szeretetreméltó és valóban finom ember közösségéről vagy
ellenségeskedéséről, a hölgy lénye eleinte még kevesebb bepillantást
engedett a természetébe, különösségébe vagy értékébe, de legkevesebbet
abba, hogy mi a helyzet fiatal kérőjéhez, akinek röviden érintett
története sajátságosan elfogulttá tette itéletemet. Egy csöndes órát
kivántam magamnak pihenőül, hogy összegyűjthessem gondolataimat és
benyomásaimat és világosságot teremtsek magam körül. Az a bizonytalan
érzés, hogy új barátom azt a föladatot szánhatta nekem, hogy kettőjük
viszonyában valamiféle szerepet játszak, nem szerzett éppen
megkönnyebbülést és még kevésbbé tartózkodó, kissé feszes
méltóságteljessége az öregebb úrnak, aki a kegyelt szerepét játszotta e
rendkivüli előkelő és megrendült lelkek életének ünnepies mozzanatában.
Igaz, hogy ebben a szerepében szeretetreméltó volt és kimért
nyugodtságot mutatott, biztos volt anélkül, hogy nagyon is erősnek
látszott volna, igényes amaz elbizakodott jókedv nélkül, amely oly
kevéssé illik megőszült szerelmeshez és kissé szánakozó magával szemben
is. Emellett büszke volt Mechtildiszre, de egyszersmind idegenszerű
határozott bizalmat is mutatott, amelynek ereje nem lelkének valami
kiválóságában rejlett, hanem abból a hatalomból táplálkozott, amely
ebben az esetben jogosultság nélkül uralkodott a fiatal test és a
szerelem tavaszának viruló tengerén. Olykor hajlandó voltam arra, hogy
tekintélyesnek és gazdagnak tartsam, de ha ez a fiatal leány ezekért a
kincsekért választotta volna, hogyan lehet ezt összeegyeztetni a
szavakkal, az igényekkel és az elkeseredéssel, amelyeket mint a maga
csalódása, vagy a leány csalódása okául adott értésemre ismerősöm a
találkozásunk után? Talán az a már öregedő ember rendelkezett a
«bizonyos dologgal», amelyről oly szenvedélyesen és parancsolólag, annyi
kegyetlen vágyakozással és sajnálkozással volt szó? Nem hihettem, de meg
úgy láttam, mintha a fiatal kérő is rendelkeznék külső javakkal és
összehasonlításaimban és következtetéseimben eleinte talán arra sem
gondoltam, hogy esetleg azok az értékek, amelyeknek hiányát magában
érezte a barátom, alapjában véve csak szerelme tárgyában hiányoztak.
A bor boldogító hatalma tarka pillangó csapongásához hasonlóan szabaddá
tette a lelkeket. Nem éreztem már azt az eltitkolt ellenmondást magammal
szemben, amely kezdetben annyira rám nehezedett, nagyon is fiatal voltam
ahhoz, hogy továbbra is megőrizzem a megfontoltságot, amely talán annál
inkább kötelességem volt, minél őszintébben közeledtek felém, az
országútról betoppant teljesen idegen felé, de a szomszédom
észrevehetően bátorított, hogy ne feszélyeztessem magamat. Nem azért
tette ezt, hogy felületes tetszését fejezte volna ki vagy könnyelmű
elismeréssel lett volna csavargói tapasztalatomból vett ártatlan tréfáim
iránt, amelyekkel a társaságot mulattattam, de mindig olyankor tette,
amikor az az őszinte meghatottság, amely e szép óra boldogsága
következtében erőt vett rajtam, lelkemnek vagy gondolataimnak
megnyilatkozásával többet árult el a lényemből, mint amennyit a
társadalmi szabályok szerint mutatni szabad lett volna. Ez előkelő
magatartása határozatlanul, de azt éreztette velem, hogy ha egyáltalán
volt valami célja vele, ez nem lehetett nemtelen vagy könyelmű és néha
bizonytalanul úgy éreztem, mintha kevésre tartotta volna barátnőjének
lelki gazdagságát és értékét.
Nekibátorodtam és arra kértem, hogy hegedüljön még valamit. Ekkor nézett
először egészen és nyugodtan az arcomba és mintha arany hullám csapott
volna rajtam keresztül. Az ifjúság misztikus babonás hite, hogy az
örömhöz örök joga van, mint hőstettek sora rezgett át a lelkemen, azt
hittem, hogy ebben a pillanatban megtudnék tenni mindent, a
legnagyobbat, legszebbet és legfönségesebbet, amit valaha ember megtett
és semmiféle áldozatot sem láttam elég nagynak, hogy habozás nélkül meg
ne hozzam. Haja mint puha aranysapka tömötten és éles határral borult
világos homlokára és tiszta, komoly szemében, amelynek mintha ebben a
pillanatban tárulna föl legelőször az emberi sorsok vad hevülete, a nagy
éjszaka és az én megzavart, ügyetlen szívem tükröződött. Mintha sohasem
láttam volna olyan szépet, mint az ő arca és meglátván alakját, amikor
fölállott, hogy átvegye hegedűjét az egyik inastól, a lánysága, a
szeretet, a bor és az éj megszédített úgy, hogy le kellett hunynom a
szememet, hogy el ne áruljam túlságos meghatottságomat.
Valamit kérdeztek tőlem. Hát mit szeretnék hallani, ismételte meg
szomszédom barátságosan a kérdést. Erre mint valami eltévedt madár,
felém röpült a visszaemlékezés arra a muzsikára, amelyet otthonom biztos
szeretetének napjaiban gyakran hallottam, amikor szemem a leány bűvös,
várakozó és gúnyolódó pillantásával akadt össze. És anélkül, hogy csak
egy pillanatig is gondolkoztam volna, dacosan ezt mondtam:
– Valami vidám táncot, keringőt, ilyesfélét…
Homloka világán finom árny suhant el, ó nem a csalódásé, hanem az
elégtételé. Kissé elfordította a fejét, azzal a lekicsinyléssel, amely
csak szép nőknél kellemes, kicsiny, finom, nem hallható sóhaj és jóságos
türelmetlenség volt ebben az elfordulásban és csaknem szomorú, de
rendkivül büszke felsőbbség. Bolond vagyok, gondoltam magamban, igazi
bolond. Poharamat az inas elé tartottam. Még ma mindnyájan nevethettek
rajtam!
Ekkor azonban megszólalt a hegedű emberi hangja és hálát éreztem.
Fölöttünk megnyílt az éjszaka kupolája és világos lett az ég. Játékának
hangjai olyan széppé ékesítették a fiatal nőt, mint amily széppé teszi
tavasszal a növényt a virágja. A nemes zenének sokáig nélkülözött
élvezete egészen az elragadtatásig fokozódott és az engemet magával
ragadó tiszta megindultság hullámaiban minden nagy lett és jó, a mult,
amilyennek lennie kellett, a jövő gazdag és sugárzó és legjobb erőim
buzogását éreztem. Ha nem a nyári éj tiszta nyugalmába olvadt volna bele
a véget érő játék, a kijózanodás, amely a valóságba való minden
visszatéréssel összefügg, bizonyára fanyarabb lett volna. Az előadást
meglehetősen közvetetlen lelkes tetszés követte, csak a szomszédom
hallgatott és nézett maga elé a megvilágított kerti bokrokba.
Mechtildisz lassú, fürkésző tekintetett vetett az arcára,
összeszorította az ajkát, és gyorsan és látszólag megkönnyebbülve leült.
Jegyese nyugodtan és szeretetteljesen mondta:
– Fölfogásod lassanként közeledik e zene lelkéhez. De ennél a
zeneszerzőnél semmi sem tünik föl nekem nagyobb veszedelemnek mint az,
ha nagyon is sok érzéssel adják elő szerzeményeit.
Ez feddés volt. A fiatal leány ránézett tiszta szemével és véleményét
nyugodtan, a legcsekélyebb neheztelés nélkül megerősítette. Azután a
szomszédomhoz fordult és leereszkedően kérdezte:
– Te mint mindig, bizonyára minden kifogás nélkül meg vagy elégedve?
Bár tréfálkozó hangon, szinte ártatlan incselkedéssel mondta e szavakat,
a belőle kiérezhető lekicsinylés mélyen sértett és úgy éreztem, hogy fél
az ő dicséretétől. Aggódva durva választ vártam, de a megszólított
hallgatott és barátságosan bólintott. Valaki a pártját fogta, e
fáradozás komolysága azonban elveszett a kacagásban, amelyet valami
tréfa keltett az asztalnál. Ekkor a fiatal leány így szólt hozzám:
– Ön bizonyára ebben az esetben is minden kétség nélkül csatlakozik a
szomszédjához vagy nem találta elég vidámnak a táncot?
Mélyen el voltam keseredve.
– Nem értek a zenéhez, – feleltem és elfordultam.
– Úgyis gondoltam, – vetette oda félvállról.
Ekkor azonban e rövid éjjeli órák új barátja, aki a maga érdekében nem
beszélt, pártomat fogta és így szólt:
– Igazán gondoltad? Rendesen nem szoktad kezedbe venni a hegedűt olyan
valaki kedvéért, akiből nem nézöl ki többet, mint azt, hogy alkalmilag
szórakozni óhajt.
– Azt hiszed?… – kérdezte hűvös tekintettel. – Hja úgy, a vendégünk, no
persze, persze… de hiszen ő maga mondja.
És felém fordulva, mentegetődző mosolyával fűzte hozzá:
– Mégis úgy van, nemde, vagy fontosnak tartja, hogy itéletet mondjon?
Nos, ezt nem tartottam fontosnak. Lelkem remegésében nem vettem észre,
hogy ebben a párbeszédben mily keveset törődtek velem és hogy ők ketten
rajtam keresztül tulajdonképpen a maguk régi viszályát intézték el. De
nagy, haragos büszkeség lángolt bennem magasra, bármi lett légyen is az
oka. Kitaszítottak elérzékenyültségem világából és nincs hely, ahol
nagyobb erővel elevenednék meg értékünk tudata. Mintha kilöktek volna
abból az égből, melyben még az imént otthon éreztem magamat és úgy
gondoltam, hogy most már nincs mit veszítenem. Ha ti nem törődtök
azokkal a fájdalmas zavarokkal, gondoltam haragos gyászomban, amelyek az
érző lélek szenvedése, én sem törődöm a ti szabadságtokkal, mert mulandó
hatalom viszfénye. Fölálltam és reszkető ajakkal ezt vágtam kedves,
finom arcába:
– Olyan kérdéseket intéz hozzám, amelyek megfeleléséből csalódást vár,
mert azt akarja, hogy önnek legyen igaza, amikor leereszkedő itéletet
mond az emberekről, de feledi, hogy ezeket a kérdéseket olyan helyen és
olyan emberek közt intézi hozzám, akiknek jelenlétében a feleletnek
igazolnia kell az ön keserű kivánságát. Mi lenne azonban, ha úgy
felelhetnék önnek, hogy nem kellene kimélnem sem önt, sem mást? És
amikor azt az óhajtott csalódást könnyű szívvel besöpri, elfelejti, hogy
magamagát csalja meg és hogy az ön fönhéjázó elvonultsága alamizsnából
él. Nem irigylem önt, mert ilyen módon szerzi meg az igazságát és hogy
bebizonyítsam érdektelenségemet, ezentúl semmit sem felelek önnek. Az a
vágyódás, hogy lenézzük az embereket és megvethessük őket, nyomoruságos
akkor is, ha nagy és sokszor megcsalatkozott igény a szülője, mert nemes
szív sohasem követel mástól olyast, amit előbb vele szemben nem
teljesített.
A meggondolatlan szavaimat követő csöndben, sőt dermedtségben, mozogni
kezdtek mellettünk a faágak és a papiroslámpák egyike lobbot vetet. A
gyertya nyilván észrevétlenül leégett és meggyújtotta a vékony anyagot.
Egy pillanatra fáklyafény vetődött az arcokra és alakokra, mindannyian
mintha fenyegetődzést rejtegettek volna magatartásukban és komor
érdesség nyomult a kellemes lágyság helyére. Senkisem nézett a másiknak
arcába. Egy inas, mintha rabló lett volna, a láng fényénél átrohant a
pázsiton és puszta kézzel szétverte az égő papirosrongyokat, azután
ismét régi, gyanútlan és bizalmatkeltő külsejével zavartan mosolyogva
felénk nézett. De a meglepetést, amelyet ez az esemény keltett, senkisem
használta föl arra, hogy a szavaim által okozott nyomottságot
eloszlassa, sőt éppen ez az eset különösképpen igazolni látszott az
önkényt, amellyel dacosságom szétrombolta a társaság külső harmóniáját.
Ekkor az öreg úr, a látszólag súlyosan megtámadott hölgy vőlegénye,
hanyagul kimért mozdulattal felém fordulva, hidegen így szólt:
– Ajánlatos volna, fiatalember, hogy legalább addig, ameddig még a
vendégünk, iparkodnék megóvni azt a hangot, amely a mi társaságunkban
szokásos.
Szavai párducként torkomon ragadtak. Miféle törvény alapján
parancsolgattak itt önhatalmulag és dobták a szégyen prédájául a
meghatottságot? Ha a ti erkölcstök és életszokástok e helyén valami
rosszat cselekedtem, nos akkor volt egy más világ, amelyben más
igazságosság volt otthonos, mint az, amelyet én figyelmen kivül hagytam.
Kétségbeesett energiának vad forgataga ragadott el. Föl kell fedezned
ezt a világot, unszolt egy belső hang és biztosítanod kell mindazok
számára, akikre valaha le fog sújtani e vonaglás a düh, a tehetetlenség
és a szégyen közt. De határozottan éreztem, hogy most nem tudtam volna
többé egyetlen értelmes szót sem mondani és ekkor rám esett a
megfeddettnek és a megvédelmezettnek pillantása és fölismertem mély
igazságtalanságomat. Keblemet, mintha elfojtott könnyek árja öntözte
volna. Mit ér minden akarás és cselekedet, minden az igazságért
kardoskodó ellenállás, ha a megzavarodott ember szomorú borongásába a
kegyesség és gondoskodás ily sugarai világítanak bele? Két hatalmi kör,
két világ ostromolt, harc és kibékülés, itélkezés és kegyelem, nem
találtam kiutat és lassan visszavonultam, anélkül hogy megfordultam
volna, világossá lett előttem, hogy a jövőre való gyors, tiszta gondolat
vigasztalt. A legszívesebben ezt mondtam volna a fiatal nőnek: «Mindent
jóvá fogok tenni!» De nem volt már bátorságom a beszédhez.
A félhomályban valami közeledett felém és egy kezet éreztem a vállamon.
Amennyire fölismerni véltem, öregebb hölgy volt, akinek arcáról jóakarat
és egyszersmind ijedtség volt leolvasható.
– Fiatalember, hogyan feledkezhetett meg ennyire magáról?
Kissé siránkozó hangon kibékitően hatolt e kérdés a fülemhez.
Kijózanodva magamhoz tértem. Csavargó vagyok, gondolám, semmi más csak
csavargó, mi történt velem, mi van velem? Mire gondolok? Az idegen,
fonnyadt kezet lesöpörtem a vállamról és dühösen és haragosan mondtam:
– Nem feledkeztem meg magamról annyira, mint amennyire most ön.
– Ó maga durva ember, – mondta a siránkozó hang és gazdája elmerült a
homályban.
A földön, a fűben a batyúmat kutattam. Mi közöm is van ezekhez az
emberekhez?
– Hol van a kofferom? – kérdeztem az egyik inastól, aki valahol ott
alakoskodott az én elkerült atmoszférám körül.
Batyút akartam mondani, de haragomban azt hittem, hogy valamiféle
előzékenységet kell mutatnom ennek a lakájnak képzeleti világa iránt. Az
én vállamon egyhamar bizony nem fog többé olyanfajta kéz nyugodni, mint
aminőt elijesztettem, ott ismét a csomópoloskám, az esti szél és a
hajnali harmat kap helyet.
Egy borospohár finom ezüsthangja, mint valami csodálatos madár szava
hangzott föl a csöndben. Mintha üres lett volna a kert. Nem futhatok el,
gondoltam, mert a társaság hallgatása úgy hatott rám, mint egy jogáról
lemondó, ártatlanul szorongatott tömegnek magamegfékezése és fölváltva
harag meg bünbánat ostromolta lelkemet. Megkönnyebbültem volna arra a
parancsra, hogy dobjanak ki a kertből. Ekkor barátom hangját hallottam
és hirtelen tudtam, hogy általában csak őt várták. Persze azok ott
jobban tudták, mint én bolond, hogy ott egész este, sőt egész napon át,
talán már régóta, miről volt szó. Mindenről, csak éppen arról nem, amit
én mondtam. Oly távol, annyira oldalt álltam az ő ügyeik területétől,
mint amily messze voltam most a félhomályban az ő asztaluktól. Miért nem
távoztam el, ki szeretheti, ha ügyeinek elintézésénél egy idegen van
jelen mint néző?
E gondolatok ellenére, amelyek bizonyára csak ama kesernyés hangra
támadtak bennem, amely most hanyagul és egyszersmind tele akaraterővel
lekötötte mindenek figyelmét, ott maradtam, azok felé néztem és
füleltem. A beszélő a kezével lassan forgatgatta a borospohár vékony
nyelét, a legcsekélyebb magakelletés nélkül egykedvűen hátra
támaszkodott a székén és semmi sem árulta el belső megindultságát,
amikor ezt mondta:
– Tisztelet, becsület az intézkedéseinek, báró, de ebben a különös
esetben arra kérem, vegye fontolóra, hogy ezt az idegen fiatalembert én
hoztam a társaságunkba, tehát amennyiben segítségre van szüksége, ha
szabad úgy mondanom, az én különös védelmem alatt áll. Nincs erről szó
akkor, amikor kimondja azt, amit gondol, de akkor igenis, amikor
véletlen jog ennek a szabadságától fosztja meg őt.
– Mindenkinek elismerem a maga jogát, – volt a felelet, – ameddig
bántódás nem éri azt, akinek nincs meg az eszköze, hogy ily durva
fegyverrel szembe szálljon. Nem vetnénk véget a dolognak?
– Nem, – mondta a fiatal úr komolyan. – Az ön szavai nem vetnek neki
véget, mert nem társaságunk egyik tagját hívták ki, amint ön föltünteti,
hanem a vendégünket. Semmiféle eszközt nem használt, amelynek
alkalmazásában bármelyikünket bármi is megakadályozna, hacsak nem az
oktalanság és a szívtelenség. Ha valaki visszaélt a véletlenül
rendelkezésére álló hatalmi eszközzel, amely fölsőbbséget biztosit neki
és amellyel csak arcátlanság tudna szembe szállni, akkor ön az.
A báró lassan kiegyenesedett a székén és kérdezte:
– De nem önnel szemben, Pál, amint utolsó mondatából következtetnem
kell?
– Látom, hogy megtette, – felelte nyugodtan a megfeddett, – de azt
hiszem, hogy e házhoz való tartozásom nem korlátoz engem annak az
eszköznek a használatára, amelyet ön szavaim mögött sejt. Engedje meg
annak kijelentését, hogy szavaim és hangom is olyan, aminőt az igazság
megkövetel. Amikor csak föltételesen arcátlanságról beszéltem, abban
láttam az arcátlanság erőszakos előidézhetésének veszedelmét, hogy
asztaltársunkat állása és azok a kötelességek, amelyek reá mint vendégre
hárulnak, olyan akadályokkal veszik körül, amelyek nekünk rendkivül
könnyűvé teszik az ő megalázását, neki pedig megnehezitik, hogy a
szerénység látszatát keltse ott, ahol mi könnyen tünhetünk föl
szerényeknek, anélkül, hogy azok lennénk. A mi helyzetünk bizonyos külső
értelemben kiváltságos az övével szemben, de ha ezt a kedvezést a
tekintély eszközévé teszik, ugyanezt a hibát követik el, amelyet ön a
vendégünknek vet a szemére. Hogy teljesen megérthessük azt, ami a
következménye lett a rideg válasznak, amelyet házunk egyik hölgyének
adott, mindenesetre fontolóra kell vennünk annak a megbántásnak a
súlyát, amely szavai előtt őt érte. Ha nem szabad föltételeznem, hogy
ezt mindenütt teljesen belátják, akkor az még nem enyhíti a megtörtént
dolog bántó voltát ott, ahol egész élességével sebet ejtett. Arra nem
adom rá magamat, hogy az én társadalmi állásom különös szabadságait a
lélek általános szabadsága fölé helyezzem, de még kevésbbé fogom
megtűrni, hogy azok a szabadságok, amelyek mulékony tulajdon,
kiszorítsák a belső értékü szabadságokat. Ez pártatlan, ha mindjárt
személyes követelés és ha ezt kertelés nélkül ma először állítom föl
önnel szemben, akkor szíveskedjék meggondolni, hogy eddig nem magamat
akartam kimélni, hanem önt és talán másokat is.
– Ez hálára kötelez, – felelte a báró gúnyosan, de mégis
fölegyenesedett, kezét jobbról és balról nekifeszítette az asztal
szélének és csak most láttam, milyen hatalmas ősz fej nyugodott a széles
vállak közt. Szeme oly biztos nyugodtságú hideg életre kelt, mintha az
általa legyőzött és leigázott élet láthatatlan védőköpenyként borúlt
volna akaratára. Egyfolytában, egyforma hanghordozással és észrevehető
izgatottság nélkül beszélt tovább:
– Egészen különös tulajdonságok és az ilyen nézetekkel való mély
rokonérzés kellenek ahhoz, kedves Pálom, hogy az ember a «fönhéjázó» és
más szavakat, amelyek idegen oldalról hangzottak el, ellenmondás nélkül
magától értetődőknek tartsa és ne vegye észre, mennyire sértők. Mentsen
föl az alól, hogy szóról-szóra vizsgálgassam azt, amit ön szabadságnak
mond, irigység nélkül átengedem önnek és hozzája még azt a hitet is,
hogy azért hallgatok, mert nehezen tudom megcáfolni, amit ön mondott. De
nem hagyhatom szó nélkül az ön, és mivel látszólag úgy akarja, azt
mondom a _ti_ véleményteket, hogy ama határokon belül, amelyeket én
jónak látok megvonni, nincs szabadság. Amit én mint modort megkövetelek,
korlát, amelyet nem ejtek el, mielőtt a fölfogást, amely ostromolja, nem
tarthatom méltónak ahhoz a fölfogáshoz, amely védi. Nagyon szeretném, ha
annyira megtudnátok érteni a ti szabadságtok fogalmát, hogy ugyanakkora
bizalommal lennétek hozzája, mint akkorával én viseltetem korlátozásaim
iránt. Nincs kedvemre, hogy az erő bebizonyítására célpontúl egy fiatal
asszonyt válasszanak, ha ez természetes kötelességének árán történik és
ez első sorban háza erkölcsének a megóvása. Ha igazságtalanság miatt van
panasztok, forduljatok hozzám, vállalom a felelősséget.
– Önhöz fordultam, báró és arra kérem, hogy rajtam kereskedjék és hogy a
«ti»-t fordítsa ismét egyes számra. Ön a vendég be nem bizonyított
kötelességét állítja szembe a bebizonyított joggal, amellyel önhöz
szólok. Amikor erre elhatároztam magamat, nem ama korlátok súlyában és
erősségében kételkedtem, amelyek mögött ön biztosságban tudja magát,
csak magasságában. Nem velem történt különös igazságtalanság, amiért
talán bosszút állok, hanem igazságtalanság történt. Ez az
igazságtalanság pedig az volt, hogy az erkölcs köpenyéből, amelyet ön
dícsér, mérgezett nyíl röpült ki. Nem habozom beismerni, hogy nekem volt
szánva. De éppen úgy, ahogyan igazságot szolgáltattam az ön igényeinek,
ameddig csak rólam volt szó, tiltakozom, ha szemem láttára egy
érdektelent bántanak meg, aki arra nem szolgált rá. Az ön szavai után
nem várom már, hogy ezt belássa, hanem elégtételt követelek.
– Bocsánatot kérjen Mechtildisz ettől a csavargótól?
A báró fölállott.
– Nem, – mondta ellenfele, – de kivánom, hogy egy megsebesített ember
jajszavát ne bélyegezzék arcátlanságnak. Amennyire emlékszem, ön
vállalta a felelősséget, mi okom lehetne tehát azt kivánni, hogy most
más valaki viselje?
E páros vita alatt a homályos háttérben állottam akkora testi és lelki
megrázkodtatással, hogy sohasem fogom tudni leírni. Csak most láttam,
hogy csaknem egyedül maradtam a megharagított emberrel és a fiatal
hölggyel, a vendégek két fiatalember kivételével, aki nyilván közel
állott a háziúrhoz és az inasok kivételével, nesztelenül visszavonultak
és eltávoztak. Az a rendkivül elszánt és minden szenvedélyessége mellett
is mérsékelt elkeseredés, amellyel a két férfi eddig és később is
viszályát elintézte, eltörölhetetlen hatással volt reám. Társadalmi
osztályuk szokásának lenyügöző hatása alatt, az előkelő ruhában és
magatartásukkal majd színészeknek tűntek föl nekem, akik egy harmadik
ember lelkének viharát személyesítették meg, majd frakkba bújt ragadozó
állatoknak és fölváltva arra hajlottam, hogy nézőnek érezzem magamat
vagy pedig mint az eseményben részes ember megborzadjak. De a vidámságra
való hajlandóság, amely megragadott, nem volt más, mint megindultság és
nevetésem borzalom lett volna. Amikor a fiatal nőre tekintettem,
csodálat és halálfélelem fogott el és ennek a kimagyarázkodásnak egész
komolyságát most először mint irtózatos veszedelmet láttam. A lámpa
fényében úgy ült, mint egy nem szent Madonna a trónusán, a két férfi
haraggal terhes akaratával tömjénként bűntelen és szép, halvány és
mozdulatlan feje körül, mintha egy minden civakodástól ment világból
származnék.
Az a kihívó mód, amellyel az érdekeltek fiatalabbika ellenfelére
hárította legutoljára a felelősséget, nem hagyott kétséget az iránt,
hogy ebben az ügyben hajthatatlanul olyan feleletet vár, amely
elégtételt szolgáltat neki. Egyre világosabbá vált előttem, hogy a
szóbanforgó vita nem okot, hanem csak alkalmat adott egy régi harag
elintézésére és ha ezt más körülmény nem bizonyította volna,
bizonyította a fejtegetéseknek tág köre, amiből határozottan, nemcsak e
tárggyal való sok alapos foglalkozásra, hanem szenvedélyes elkeseredésre
és versengésre is lehetett következtetni. Bármily meggyőzően és okosan
hangzott is barátom utolsó felelete, mégsem látszott, mintha a báró vélt
igazából csak egy tenyérnyit is hajlandó volna engedni, rövid, haragos
válaszában határozottan harcias kedvű megkönnyebbülés, sőt erejét ismerő
elfojtott düh volt, amikor ezt mondta:
– De sok mindent véghez tudtok ti vinni szóval, ha tettvágytok azok elé
az akadályok elé ért, amelyeket, mert nincs elég erőtök hozzá, nem
tudtok jogotok természetes határának tekinteni. Ha már harcolnunk kell,
engedelmet kérek arra, hogy ezt származásom hagyománya szerint nyílt
sisakkal és becsületes fegyverrel tehessem. Hiszen amit itt ürügyül
fölhoznak, mindaz össze van hordva részint a saját keblünk csalódásából,
részint az utcáról. Nem volna végre itt annak bevallásának az ideje,
hogy még ilyen eszközök nem téveszthetnek meg afelől, hogy elvesztettük
a játszmát?
Akinek e szavak szólottak, elhalványult, fölállott és most először
vettem észre, hogy küzdelmébe kerül a nyugodtság. A levegőt mintha
fájdalom és erőszak telítette volna, úgy hogy elállt mindenkinek a
lélekzete és a szív csak nagynehezen végezhette a munkáját. De még
mindig nem esett egyetlen hangos szó sem, valami távolabbi néző még
mindig nem látott volna mást, mint a szokott nyugalmat, de én úgy
éreztem, mintha szétrepedés előtt álló takaró alatt gerjesztett tűz
izzanék és semmi sem szerzett volna nekem nagyobb megkönnyebbülést, mint
ha a bilincsbe vert tűz akadálytalanul föllángolhatott volna. De még nem
történt ilyesféle, a felelet nyugodtan hangzott:
– Nem irigylem önt olyan hagyományért, amelynek lelkét és itéletét
tényekkel meggyőzni és vezetni lehet, anélkül, hogy szégyelné
tehetetlenségét, mert a mélyebb okokat és a dolgok gyökerét nem tudja
fölismerni. De elnéző leszek és követem önt arra a térre, amelyen ön
biztosnak hiszi magát. Akkor azonban nincs más feleletem az ön számára,
mint az, hogy ott, ahol én az ön véleménye szerint elvesztettem a
játszmát, önnek nincs többje, mint amennyit nekem magasabb igények
kedvéért vissza kellett utasítanom.
– Micsoda igények lehetnek azok, – mondta a báró hidegen, – amelyekkel
ön az én szerencsém fényében sütkérezik.