volt ennek az ökölcsapásnak; a gonosz ütés teljébe találta e kebel drága
gyöngeségét. Halvány ajka reszketett e sebtől és alakja a szilárd akarat
hüvös magatartásából egy pillanatra bánkódásba, sőt kínszenvedésbe
roskadt össze, úgy hogy megremegtetett a veleérzés és forró düh rázott
mint a láz. Mintha álomképben rövid, kínzó időre egy fa törzséhez láttam
volna kötve ezt a testet, amelyet átjártak kegyetlen ellenfeleinek
nyilai és vékony vérpatakocskák csorogtak alá eltorzult tagjain.
Megértettem egy új idő martirjainak, egy erő szentjeinek szenvedését,
akik nemes gyöngeségük keserves dicsőségét egyre megismétlődő vereségben
kóstolgatták ki.
E látomás hatása alatt, mintha hangos kiáltással világosított volna fel
valaki, hirtelen megértettem, mi az a «bizonyos dolog», amelyről annyi
határozatlansággal panaszkodtak, ami hiányzik és aminek kedvéért
titokzatos kegyvesztettség reménységétől és boldogságától fosztotta meg
e különös éjjelen szerzett barátomat. A gyönyörű száj, amely oly
biztosan mondta ki ezt az itéletet, nem ismerte annak az erőnek a nevét,
amely a férfinek hatalmat adott a beszédre és a hallgatásra és amely
legyőzte a száj kedves gazdáját. Én azonban úgy éreztem, mintha mi
hárman fájdalmas világossággal már ismernők a kimondhatatlan nevet, itt
a pillanat és a kemény valóság mindenhatóságában az a bizonyos dolog, a
földi szellem intézkedett és uralkodott.
Ezek a benyomások azonban csak futólag kaptak gondolataimban teret és
világosságot. A megsértett fölpattant, de új magatartása irtózattal
töltött el, éreztem, hogy végzetes változás ment benne végbe és hogy az
ellenfele által erőszakosan fölidézett fölfogás szinte parancsolólag
hatalmába kerítette a lelkeket. Egy belső hang, amelynek értékét nem
ismertem föl, fölriasztott és szerettem volna odakiáltani a bilincseitől
megfosztottnak: «Hallgass! Hallgass! Fordulj el tőlük, gyere el innen,
inkább menekülj, semhogy azzal a fegyverrel élj, amely téged megsebzett.
Menekülésed a győzelmed lenne, egy drága jószág titkos megmentése és a
csöndes homályban két szem várja a győzelmedet. Ne mutasd meg e
szemeknek, mily nagy a hatalom, amelynek engedelmeskednek. Ha erényed
kedvéért megadod magadat, akkor megvetni tanulja, amit eddig
vetélytársadban megcsodált, de ha ugyanazokkal a hatalmi eszközökkel
élsz, amelyek aljasak, akkor annak az asszonynak a szemében, akit
szeretsz, hiú fönhéjázás és gyönge öncsalás árnyékbirodalmává lesz a te
világod.» De lefogva a hatalmaktól, amelyeket valamennyien uraltunk,
hallgattam, bizonytalanabbul mint haragos apjának hangjától a megfeddett
gyerek. Hallottam a válaszul adott szavakat és már az első hangból
kiéreztem bosszúvágyukat:
– Ha kiutasít vélt boldogsága területéről, báró, ahogyan már előbb a
vendégünket kiutasította a házából, fogadja búcsúzóúl ama
biztosításomat, hogy annál szívesebben leszek az ő utódja, mert az ön
elődjének szerepében már nem éreztem magamat valami jól.
Ijesztő csönd. Megtörtént a döntés, a harc örökre elveszett, a sötétség
diadalmaskodott és mint tisztátalan játékszer széttaposta minden szív
szorongó szeretét. Vad bánat fogott el, láttam a fiatal szép nőt és ezt
kiáltottam: «Neked volt igazad.» Alig tudtam, mit beszélek vagy mit
teszek, lelkemben ennek az órának a háborgása, a magamhoztérésre és jó
tettre hajtó határozatlan ösztön és az élettől való kínzó félelem
tombolt. Távoznom kellett innen és nagy léptekkel kimentem az éjszakába,
egyenesen oda. Harsogó, mintha fekete fogak közül előtörő nevetés kísért
és eközben mint kaján torzarcokkal teli függöny mögött elsülyedtek a
képek.
– Kiszolgáltatta őt, – dadogtam magamban, – kiszolgáltatta őt! Mit ér
most még neki a menekülése és az az egy, a szentsége?
A kert facsoportjai olyanok voltak, mint sötét hegyek; bokrok közé
jutottam, amelyeknek levelei harmattal voltak tele, a hold lement, csak
mögöttem fénylett a sötétségben mint tűzvész utolsó, parázsodó szikrája
egy lámpa az események elhagyott helyén. És mint romhalmaz körül még
egyszer hallottam a báró hangosan és nyugodtan szóló szavát,
diadalmaskodás nélkül, de az erő olyan öntudatával, amely szépen és
nagyszerűen hatott:
– El innen! És élj boldogul, ahogyan tudsz! Nem csökkenti a nő értékét
az, hogy nem volt meg az erőd, hogy megtartsd magadnak.
Ő fölnevetett és most úgy látszik, mintha valamennyiükhöz szólna.
– Ördögnek hisztek engemet? Akkor majd meg kell változtatnotok azt a
véleményt, hogy minden ördög szomorú. Nekem sokkal rövidebbek az élet
napjai, semhogy a ti beteges aggodalmaskodástokkal töltsem. Ami az
enyém, élvezni akarom…
Nem értettem, hogy még mit mondott, mert a hangját mérsékelte. Úgy
látszott, hogy a barátom eltávozott, az utolsó szavakat talán utána
kiáltották, az asztalnál mindenkit mintha ugyanegy dolog foglalkoztatott
volna, még föllángolt egy fény és csengett a pohár. A nedves bokrok
mögött ráakadtam a falra és átvetettem magamat rajta. Az országutat
nehezen lehetett fölismerni, de mert csillagos volt az ég, rátaláltam az
útra az égen a fák koronái közt. Amikor jobbról az erdőhöz értem,
tapogatódza a fák közé mentem és ott, ahol állottam, a fák alatt a
földre vágódtam. Gondolatok kergetődztek az agyamban, amelyeket sohasem
tudtam elfelejteni és amelyek még ma is külön helyet foglalnak el
emlékezetem világában, mert nem tudnak szépen beleilleszkedni, mint ez
már néha megszokott történni olyan fölismerésekkel, amelyek soha meg nem
ismétlődve nagy lelki izgatottságunkban nyilvánulnak meg nekünk. Úgy
látszik, hogy ezek a fölismerések az ifjúság, a szenvedély és az állapot
külön tulajdonságaihoz vannak kötve és némiképpen hasonlítanak azokhoz a
nevezetes napokhoz, amelyeknek valami dátumot adunk és amelyek a mi
személyünkkel kapcsolatban még egyszer nem ismétlődhetnek meg az
emberiség történetében. Hogy lelki világunk épületében mi az értékük
mint építőkönek, titokzatos és föl nem ismerhető, nem jelölhetjük meg,
nem is használhatjuk föl tetszésünk szerint és mégis érezzük, hogy bele
van illesztve a sötét, terhethordó falba.
A földi szellem hatalmasabb mint valamennyi félisten, gondolám és
mennyivel boldogabbak a hivatatlanok, mint azok, akik bár hivatottak,
mégsem kiválasztottak. Mi jobb a világ mulandó és nem mulandó
birtokaiért és élvezeteiért való harcban, a szív ököl nélkül, vagy ököl
szív nélkül? Szív és ököl együtt, ez az erő… Az agyamat döngető
gondolatoktól kínozva, a kimerültség rövid, álomtalan álmába merűltem.
Mikor fölébredtem, a hajnal hasadását láttam a fatörzsek mögött. A
levelek közt, fönn a fák csúcsai közt tompán zúgott a szél. A reggel
vajudása alatt ismét lezártam szememet és ekkor az éjjel hallott zene
motivuma, a pásztordal, tele az öröm jámborságával, mint tarka édes
hűsítő járta át szívemet és elűzte lelkemből az emésztő várakozás
kínját, amely az átéltekre való visszaemlékezéssel fölébredt. Az erdő
fái közül kiléptem az útra és elmentem, tovább, anélkül, hogy
visszanéztem volna. Nemsokára egészen kivilágosodott és harmat hullott,
a szürke utat megszabadította az előző napra való visszaemlékezéstől és
köröskörül mindent fölfrissített. A lankáson és az árkokban kemény és
kevéssé illatos nyári virágok nőttek, többnyire vöröses színük volt,
barna vagy sárga szín keveredésével, szabálytalan bokrosodással és
porosak voltak. Szederindák és partilapuk közt várakozva álltak e korai
reggeli óra nagy csöndjében és ürességében. Cipőm egyenletes kopogását
nem kísérte semmi madárfütty és semmi rovarzümmögés. A napra gondoltam,
amelynek nemsokára jönnie kellett és a fölvidulásra, amely aranyos
sugaraival mindannyiunkat hatalmába fog keríteni. Egy kanyarodó után,
ahol patak halk csörgedezését hallottam, szabad mezőre vitt az út és a
már érő búza tompaszürke és ezüstös szőnyegével megnyílt előttem a
világ. Egy mezei út elágazásánál, amelyen tovább menni szándékoztam, két
kőrisfa közt Mária-képet láttam. Ferde fatető alatt állott az égi
asszony és fájdalommal és boldogsággal teli mosollyal nézett le a
karjában pihenő gyermekre. Kissé fölemelve kebléhez szorította, egyedül
e tág vidéken, harmat és hajnalhasadás és búza közt. Lábam megtorpant e
látványra, fölnéztem reá, de csak rövid, gyors pillantással, mert
szépsége oly hatalmas lett bennem, hogy tovább menve a botomat meg
kellett suhogtatnom a levegőben és dobognom kellett a földön.
HARMADIK FEJEZET. Penina.
Ha az alsóbbrendű emberi ösztönök régiójában és a napi szükségletekért
folytatott harcban nem tudtam érvényesülni, gyakran gondoltam Szemesre,
akit akkor csak első találkozásunk révén ismertem. Nem tűnt föl a
tucatemberek közt, ami biztosságot adott neki, senkinek sem tűnt föl,
könnyen alkalmazkodott. Mert a föltűnés az utcán egyet jelent az
idegenkedés és bizalmatlanság fölkeltésével, a csak az éhség és az aljas
vágyak csillapítását szolgáló haszonért és nyereségért folyó civódás
területén mindenki a tömeg ellenségének számít, aki, ha csak
szerénységgel vagy tisztességtudással kiemelkedik belőle. Talán az a
legkínzóbb kényszer, amely a mindennapi életben ránehezedhetik a létéért
küzdő emberre, hogy közönségessé kell válnia és meg kell magát aláznia,
ha meg akar állani. Mennyivel könnyebb a szegényes gondolkodású embernek
értelmesnek és szívesnek föltűnnie, mint az érzőnek igényeit és
gondolkodását megtagadnia. Gyakran gondoltam, hogy ha már ily keservesen
szenved a bizonytalan és értékének meg akaratának tudatára még alig
ébredt lélek, mekkora fájdalmat okozhat a jó és mindent teljes
öntudattal fölismerő embernek csak az is, hogy él. A világ szentjei
vértanúságának távoli és első sejtése fogott el és megértettem, hogy
testi szenvedésük lelki kínjaiknak csak szerény jelképe volt. Velük
szemben szerencséseknek hirdettem a hősöket, az akaratukban meg nem
ingathatókat, akiknek nagy lelke vak volt tetteik értéke iránt és
akiknek tiszta akaratuk volt a legértékesebb tettük.
Az egészséges ifjúság természetes hite azonban nem győzhető le és bár
itéletét még a tények és jelenségek világából meríti és tényekkel
meggyőzhető, fölemelhető és lesújtható, mégis az övé az erősebb hit,
erősebb még a tapasztalt ember tudásánál is. Életünk kezdetén hiszünk a
jóban, bár nem ismerjük, később hinnünk kell, noha ismerjük, a
betetőzése azonban a megismerés, ami nem más, mint bizalom. Örök szava
ez: elvégeztetett. Nem künn valahol a világban, amelynek berendezését ti
fantasztái a készséges vádnak, ti a tisztátalan lélek tisztaságának
pathetikusai ócsároljátok, hanem minmagunkban. Elvégeztetett annyi, mint
készen vagyok, mert hiszek. Tudni akarjátok miben? Ha azt kérdezitek,
sohasem fogtok feleletet hallani, mert a feleletet ismerni annyi, mint
kiválasztottnak lenni. A hivatottak kérdeznek és a kiválasztottak nem
felelnek.
Ifjúságomban gúny és aggodalom gyötört, de nem rontott meg. Hamar
megtanultam, hogy az ember a világon mindig csak egyszer meglevő saját
lelkének semmi sajátságosat, mindig magányos lényének semmi különöset
sem mondhat vagy tehet anélkül, hogy, a többi közt, nevetségessé is ne
tegye magát. De megtörve és megalázva, mint láng a romhalmazból, egyre
újra föltámadt a bizalmam és künn, egyedül fák alatt, menekülő úton
gyakran mondtam: «Én, az utca rongyos legénye tudom, hogy a hit, amely
engem nevetségessé tesz, tisztábban ragyog a világba, mint a ti lelketek
halvány pislákolása, amely megóv titeket a gúnytól és aggodalomtól.
Senkisem fog titeket kinevetni és senkisem fog áldani.»
Az emberi alakok közül, melyekkel a fönhéjázás és megalázkodás közt
váltakozó ingadozás ama nyugtalan napjaiban találkoztam, alig van egy,
amely szorosabb és vigasztalóbb közösségben lenne emlékezetemmel, mint
Peninaé, ámbár arca úgy bukkant föl és sülyedt el ismét az élet
hullámaiban, mint az éjszaka homályos egén kergetődző felhők mögött a
csillag. Azt hiszem, e találkozásban az volt a vigasztaló, hogy életének
gyalázata ellenére, amely sokkal nagyobb volt, mint az enyém, mégis oly
tisztán megóvta a sötétségben egy érző szív emberi fényét, hogy a magam
nyomorúságát könnyebbnek éreztem és reménységem ismét visszanyerte az
erejét.
Már nem tudom biztosan, hogyan akadtam akkor össze az ódon
kikötővárosban, a «Barlang»-ban Peninával és társaival. Amaz üres
éjjelek egyikén volt, amelyek sivárságban és vágyódásban és
végeszakadatlan, értelem és cél nélkül való nyugtalan ide-odajárkálásban
telhetnek el és amelyeket mindenki ismer, aki idegenben ifjú évei
tanácstalansága miatt szenvedett. Hogy ifjúságunk magárahagyatottsága
áldássá váljék, erő kell hozzá és valami cél, a fejlődés tervtelen
éveiben ez a magárahagyatottság a legjobbak közül is nem egyre nézve
végzetessé vált.
Kis Penina, virág az utca porában, nem foglak elfeledni, tündöklő
ékesség lelkem ruháján. Kedves a nap, amelyen megtaláltalak és
elhagytalak, hogy többé el ne veszítselek. Emlékezetem kertjében tovább
virulsz, pedig nem ápollak, nem is gondozlak. Sőt megtörtént, hogy
hosszú időre elvesztél emlékezetemből, jó napokban vagy veszedelmes
jólétben, amelyet mulandó dolgok adhatnak nekünk. De hideg szélben,
vészes és zord úton megnyugtatásomul, békességemül ismét érzem illatodat
a lelkemben. Vannak a léleknek virágai, amelyek csak akkor nőnek,
virulnak és illatoznak, ha a szél és a fény áthatol az összetépett kabát
rongyain, selyem és prém alatt elhervadnak és ha ápolt kéz gondozza
őket, elszárad a kelyhük.
Ilyen virágok kedvéért rohantam mindig újra a vándorlás
bizonytalanságába és békétlenségébe. A magányosság elégedetlenségében
lakozik a legtisztább remény, az egyik a csendből hallja ki Isten
szavát, a másik inkább a viharból, sőt van ember, aki csak külső
viharban leli meg belső nyugalmát. Sokaknak a jelenségek értelmébe való
hosszú szemlélődő elmerülés után villan meg valamelyik életigazságuk
fénye, másoknak ellenben hirtelen egész lényük megrázkodtatásában
nyilvánul meg, itt szelid mosolynak enged az akadály, amott könnyek árja
omlik és az eltakart fenékről elmossa a zavarodottságot és lényünk
szerint az enyhe fény vagy az égő áram csábit bennünket. De nem mindig a
megismerés a végső cél? Ha másképpen tudjátok, oktassatok ki. Én úgy
láttam, hogy a világon minden nemes harc a megismerésért folyik, mert ez
ad erőt nagy áldozatra és biztositja az egyetértést.
A késő éjben messziről halvány fényt láttam az utcán. Feléje tartottam,
mert magához csalogatott, de egyszersmind bizonyos kellemetlen érzést is
okozott. Akkoriban egy timármesternél dolgoztam, aki nem mintha valóban
szüksége lett volna reám, hanem inkább szánalomból időnként alkalmazott,
hogy végre némi rendet teremtsen könyvei és irományai közt. Időközben
meg kellett látogatnom üzletfeleit, különböző megbizásokat végeztem és
bevásároltam a számára. Még nem voltam húsz éves.
Az a társaság, amelyet éjjel a «Barlang»-ban, ebben a legutolsó lebujban
találtam, sokáig lekötötte érdeklődésemet és ez betöltötte életemet.
Külsőleg kevéssé különbözhettem azoktól a fickóktól, akik közé
keveredtem, bár volt még valami pénzem, de a ruhám eléggé szegényes
volt. Minden akadékoskodás nélkül fogadtak maguk közé, mint ahogyan azok
az emberek szokták, akik egészen jól tudják, hogy nem egykönnyen akad
ember, akinek még nagyobb elnézésre van szükségük, mint maguknak. Köztük
ült Penina, vérvörös kartonbluz volt rajta, világos haján színtelen
kendő és különös szeme szürke volt és kissé ferde. Nagy szája a sóvárgás
és szomorúság szenvedő kifejezésével, az ajak minden ivelése nélkül,
széles volt és egyenes, mintha erős ecsetvonással festették volna és
csaknem színtelenül illeszkedett bele keskeny állába. Arca, mint egész
lénye egyszerre megragadta az érzékeket és fájdalmas édességében mégis
valami elpusztított fönség volt, valami távoli, világos ég tükröződött
benne.
Félreismerhetetlen hajlandósággal az odaadásra ült, csaknem feküdt egy
karcsú legény mellett, akiről nem tudtam levenni a szememet, bár
gúnyosan lekicsinylő tekintete elárulta, hogy nem akar rólam tudni és
már rövid idő mulva leplezetlenül kimutatta megvetését. De arca annyira
tele volt gonosz, kemény élettel, olyan komor, szép és hetyke
egyszersmind, hogy majd gonosztevőnek tünt föl, majd fiatal uralkodónak,
aki itt romlásnak és megalázásnak tette ki a méltóságát. Kubas volt a
neve.
Egészen pontosan nem tudtam fölismerni, kikkel volt tulajdonképpen
dolgom ebben a társaságban, egyet azonban hamar megláttam: könnyen
vették az életet. Ámbár csupa fiatalember volt együtt, a korán
tapasztalatot szerzett emberek dacos fölsőbbségével viselkedtek,
szemtelen biztosságot mutattak, hallgatások ravasz volt és öntudatos,
egykedvűen vették gonoszságukat és vakmerőségük tele volt megvetéssel a
polgári társaság jogai iránt, amelyet gyűlöltek. Mert az utca korán edz
és érlel, nevelése senkit sem kényeztet el és zavaros hullámaiban
gyakorlottabb úszók vannak, mint a biztosított életviszonyok csöndes
árjában. Fiatalságában tetterősebbnek, vakmerőbbnek és életrevalóbbnak
bizonyult nem egy ezek közül az elzüllött legények közül, mint sokan,
akik hasznos óvatosságuk szegénysége miatt sohasem lettek emberek, akik
nem mennek ugyan tönkre, de nem is állnak meg a maguk erejéből.
Néhány nap mulva, amikor egymagamban ültem, Kubas odajött hozzám és ezt
kérdezte:
– Mit akarsz itt nálunk?
– Nem tudom.
– Nekem mondod? Peninát akarod.
Rettenetesen megijedtem, de Kubas megrendíthetetlenül nyugodt volt.
Becsmérlőleg nevetett és kiváncsian nézett reám.
– Nem akarom őt, – feleltem.
– Dehogy nem akarod. Meg is kaphatod, de ne ajánljál neki pénzt, nagyon
érzékeny. A pénzt nekem adhatod.
Érzelmeimet nem tudtam rendezni, megrohantak, mint vadászkutyák a vadat.
Szeme észrevette legtitkosabb óhajaimat, amelyeket magamnak sem mertem
bevallani és megláttam benne, hogy gyalázatosan visszaél velük és
bepiszkolva megszentségteleníti őket. Szeme egyszersmind fenyegetődzött,
csak az a kivánság lelkesítette, hogy beleegyezésemet hallja. Ez a
követelés volt a leghatalmasabb e pillanatban, nekem támadt és
védekeztem ellene, amikor ezt mondtam:
– Penina téged szeret.
És hirtelen hatása alatt mindannak, amit szemem a legutóbbi napokban
forró csodálattal, szánalommal és haraggal látott, folytattam:
– Tiéd ő egész szívével, lelke legmélyéből. Ha beszélsz, reszket a
figyelemtől, ha elmégy, elhal és föllélekzik, visszatér beléje az élet,
ha visszajösz. Az árnyékod ő, betakar a szeretetével, amely áhitatosabb
bármely imádságnál. Amikor egyszer megütötted, reszketett
meghatottságában, mert durvaságodban csak azt látta, hogy törődsz vele …
és most… azt mondod nekem…
Kubas kiváncsian vizsgált. Halvány, gonosz arcán semmi elfogultság nem
látszott. Ez az ember valóban gonosz volt, gonosznak született, az volt
hiúság és megbánás nélkül. Gonosz volt legbelsőbb hajlamánál fogva csak
magáért a gonoszságáért, nem bánatból vagy bosszúérzetből, nem is
csalódásból vagy elkeseredésből, csak legsajátosabb énjének
engedelmeskedett és a gonoszságban egyszerű volt és erős. Megértettem,
hogy Penina az élettől való félelemtől megborzadva egészen odaadta magát
neki. Ezt a félelmet csak az ifjúság ismeri, amely még azt hiszi, hogy a
lét elemei valami titkos igazságosztás jóakaratától függnek. Most
értettem meg először a gonoszságot, amely eredetére és értelmére nézve a
napi jelenségek hiábavalóságától egészen a vallás miszteriumáig örökre
titok marad nekünk embereknek.
Kubas gondolkodott.
– Te bolond, hiszen ha nem úgy volna, ahogyan mondod, nem ajánlhatnám
föl neked. Azt hiszed különben, hogy valami ujság ez neki? Utólag
fizethetsz. Nos?
Az után, amit mondtam, biztos volt ellenszolgáltatásomról, mert a
gonoszok sokkal tisztábban ismerik föl az érzés őszinteségét vagy
hamisságát, mint ahogyan az érző emberek a gonoszság örvényeit egész
mélységükben csak megérteni merészelhetnék is.
Mivel hallgattam, Kubas hirtelen és anélkül, hogy megkötöttük volna az
üzletet, fölkelt. Amikor az ivószobából távoztam, láttam, hogy szép,
kemény, élesráncú arcával egy darab papirosra hajolva a gázláng
szegényes vilgításánál firkálgat valamit. Penina nem volt ott, a sötét
kapualjban a kijáratnál találkoztam vele.
– Gyere velem, – mondtam, – csak egy pillanatra.
– Benn van Kubas? – kérdezte alt hangján.
Kisebbnek láttam, mint máskor, az utcai halvány fény ráesett szánandó
gyermekvállára és úgy látszott, hogy fázott nyomorúságos ruhájában,
amely izgatóan mutatta testének formáit. Ősz is volt már és az
alkonyatban falevelet és papirdarabokat kergetett az utcán a szél.
– Később is ott lesz még. Kérlek, gyere, kérlek.
Habozva jött velem, minden együttérzés nélkül. Egy lámpánál megállott és
kérdő tekintettel nézett föl reám. Összeszedtem magamat:
– Penina, szegény kis Penina… ez a Kubas…
– Hallgass!
Szava ütött és úgy talált, mint valami kéz a sötét levegőből. Én ostoba,
aki szánalmat mertem mutatni a szeretetnek és megvetést a tárgyának.
Egyetlen szót sem tudtam többé mondani, se szegényt, se gazdagot,
megrendülve és tehetetlenül állottam az utcai szélben és nem volt
gondolatom. Csak az az egy tudat gyötört a kínszenvedésig: nem fogom
legyőzni az életet, nem fogok rajta uralkodni.
Penina vizsgálódva, csaknem kutató szomorúsággal rám nézett és hirtelen,
mintha valami régen elvesztettet fedezett volna föl arcvonásaimban,
elfordította a fejét és lerázva a kezemet válláról, homlokával nekidőlt
a vas lámpaoszlopnak és sírt. Arcát nem takarta el a kezével, sírt, mint
ahogyan sötét felhőből zápor zuhog a földre.
– Hát így van, – mondta lassan, amikor lecsillapodott. – Ne gyere többé
közénk. Hallod? A te utad a világosságba vigyen.
Elfutott és eltűnt a szemem elől a régi kapú sötét torkában, a melyen
korcsmacégér fölött kicsiny, vöröses fényű lámpa égett. Soha sem láttam
többé.
De míg mi el vagyunk telve becsületességünk látszólagos gazdagságával,
addig talán a világ örök lelkiismerete kimondta az irgalom megváltó
szavát Peninára, akinek tisztasága elvesztett egéért omlott égő könnye
minden bűnt kimosott lelke ruhájából.
Csak sokkal később életem folyamán, amikor megkezdődött gondolataim
harca az egyetlen, a nagy megváltás szóért, állott Penina ismét mellém
és könnyeit, mint valami fénylő követ, odanyujtotta kétkedésem
sötétségébe.
NEGYEDIK FEJEZET. Az első vacsora.
A szél ágról-ágra röpítette a virágport és megtöltötte vele a kelyheket,
megmozgatta a gyönge gabonaszálakat és a mezők szőnyegébe világoszöld
vándorló fényszigeteket varázsolt. Egész reggelen át pacsirtadal kisért,
úgy, hogy a kék ég mintha hangosszavú csengőkkel lett volna tele.
Mekkora gazdagság a meleg földeken! A tavasz éltető ereje behatolt
keblem sötét börtönébe, ahol a szívem dobogott és a vér mint a rét
forrása és patakja csurgott a maga útján. Köröskörül kankalinnak és
erdei földnek a szaga terjengett, úgy hogy a szél simogatása
gyermeknapjaim emlékeivel töltötte meg érzékeimet és gondolataimat,
lengedezésével tarka világot keltett életre, mintha színes képekkel telt
átlátszó kendőket lobogtatott volna a szemem előtt. Szabadon csapongtak
gondolataim, mint a szél, majd azt a tájékot keresték föl, majd ezt,
egyik ritka órától a másikhoz röpültek, embertől emberhez, a
leirhatatlantól a megfoghatóhoz, pajkos tréfáktól a vér biborvörös
mélységeibe, ahogyan az akarat igája alól fölszabadult gondolatok
szokták és előttünk sürögnek-forognak, tréfát űzve a hatalommal, amely
máskor megfékezte őket, magukkal, velünk, a világgal.