nemzedékek után, a fehér házra a sík gyep mögött, amely zöld szőnyegként
terűlt el a külső lépcső előtt és a virágzó rózsákra. A tölgyek árnyéka
lecsalt az országút poros szalagjáról, bárha estére járt az idő és nem
volt már meleg. «Itt menj», mondta egy belső hang és semmi sem
akadályozott meg abban, hogy szót fogadjak. Föltekintettem a tölgyek
koronájára és a fákkal beszélgettem. Kis idő mulva a tölgyágak kúsza
zöldje körül, mint fátyol mögül halvány női arc, kibukkant a világos
házfal egy darabja és az esti szellő felém hozta a rózsák illatát. Női
hang nagyon bensőséges és szomorú éneke hallatszott. Még sütött a nap…
A sűrű parkot magas kőfal vette körül, amelyet az időjárás szürkévé tett
és megrepesztett, de csak kivül, alapjában azonban szilárdan és
megingathatatlanul állott és a kerti bokrok zöld és virágos felhője
áttolakodott a peremén. Láttam aranyesőt és jázmint, a bodza fehér
tányérját is és vadrózsát. A kaput jobbról és balról két oszlop
támogatta, amelyeken régi és szürke kőgolyók pihentek, mint rég elmult
időkből itt maradt két deres fej. A vaskapu borostyán- és tölgylevelek
művészileg megkovácsolt fonadékait mutatta, amelyek erősen és
tetszetősen kapaszkodtak egymásba és a kilátás, amelyet a házra és
előterére nyújtott, elbájolt, ment valami jótett. A lenyugvó nap ott
kacérkodott az ablakok magas üvegében, amelyek egyszerűek voltak és
nagyok és teljes összhangban a fehér üvegajtóval és a csak kevéssé
lejtős palatetővel. Növelte e lakóhely tekintélyességét a házon magasan
túlnyúló fák koronáinak kerete. Ez adott neki igazán jó külsőt, mert
csak akkor van meg az összhang a természet és a beléje illesztett emberi
mű közt, ha a fák túlmagaslanak a házon, amely köztük áll és csak akkor
sugárzik ki valamely telepből a biztosság érzete, amely magához vonz és
azt a bizonyosságot kelti bennünk, hogy embereknek ad otthont.
Ekkor újra hallatszott az ének és nem tudtam megkülönböztetni, hegedűt
hallok-e vagy női hangot. Megállottam, egy kapu fakerítésén át messzire
beláttam a parkba és a ház oldalán gyepes téren, magas jávorfák alatt
ümneplőbe öltözött jókedvű emberek kedves asztali társaságát láttam.
Boros poharakkal és finom edénnyel volt az asztal megterítve és
bőségének, gazdagságának és élvezetének csillogó képe körül jókedvűen,
tetszésük szerint csoportosultak a vendégek itt széken, ott hintaszéken,
távolabb állva vagy a füvön pihenve. Kissé messzebb viruló juniusi rózsa
bokra előtt fehérruhás leány állott az esti világításban és hegedűlt.
Ruhája egyszerű volt és csaknem minden ránc nélkül, úgy, hogy
fényözönként hatott, amely a rózsaágról szakadt alá, hogy itt lenn a
zenétől elvarázsolt földbe sülyedjen.
A szívem szárnyat kapott és boldogságtól reszketett. Nem tudtam ezeknek
az embereknek egyikét sem külön vizsgálni vagy bírálgatni, az egész
jelenség nyügözött le mint valami kép, amelyen a mester szeretete
boldogító nyárnak adott pompás alakot. Elfelejtettem életem
szegénységét, el minden nyomorúságomat és forrásként buzogott föl
lelkemben a remény. Határozottan tudom, hogy nem vagyok csöppet sem
irigy és nem kivántam magamnak semmit a javakból, melyek megleptek,
hanem hogy az emberi öröm fölvillanása nyügözött le. Gondolataimba
elmélyedve nem vettem észre, hogy a kerítésen innen szűk ösvényen egy
ember közeledett és nagyon megijedtem, mikor hirtelen ezekkel a
leereszkedő szavakkal szólított meg:
– No mesterlegény, mit gondolsz azokról az emberekről, ők a boldogok,
vagy te vagy-e az?
A kérdező viselkedésén meglátszott, hogy már hosszabb idő óta
figyelhetett engem és ezt következtettem kérdéséből is, amely tetszett
nekem, mert elárulta, hogy arcomról le kellett olvasnia
megindultságomat. Minden inkább mint friss és egészséges arca is
megfogott, amelyen gondolatteljes lemondás kifejezése ült. Kitünően volt
öltözve, de kicsinyes pepecselés nélkül, kabátjának fekete posztója
csodálatosan kifejezésteljesen és méltóságosan ütött el a bokrok zöld
erdejétől, vakítóan fehér ingét a mellény szélével együtt nehéz
aranylánc körítette és kezét nagy opállal díszített pompás gyűrű
ékesítette.
Úgy látszott az idegen csodálta, hogy bár nem árultam el
zavarodottságot, mégis habozok a felelettel, de sem elsietett válaszra,
sem elfogultságra nem láttam okot. A látszólag kedvezőtlen helyzetet,
amelyben vele szemben voltam, csak azért vállaltam, mert akartam és amit
magamnak kivántam és kerestem, sokkal értékesebbnek tűnt föl nekem, mint
az, ami az ő alakján elkápráztathatott volna. Nem hiszem ugyan, hogy
ilyen bizonyosság mindig védelmet nyújt az elfogultság ellen, mert
föllépésünk biztossága nem függ a külvilághoz való viszonyunktól, hanem
csakis saját lelkünk rendjének és tisztaságának állapotát teremti meg,
ami mindig változik. Ezért van az, hogy valamely helyzet ma erősnek és
elszántnak talál, míg vele rokon vagy hozzája hasonló holnap teljesen
tehetetlenül lep meg bennünket. Szabadon és könnyen verhetett tehát a
szívem, mert nyugodtan és kitérve így válaszoltam:
– Ha igazán választ vár a kérdésére, akkor másképpen kell a kérdését
föltennie.
– Te jó vagy, – felelte gyorsan, – igazán jó! Nézze meg az ember ezt a
mesterlegényt. Tehát azt gondolod…
Közelebb lépett hozzám és a szemembe nézett. Úgy vettem észre, mintha
anélkül, hogy valójában tudná, hálás nekem, mert ellenállásom kiragadta
a magával való foglalkozásból.
– Hát hogyan kellene a kérdésemet föltennem?
– Nem szabad olyan vállveregetve kérdezned, – mondám. – Bárhol is
tesznek föl ilyen kérdést, a felelettel többnyire csak port hintenek a
kérdező szemébe vagy pedig olyan választ kap, amely csak a kabátját és
aranygyűrűs vállveregető kezét tiszteli.
Az idegen egy pillanatra hüvösen és várakozva nézett reám, azután
gyorsan ezt kérdezte:
– Akarod ezt a gyűrűt?
És valóban lehúzta az ujjáról. Kinevettem és ezt mondtam:
– Milyen könnyű győzelmekhez lehetsz te hozzászokva.
Ezzel folytatni akartam utamat, de ő kinyitotta a kaput, utánam jött és
kezét nyújtotta.
– Lépjen be, kérem. Ne menjen el most, amikor abban a tudatban hagyna
magamra, hogy igazságtalanságot követtem el önnel szemben.
Kezet szorítottunk és együtt a kertbe léptünk. Egy keskeny mellékúton,
amelyet mint valami lugast, teljesen beborított a fák zöldje, pad
állott, ahonnan anélkül, hogy bennünket látni lehetett volna,
áttekinthettük a tágas pázsitot és az asztaltársaságot.
– Nem tudom, mi késztet arra, hogy az ön társaságát kérjem, – kezdte kis
idő mulva megváltozott hangon a szomszédom. – Amily kevéssé
gyaníthattam, hogy önben emberi társra találok, annyira kérem, engedje
meg, hogy most csakis ennek tekinthessem. Bocsássa meg, ügyetlenül
fejezem ki magamat, de talán megérzi, mit gondolok. Hadd bízzam egyidőre
önben, az idegenben, ha már éppen az imént idegenül hagytam el azt,
amiben bíztam. Ne tartson attól, hogy visszaélek önnel. Szava a szívem
mélyén talált, igaz, könnyű győzelmekhez vagyok hozzászokva, de tudja
meg, hogy életem vereségét gyászolom és könnyű győzelmeim boldogságát
ugyanazzal az elhatározással dobtam el magamtól, mint amellyel előbb ezt
a gyűrűt ajánlottam föl önnek.
– Kivánom, hogy visszakapja, mint e gyűrűt.
– Ne haragudjék, de ezt a gyűrűt az ön tulajdonának tekintem.
– Ezzel azt akarja tudtomra adni, hogy nem tartja fontosnak, hogy a
könnyű győzelmek ama boldogsága ismét visszatérjen önhöz.
Gondolatban helyeselte szavaimat, amelyekből mintha csak a hozzájárulást
érezte volna ki, de nem a benne rejlő visszautasítást.
– Talán csodálkozik azon, – folytatta kis elgondolkozás után, – hogy
olyan őszinte vagyok önnel szemben?
– Bizonyára ilyen szokott ön lenni ott, ahol nehézzé válik a győzelem.
Úgy látszott, hogy e feleletem nyugodt elviselésére némi erőt kellett
vennie a lelkén, de barátságosan és lassan mégis ezt mondta:
– Nem kellene magát lebecsülnie.
Erre elhatároztam, hogy többé nem vértezem föl magamat e férfi ellen,
mert fölismerni véltem, hogy szerencsétlen. Később megtudtam, hogy nem
tévedtem. Szomszédom nyugodtan és elgondolkodva szemlélte az asztali
társáságot, a derűlt kép világossága mint a fény magára vonta a szemét
és tekintetem követte az övét. Hamar észrevettem, hogy az a leány, aki
hegedűlt, nemcsak a társaságnak volt a középpontja, hanem szomszédom
gondolatai is vele foglalkoztak. Megéreztem, hogy az aggodalom, a
kétségbeesés és a magamegvetés közt való az a veszedelmes hányodás
bántja, amely már gyakran sokkal többet árult el a lélek mélyéből, mint
a legbecsületesebb akarat őszinte vallomása.
– Az ön külseje egyre annak elfeledésére csábít, hogy ön nem az, aminek
látszik, Isten tudja, miféle okokból csavarog, maga különös ember.
Amikor először megláttam, azt gondoltam, ez éppen jókor jön, irigysége
meg fog vigasztalni, amikor odaátra néz, bízik annak a világban az
értékében, mellyel én torkig vagyok. Igaz, kicsinyes elégtétel, ha azzal
nyugtatjuk meg magunkat, hogy egy koldust látunk vágyakozni az után,
amit mi fájdalommal, undorral és csalódással eldobtunk, de némiképpen
mégis kárpótolva érezzük magunkat, mert azt hisszük, hogy
szabadságunkban áll a megvetés. Amikor azonban beszélni hallottam önt és
megéreztem, hogy anélkül, hogy valaha is az öné lett volna, könnyű
szívvel le tud mondani valamiről, aminek túlbecsülése engem megrontott,
elhatároztam, hogy egészen más irányban használom föl önt. Gondoljon
amit akar, de hagyjon beszélni. Odaát azt állítják, hogy egy «bizonyos
dolog» hiányzik nekem. Tudja talán, mi az a «bizonyos dolog»? Becsülik
jó tulajdonságaimat, de a «bizonyos dolog» hiányzik… a jó tulajdonságok
egyáltalán nem fontosak.
Megértettem, hogy ezzel alapjában véve nem intézett hozzám kérdést,
hanem állított valamit és hogy nem adhattam volna olyan választ, amelyet
szomszédom már régen magától is ne tudott volna. Amikor e szavait
mondta, gúnytól és elkeseredett tisztelettől valósággal eltorzult az
arca. Ezt kérdeztem:
– Mióta ismeri ezt a leányt?
– Igen, – felelte, – igen, erről a leányról van szó.
A leány felé néztem, figyelmesen vizsgálgattam, mialatt szomszédom
folytatta:
– Eljegyzését ünnepli ma azzal a férfival, akinek ősz fejét oldalról
láthatja a lakáj mellett, aki éppen bort tölt az asztal végén. Ön éppen
jókor jött ehhez az ünnephez és én, ha szabad így kifejeznem magamat,
némiképpen megkésve, hogy megkiméljem önt és magamat olyan dolgok kínos
részletezésétől, amelyeknek fejtegetésétől az érdekelt személy
végeredményben csak az igen-t vagy a nem-et hallja ki. Engem nem hagytak
kétségben a «nem» határozottsága felől, de mert gyermekkorunk óta
barátok voltunk, megtörtént, hogy megokolást követeltem, amelynek
értelméről máig sem szerezhettem teljes biztosságot. Nézzen rám, ahogyan
itt ülök ön mellett, minden megvan, a legfontosabb is, csak egy bizonyos
dolog nincs meg, így szól az itélet. Ön érti, mit gondolhatnak az alatt
a bizonyos dolog alatt?
– Ha választ kellene adnom, ismernem kellene a hölgyet.
– Ezt kivánom is. Engedje meg, hogy okaimat ne mondjam el. Megvan a
bátorsága, hogy átjöjjön velem a társasághoz?
Ezt feleltem:
– Ahhoz nem kell bátorság, de én csak zavarni fogom a társaságot,
senkinek sem lesz kedvére a látogatásom és a hölgyek és urak rossz néven
fogják venni.
Nyugodtan mondtam ezt, de biztosságomnak egyszerre vége szakadt. Kisérőm
várakozásteljesen és gonoszul mosolygott, de nem rajtam. Átmentünk a
pázsitos téren, két farkaskutya bukkant föl és nekünk rohant, de vezetőm
szavára azonnal megnyugodtak és hozzája csatlakoztak, velem pedig nem
törődtek többé. Hát talán e háznak az ura, gondoltam és mindenre
elszántam magamat, mert arról volt szó, hogy egy nagy sereg bámuló arc
és kiváncsi szem elé állják. Egy inas néhány gyors lépéssel felénk
tartott, valószinűleg, hogy átvegyen a gazdájától, de ótalmazóm a szeme
pillantásával félreparancsolta, mire, akit a pillantás ért, mintha
hirtelenül láthatatlan akadályt került volna ki és eloldalgott fönhéjázó
és gőgös mosollyal, amelyben több megvetés volt, mint amekkorát akár
olyan ember is mutathat, akinek joga van hozzá. Bár nem csekély izgalom
fogott el, mégis pontosan emlékszem a most következett részletekre.
– Új vendéget hoztam ünnepünkre, – mondta kisérőm meglehetősen kimérten
és szimpatikus határozottsággal, amely annál inkább helyén volt, mert
minden arcról kiváncsiságon és érdeklődésen kivül visszautasítást, sőt
meglepetést és fölháborodást is le lehetett olvasni. Ezt annál
érthetőbbnek kall találni, mert a ruha, amelyben beállítottam, föltünő
ellentétbe sodort e finom társaság ismertető jeleivel. Nyitott
vászonkabát volt rajtam, a nyakamon kendő, alatta szines ing, a
nadrágomat őv tartotta, alsó széle, mint ahogyan az eresz jégcsapjai a
földdel keresnek érintkezést, a cipőm porába lógott és a kalapomat egy
falusi lelkésztől kaptam, aki már nem sokra becsülte, bár nagyon nagy
volt. Magamvágta fűzfabot volt velem és oldalt a karom alatt egy darab
vásznon a batyúm lógott. A vászon foltozott volt és a csomója a vállamon
kuporgott mint valami nagy, szőrös poloska. Emlékszem, hogy már ahogyan
a magány mindenféle ostobaságra veszi rá az embert, útközben párbeszédet
folytattam vállam e lovagjával, az is lehet, hogy azért, mert egyszer
amikor még nem szoktam volt meg, bogárnak hittem.
Kétségbeesésféle fogott el és ez adott nekem biztosságot. Azt gondoltam,
hogy rosszabbul már nem állhatok, mint ahogyan most állok és anélkül,
hogy következtetésemnek megokolást kerestem volna, föltettem, hogy tehát
jobbra kell fordulnia mindennek. Az ősz szakállú öregebb úr, akiről a
barátom azt mondta, hogy ő a vőlegény, hintaszékében kissé fölemelkedve,
barátságos integetéssel a kezét nyújtotta, de szemlátomást nem is várta,
hogy elfogadjam a kezét és helyet mutatott egy fehérlábú vörös
plüss-széken.
– Foglaljon helyet fiatal ember, szivesen látjuk…
Haragos pillantással odaintett egy inast, aki ahelyett hogy engem a
székhez vezetett volna, amit valószínüleg tennie kellett volna,
odasietett a parancsolóhoz és alázatosan zsebre vágott egy meglehetősen
hangos «szamár» szót, azután csöndben eltávozott anélkül, hogy csak egy
arcizma is megrándult volna.
Egy öreg hölgy mellett ültem le, aki fekete selyembe volt öltözve és a
csipkék, fodrok és bodrok olyan rendkivüli gazdagsága lógott rajta, hogy
mint a madár, szinte tollal borítottnak tűnt föl. Amikor leültem, alig
észrevehetően félrehajolt és mosolyával a többiek mosolyát iparkodott
elfogni. Nyilván bizalmatlan volt és zavarában ez a szerencsétlenség is
érte, hogy társakat kereső feszélyezettségében jóakaróm szép barátnője
mellé ült, akinek nyugodt arcáról lepattant a mosolya és elhalt, mint az
ablaküvegbe ütődő pillangó, csak még sokkal gyorsabban. Fehér keztyűbe
bújtatott hatalmas kéz poharat tolt elém és félig megtöltötte borral.
Védelmezőmre pillantva ezt feleltem az öreg úrnak:
– Az úton találkoztunk és elfogadtam a meghívást, amellyel az ön családi
ünnepének részese meglepett. Remélem, nem zavarok senkit azalatt, míg
ezt a bort e nap boldogjainak boldogságára ürítem.
– Bravó! – mondta az öreg úr.
Ez a fölkiáltás teljesen visszaadta biztosságomat, de nem a benne rejlő
elismerés okából. Azt gondoltam, hogy ha én lennék ily vidám társaság
ura, sokkal szeretetreméltóbb házigazda lennék, az utca szegény
csavargójával, akinek engem gondoltak, mindenekelőtt egyet éreztetnék,
szabadságom fényét és örömét. Kiváltságos helyzetem lelkét és igazát, de
nem külső látszatát, úri voltom szabad nyugodtságát mutatnám ki, amely
nem nyilatkozhatik meg másban, mint abban a műveltségben, amely az
emberben először mindig az embert látja meg és nem árulja el, mekkora
gondot okoz neki a maga állásának helyes képviselése és az idegenének
helyes értékelése.
Fönn az asztalfőn egy öreg hölgy, minő elég volt ebben a társaságban,
így szólt a szomszédjához:
– Hogyan beszél ez a legényke! Nézze meg az ember…
Néhány fiatal úr, aki nyílt csoportban állott a szép menyasszony körül,
olyan föltünő tapintatos volt, hogy csaknem kínossá vált. Személyem
iránt való fölismerhető érdeklődésükkel nyilván nem akarták elrabolni
biztosságomat és ezért méltánylandó erőködéssel valami messzieső
dologról beszéltek, de észrevettem, hogy őket sem nagyon érdekelte és
hogy egyik sem hallgatott a másikra. Nem lehetett kétségbe vonni, hogy a
barátom meggondolatlanul járt el és senkinek sem szerzett örömet
emberbaráti buzgalmával. De azt hiszem, be kell ismernem, hogy néhányan
talán érezték, hogy egészen más okok vezették őt, mint a jótékonyság
gyakorlásának egyszerű hajlama és az is igaz lehet, hogy az ünnepi öröm
hangulata, amely ezt a társaságot egyesítette, már amúgy is valami
titkos aggodalom vagy elidegenkedés nyomásától szenvedett és már előbb
is kényszeredett volt.
Szomszédnőm felém fordult, de csak immel-ámmal:
– Nem akar kényelembe helyezkedni? – kérdezte és nyeles szemüveget
tartott a szeme elé.
Hát kényelembe helyezkedtem, mihez csak a batyumat választhattam. A
poloskacsomónál egy inas ujja hegyével megfogta és akkora gondossággal
tette a fűre, hogy igazi gyönyörűségem telt benne.
Most egy ládika szivarral kínáltak meg. Igaz, hogy figyelmesek voltak
irántam. De amikor már bele akartam nyúlni, belső szememmel hirtelen
megláttam magamat, amint utcai rongyaimban párnás széken ülök, szájamban
szivarral, mely többet ér mint a kabátom és nagyobb, mint a tekintélyem.
Éreztem, hogy ez a külföldi szivar szétrombolta volna egyéniségem
körvonalait és hogy nevetségessé váltam volna, amikor pedig alkalmam
nyílt arra, hogy a magam viszonyainak keretében egész maradjak. Ekkor
erőm és ellenállásom fölhevülésében elhatároztam, hogy a magam
szerepében biztosabbnak mutatom magamat, mint aminőnek azok a magukéban
bizonyulnak, félretoltam a ládikát és a mellényzsebemből két ujjammal
kitünő szivarcsutkát kotortam elő, amelyet délről tettem el az erdőben
tervezett esti pihenőre. Ugyanott régi divatú gyújtó sovány csomóját is
találtam, az egyiket hidegvérrel végigrántottam a nadrágomon,
rágyújtottam a jó bagóra és füstbe meg kénbe burkolva, hálát adva az
Istennek, körülnéztem, de anélkül, hogy tekintetemmel bárkit is kihívtam
volna.
Mellettem az inas térde reszketett, kisegítettem nagy bajából úgy, hogy
néma kéréssel eléje toltam kiürített poharamat. Tisztességtudóan
bólintott és ezuttal egészen megtöltötte.
Az észrevehető csöndben, amely egy pillanatra beállott, boldognak
éreztem magamat, de akkor nem értettem meg teljesen, miért. Az a
határozatlan érzésem támadt azonban, hogy a társaság nevetése
letompította cselekedetem hatását és hogy figyelembe kellett volna
vennem a nevetés okát, ha nem akartam tapintatlanabbnak bizonyulni, mind
a birálóim. A mellettem ülő tollas hölgy elhagyta helyét és a pázsiton
virágot kezdett szedni. Egy másik hölgy a közelemben, aki fiatal volt és
szőke, fölkelt és elmenekült. Csupa aggodalommal tekintettem utána,
azután szemem a vezetőmével találkozott. Komolyan és várakozva nézett
reám, de nem titkos feszültség nélkül. Kedvemre volt a hallgatása.
Megsértett volna, ha most, amikor már megvallotta a bizalmát,
segítségemre jött volna. De úgy tűnt föl, mintha ő és én tudnók, hogy
ebben a pillanatban ellenséges indulattal van a társaság mindkettőnk
iránt, ami ujabb közösséget teremtett köztem és ez okos és meghatott
férfi közt, akit csaknem percről-percre jobban szerettem. Szépnek és
különösnek tünt föl nekem nyugodt szemével és arca kétkedő
fáradtságával, amint ott fekete és nagyon nyúlánk alakja egy fához
támaszkodott. Éreztem, hogy a helyzetet könnyen megtudta volna
változtatni a mi javunkra, azt is hiszem, hogy ezek az emberek hozzá
voltak szokva ahhoz, hogy az eseményekkel szemben ő szabja meg az
álláspontjukat és hogy ezért tanácstalan nyomottságuk jó részét ebben a
pillanatban ő okozta. Általam akarta őket megbüntetni és meggyőzni, hogy
tehetetlenségüket mint középszerűségükön való titkos bosszút élvezze?
Ki tudná biztossággal megmondani? A vendégek közül néhányan csoportosan
és párosan szétszórodtak a kerti utakon, alakjuk a homályból világosan
kicsillámlott és feketén sötétlett, fönn a vén fák sudarán kialudt az
esthajnali csillag. Az asztalnál egyideig csak az öreg úr maradt és
fiatal menyasszonya és két hölgy, akik nyilván barátnői voltak, akik
azonban csaknem alázatos figyelmet mutattak iránta, de nem csak iránta,
hanem barátommal szemben is, aki mellém ült és akivel beszélgettem. De
minél sűrűbb lett az est sötétje, ez ünnep vendégei annál inkább
gyülekeztek ismét a földíszített asztal köré, az inasok tarka
papiroslámpákat hoztak, amelyeket a fák ágai közt erősítettek meg, hideg
ételeket kinálgattak egymásután, anélkül, hogy különösen törődött volna
bárki is ezzel az élvezettel vagy túlságos időt szentelt volna neki. A
füvön ott csillogtak a pezsgővel teli nikkelvödrök, lassanként kihalt
körülöttünk a világ és a fák meleg és szellős levélbarlangjában tarka
fényárban úszó, hangos és vidám külön világ keletkezett. Most kissé
másként alakultak a csoportok, néhány öregebb hölgy nem jelent meg
többé, én többnyire fiatalabb emberek közt ültem és a szürkület meg a
bor mozdulataimnak és lelkemnek természetes szabadságot adott, nem volt
már az az érzésem, hogy idegen, vagy éppen ellenséges indulatú emberek
körében időzöm, sőt az ünnepi hangulat, amely mintha ismét teljes vidám
fesztelenségében uralkodott volna, társas örömének árjába ragadott engem
is. Barátomnak egyszerű, kissé kategorikus fölszólítására még a nagy
szivarok egyikére is rászántam magamat, a félhomály eltüntette ruhámmal
való ellentétét, mozdulataimmal és szavaimmal pedig nem volt
ellentétben.
De bármennyire is az volt a látszat, hogy buzgalommal érdeklődöm minden
iránt, ami a társalgásban engem érintett, szemem és gondolatom éppen oly
szűntelenül e különös ünnep vendéglátó asszonyánál időzött és
választottjánál, annál az öregedő embernél, aki bízvást az apja lehetett
volna. Gondolataimban és aggodalmaimban köztük állott jóakaróm karcsú
úri alakja, rezignációja, végtelenűl finom, melankolikus gúnyja,
rejtett, elkeseredett vágyódása és ami benne a legkülönösebb volt és
sehogysem illett bele az összbenyomásba, lemondása. A két fiatal
teremtés szeme olykor egy-egy pillanatra összekapcsolódott, a férfi
olyankor derűlten és mindig nyugodtan néhány szót mondott, amit
állandóan udvarias, csaknem szerény válasz követett, amely semmi
hidegséget sem árult el. Tegezték egymást, a férfi Mechtildisznek
szólította és ha a nő az ő nevét ejtette ki, Pál, ez megszokottan,
testvériesen és bizalmasan, sőt melegen hangzott.