlok ilyen ruhában a világban, mert
elveszettnek hittem magamat, hanem mert magamat kerestem. De lemondtam
erről az előzékenységről a fiatalság ama makacsságával, amelynek előjoga
az engedmény gyülölése. A fiatalság szenvedélyes tévedése
meggyőződéseért szebb, mint a fölnőttek szenvedélytelen erénye, még
akkor is, ha a tapasztalat ezeknek ad igazat. Hiába, már én csak
eltökéltem, hogy nem ismerek tiszteletet, csak ha az én személyemnek és
legsajátosabb javamnak szól.
Fehér abrosszal terített hosszú asztalnál ültünk világos szobában,
amelynek üvegajtaja a kert felé ki volt tárva. A két fiatal leány
terítéke nagyon közel volt a szüleikéhez, úgy hogy nekem nagyon sok hely
maradt. A lelkészné asszony erőszakosan és hangosan gondoskodott rólam
azzal a visszataszító szolgálatkészséggel, amelyre csak azok az
asszonyok képesek, akik egyszerre engedelmesek és akaratosak és bosszús
megadásuk mellett meghúzódik az a kivánság, bárcsak minél előbb
ostobának bizonyulna be a férj parancsa. A látszat tehát az volt, hogy
nagyon tiszteli férje akaratát, a valóságban azonban mindent, amit a
férje akart úgy teljesített, hogy jó szándékainak érvényesülése
lehetetlen volt. Nagyon jól láttam és éreztem mindezt és beérhettem
volna azzal, hogy jól mulatok e titkos megfigyelésemen, de nagyon is
óhajtottam, hogy vendéglátó házigazdám egyszerű emberiessége
diadalmaskodjék feleségének szűkkeblű előitéletén. Tehát vagy el kellett
tűrnöm hallgatagon a megaláztatást, amely a ház asszonya részéről ért,
vagy pedig energikusan meg kellett kísérelnem, hogy cselekvő akarattal
és olyan szembetünően fogjam jóakarómnak a pártját, hogy vele
ellenfelünket látható és döntő vereség érje. Ez azonban nem történhetett
volna meg megszégyenítése nélkül, amit pedig nem mertem megkockáztatni,
mert attól tartottam, hogy ezzel azonnal elvesztem pártfelem segítségét.
De mielőtt még véglegesen határoztam, a véletlen döntött és én
megszabadultam minden további fontolgatástól. Éppen azzal próbáltam
tisztába jönni, hogy az asztalnál levő pártok melyikéhez húznak a fiatal
leányok, amikor megjelent a szakácsnő és elvitte a levest, hogy új ételt
tálaljon föl. Tányért váltott, de az enyém kivételével, amelyet a
lelkészné asszony rosszaló homlokráncolására ott hagyott előttem. A
lelkész úr ezt csak akkor vette észre, amikor már körbejárt a hús, a
főzelék és a burgonya és a szakácsnő valamennyiünk balszerencséjére már
távozott volt a szobából, amikor visszafojtott fölháborodással
meglehetősen hangosan így szólt a ház ura:
– Vendégünknek azonnal hozzanak másik tányért.