KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK
KÜLFÖLDI
REGÉNYÍRÓK
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST
WALDEMAR BONSELS
EMBEREK ÚTJA
EGY CSAVARGÓ JEGYZETEIBŐL
FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA
ELSŐ FEJEZET. Szemes.
Életünk valamelyik napján fölkeresnek bennünket ifjúságunk alakjai,
egyik a másik után, mindenik a maga idejében és beszélnek velünk a
halottak is. De nem csak lelkileg, amikor elvonulva visszagondolunk a
multra, hanem gyakran testileg is, személyesen és rendszerint azok, akik
nem csak közel állottak hozzánk, hanem akik döntő befolyással voltak az
életünkre. Röpke létünk e jelenségét ám mondja, aki akarja, véletlennek,
szeretetünk sejtő szelleme lelkünk legmélyén fölismeri a dolgok
értelmének csodálatos és egyszersmind egyszerű összefüggését és a
véletlenben való hitet elnyomja a fény, amelyet jól megértett végzetünk
képe sugároz ki.
Ez alakok visszatérésének mélyebb jelentősége az, hogy figyelmeztetéssel
szolgálnak nekünk. Életünk valamelyik régen elmult idejéből föltámadó
utolsó figyelmeztetés ez, fölrázza a visszaemlékezést és életre kelti
emlékezésünket, úgy, hogy kénytelenek vagyunk kutatni és
összehasonlítani, amíg föl nem ismerjük, hogy testi életünk megtett
útjának mi volt az értéke a lelkünk útjára. Hogy sülyedtünk-e vagy
emelkedtünk, gazdagabbak vagy szegényebbek lettünk-e és hogy pályánk
egyenes volt-e vagy pedig végzetes és veszedelmes kanyarodókon haladt.
Mert a magunk növekedését vagy a magunk elsatnyulását örömet szerző vagy
kegyetlen világossággal gyakran azokon az embereken mérjük meg, akik
valaha közel állottak hozzánk és akik most hosszú távollét után hirtelen
életük új mezében állnak elénk.
Mindez azóta jutott az eszembe, mióta kalandos fiatal napjaim régi
társára új viszonyok közt akadtam rá és megismertem a történetét, amely
maradandó hatással volt rám. Ennek a különös embernek Szent volt a neve,
de én akkor Szemesnek neveztem, mert ő maga megszokván így kivánta és
mert valódi neve nagyon is szokatlan ellentétben lett volna jellemével
és élete módjával. Azok közé a mindig akadályokba ütköző természetek
közé tartozott, akik állandóan sokat kivánó követelésekkel töltik el
napjaikat, akik mindig csak bíráló kicsinyléssel szemlélnek mindent, ami
nem az ő kedvük szerint való és nem az ő tulajdonuk, de még sincs meg az
erejük, hogy sokszor követelődzésig fokozódó kivánságaikat sajátmagukban
és másokkal szemben kielégítsék. Így aztán a bírálatnak és gyengeségnek,
az elégedetlenségnek és fönhéjázásnak keveréke születik meg bennük és
habár bizonyára egyikünknek lelke sem mentes teljesen ettől a
meghasonlástól, mégis különbség van abban, vajjon ez a belső ellentét
előre visz-e bennünket és fölemel, vagy pedig elrontja tiszta
élvezeteinket és csak önámítással engedi tovább élni kínosan
megteremtett életkedvünket. Társam nem értett ahhoz, hogy balsorsáért
magában keresse a hibát; gúnyolódó fönhéjázása akkor először éreztette
velem, hogy lelkünk háztartása sok aránytalanságának mélyebb oka az,
hogy nincs elég nagy véleményünk az emberekről. Ezzel még nem jár
szükségképpen az, hogy magunkat megalázzuk vagy kevésre értékeljük, sőt
inkább fölemelő elégtételünkre szolgál az, hogy nem vagyunk hitványak,
sem tökéletlenek.
Akkoriban sok egyeben kívül erről is beszéltem vele, de kinevetett és
erre alapos okot adhatott neki bizonyítgatásom ügyetlensége. A helyzetem
sem volt olyan, hogy súlyt adhatott volna szavaimnak, mert a cipőm nem
kevésbbé volt rongyos, a kabátom nem kevésbbé kopott, mint az övé és a
nagyváros homályosságából mindketten világosabb helyre vágyódtunk, hogy
valamiféle tevékenységünk jutalmául újra nyugodtan alhassunk és
gondtalanul ehessünk.
Egy nagy kereskedőváros kikötőjében találkoztunk egy hirdetőtábla előtt,
amely állásokat kinált. Zsebredugott kézzel egyideig oldalról figyelt
engem. Mindketten érdektelenséget színleltünk, mintha valami
elszegényedett ismerősünk számára keresnénk helyet. De amikor
elfordultam, így szólt hozzám:
– Munkát keressz? Mit tudsz csinálni? Mi vagy?
– Nem tudom, – feleltem, – annak még csak ezután kell kiderűlnie.
– Nálam megfordítva áll a dolog, – mondta komolyan és szkeptikusan, – én
tudom, hogy mire vagyok képes és mi vagyok, de úgylátszik, ez sohasem
fog kiderűlni.
Ez, mint egyáltalán egész viselkedése, tetszett nekem. Határtalanúl
tiszteltem akkor és tisztelem még ma is bizonyos embereknek ezt a le nem
bírható biztosságát, akik mintha sohasem engednének önérzetükből és bár
jól tudom, hogy ezt gyakran csakis lényük korlátoltságának és minden
akadállyal szemben való szerencsés vakságuknak köszönhetik, a
pillanatnyi hatás mégis megmarad. Az ilyen embereknek az a képtelensége,
hogy magukban valami hibát gyaníthassanak, valamely gyakorlati kérdés
szegényes korlátai közt gyakran bizalmat és erőt ad gyors elhatározásra,
aminthogy a világ folyásában egyáltalán gyakran sokkal többet ér és
többet nyom az ügyességgel összekötött fogyatékosság, mint az
ügyetlenséggel párosuló kiválóság.
Leballagtunk együtt a kikötőhöz, a vízhez levivő kőlépcsők egyikén a
napra ültünk és fiatalos büszkeségünk tartózkodásával létünk
nyomorúságáról beszélgettünk. Emellett eleinte mindketten arra
törekedtünk, hogy csak annyit valljunk be, amennyi amúgy is fölismerhető
volt. Kölcsönösen biztos elhelyezkedést igértünk egymásnak, csak jussunk
egyszer ismét igazunk és rendeltetésünk útjára. Csodáltam szomszédom meg
nem ostromolható komolyságát:
– Szólíts csak Szemesnek; mindig így hittak. Van még pénzed?
Akkora összeget mondtam, mekkorát a viszonyoknak megfelelően mondani
észszerűnek tartottam. Ebben az időben már éppen elégszer voltam szorult
helyzetben, ami megtanított arra, hogy könnyelmű hangulatom túláradása
ellen, ha józan pillanatok megengedik, védekeznem kell. Látni akarta a
pénzt. Milyen nyugodtan és tárgyilagosan tudta kimondani a
bizalmatlanság és megkivánás ez arcátlan kérését. Ilyen dolgokban már a
durvaságig keményítette meg szívét az utca ridegsége. Megmutattam a
pénzt és ő kiszámolta a kőre. Mosolygásomat futólagos, hűvös tekintettel
vette tudomásul és félig lecsukta szempilláit, mintha azon gondolkodnék,
mi ezen a mosolyogni való és hogyan lehetséges az, hogy valaki nem tudja
méltányolni a pénz és a helyzet komolyságát.
– Te bizonyára előkelő származású vagy, vagy pedig…? – kérdezte.
Buzgalommal tagadtam származásomat és mert nem értette meg, hogy miért
teszem, ravaszul ezt mondta:
– Hát akkor van valami a rovásodon!
Ezt annál kevésbbé cáfoltam, mert nagyon szerettem volna, ha valami
ilyes dologgal állhattam volna elő, ezzel mégis csak nőtt volna a
tekintélyem ismerősöm előtt. De nem is kérdezte, hogy miről van szó. A
pénzt egyébként hiánytalanúl visszakaptam, miután előbb rázókurát állott
ki a markában. Úgy látszott, hogy felőlem biztosságban tudja magát.
– Hazudsz, – mondta barátságosan, – te nem pincében születtél.
– Honnan tudhatott? – kérdeztem, – talán padlásszobában.
– Ott éppen nem. A kezeden látom, a kézen minden meglátszik. Sokkal
többet fáradoztam azon, hogy az enyémből valamit csináljak, semhogy ne
tudjam, hogy olyan kézzel, aminő a tied, születni kell. A mosás nem
használ. Ha megtisztítom a körmömet, olyan mintha lúgban főztem volna ki
a mancsomat; a formától függ minden, érted? Ha a te kezed piszkos, még
mindig jobb, mint az enyém megmosva. Téged nem fogad fel senki, mert
senkisem hiszi, hogy kivánhat tőled valamit. Az alárendelt állásoknál a
magunkfajta emberekben először mindig azt nézik az urak, hogy a
szolgálnitudás a vérünkben legyen; ez alighanem így van rendjén, később
én sem csinálom másképpen. Mindenki a maga helyén. Te azonban jobban
teszed, ha valami lány után veted magadat. Ezt is megpróbáltam, de nem
nekemvaló, mert én nem csak élni akarok, egyszerűen egyik napról a
másikra élni, hanem el is akarok érni valamit. Bizonyára tudod, hogy
fölfelé csak egyedül mehet az ember. Mért nem maradtál ott, ahol voltál?
Kérdéséből és beszélgetésünk további folyamából ráeszméltem arra, hogy
amit otthagytam, annak értékesebbnek kellett lennie, mint ahogyan eddig
hittem, világossá lett előttem, hogy amit magam mögött hagytam, amit
nekem nyújtottak, itt sokkal nagyobb értékű volt, mint társamnak akár
legutolsó célja. Gond fogott el és szerfölött rosszúl éreztem magamat. A
szomszédom legkedvesebb témájához jutott el, amelynek gondolatai
teljesen lekötöttek.
– Hol szereztem a műveltségemet? – Ismételte meg egyik kérdésemet. –
Persze, ez föltünik neked. Egyideig ujságot hordtam ki, három hónapig,
azután folyóiratokat, amelyeket csak a legjobb házakban tartanak.
Ezekben az élet minden helyzetének megfelelő anyagot találsz a
művelődésre, a lélek táplálékot kap mindenfelől, élccel vagy oktatással,
szórakoztatással vagy illusztrációkkal, de főként kedéllyel és a
legfinomabb hangon. Bizony barátom, a legelőkelőbb lépcsőkön ültem és
művelődtem, vörös futószőnyegen, rézrudak közt, míg, mert senki sem
kapta meg jókor a folyóiratokat, elkergettek állásomból. Akkor ugyanegy
időben nyolc vagy tíz folytatásokban megjelenő regényt olvastam, anélkül
hogy csak egyszer is összecseréltem volna a személyeket. Pedig minden
második férfi hadnagy és minden harmadik hölgy grófnő volt. Sajnos,
elcsábíttattam magamat arra, hogy egyes füzetekből kivágjam azt, ami
nekem megtetszett, hogy otthon alaposabban olvashassam át. Ez nem volt
az előfizetők kedvére és panaszok érkeztek a könyvkereskedésembe.
Rájöttek a csinyemre és kilöktek, ahelyett hogy olyan állást adtak
volna, amely ismereteimnek és értékemnek megfelel. Amit ott a
könyvvezető, a vén szamár elvégzett, én akár százszor is elvégeztem
volna. Megmondtam ezt a főnökömnek és hozzáfűztem, hogy a fele annak a
fizetésnek, amit az az ember kap, segítene rajtam; de a főnök csak azt
kérdezte, hol van a kalapom. Ilyenek az emberek.
Az emberekről táplált véleményét megtoldottam az enyimével, amely
megerősítette, amit megerősítve akart látni. Lehetetlen volt, hogy
ellentmondjak neki és hitem szerint nem csak azért, mert a meggyőzés
lehetősége csekélynek tetszett, hanem mert nem akartam befolyásolni azt
a képet, amelyet személye és nézetei adtak. Azon voltam, hogy ne
zavarjak és önző kiméletességemért később hamisságot hánytak a szememre.
Szemes azok közé az emberek közé tartozott, akik ellenmondást nem
tűrhetnek, de titokban mindenütt gyanítják és akik sohasem mulasztják
el, hogy később gyöngeségnek vagy alattomosságnak magyarázzák ezt, ha
valaki tekintettel van az érzékenységükre.
Az előttünk levő kikötő kicsiny és nagyobb gőzhajói a szűk területhez
képest látszólag nagyon is nagy sietséggel hasították a zavaros vizet,
alig volt előttünk egyetlen nyugodt területecske, amelyen nyoma ne lett
volna ennek az izgatott hajszának. Vakító déli nap terült el a hangos,
tarka képen, a fehér fény zavartalan égi pompájában csillogott a zavaros
ár kicsiny, szerény hullámaiban és szívemet betöltötte mozgalmas léte
vidámságával, de egyszersmind szememre és érzékeimre éber fáradságot és
álmos jóérzést bocsátott, aminőt csak az ifjúság ismer, amelynek minden
fáradsága mentes még az ürességtől és a boszankodástól.
Társam a szemlélődő déli órában mereven és mélyen elfoglalva
gondolataival a távolba nézett. Figyelemmel vizsgáltam napbarnított,
sovány arcát az okos szemmel, amely egyszerre szemtelenül és
jóindulatúan, felsőbbségesen és tanácstalanúl tovább nézni. Szőke haja
rövidre volt nyírva és a fekete kemény kalap, nagyon is bő, poros és
kopott, szabadon hagyta a homlokot egészen a hajig és mintha csak a
fülön nyugodott volna, amely szinte megsértve és túlságos buzgalommal
eltörekedett a fejről. A vaskos, vörös kéz csodálatos ellentétben volt a
szemmel és a homlokkal, amelyek kétségtelenül nem voltak bizonyos
előkelőség hiányában, sőt amelyek pillanatokra határozottan csinosaknak
látszottak. De a fül, ez a fül… Szeretném a szüleidet látni, gondoltam.
– Menjünk enni, – mondta egyszerre Szemes és fölkelt, mintha ezt már
régen elhatároztuk volna. Helyre és előre igazította a kalapját, de ez
ismét visszacsúszott régi helyzetébe, gyorsan és biztosan mintha jogában
támadták volna meg.
Szemes törzsvendéglőjében egy öreg tengeri medve szolgált ki bennünket,
sült halat és burgonyát, sört és végül pálinkát adott. Ebéd után Szemes,
miután előbb pénzt kért tőlem, egy pillanatra távozott a sötét
helyiségből, de nemsokára visszatért és egy marék cigarettát hozott,
amelyet a maga módján osztott szét úgy, hogy szétterígette az asztalra.
– Ennek mára elégnek kell lennie, – mondta és lefeküdt a fapadra, – be
kell osztanunk a pénzünket.
Mindjárt el is aludt és a gazda velem fizettette ki a szerény számlát.
Minden összevissza alig egy márkába került, mire beláttam, hogy
Szemesnek igaza volt, amikor olyan asztalhoz ült le velem, amelynek
hasznos jólellátottságát az ő tapasztaltságának köszönhettem.
A helyiség csaknem üres volt és a délutáni nap fénysávot vetett az
ablakdeszkára, amelyen vastag sörösüvegben egy aranyhal, különböző
nagyságú nagytömegű légy és ugyancsak üvegben egy vitorláshajó mintája
húzodott meg. A gazda odaült mellém, fogótlan csészében tejeskávé
maradékot hozott, amit elém tolt és beszélgetni kezdett, amibe nem
tudtam belemelegedni. Végre azt mondta:
– Te nem az uton csinálod meg a szerencsédet.
– Az én helyemen sem sikerült megcsinálnom, – feleltem, – hát itt kell
megpróbálnom.
– Itt? Itt nincs út. Én már elhagytam az utat, a tengeren vitt át. Ez a
ház az enyém. Hogyan kerültél Szemeshez?
Elbeszéltem.
– Vele tarthatsz, – mondta a gazda, – meg lehet benne bízni, szerényen
csinálja a dolgot és tanulhatsz tőle. Belőle még lesz valami. De te?
Maga bizonyára elvárja, hogy magázzam?
Tiltakoztam, de sokkal udvariasabban és körülményesebben, semhogy meg ne
erősítettem volna véleményében. Elnézően mosolygott.
– Csak rajta, fiam, a világon végre is mindenki számára akad hely; de
meg ne csalatkozzál. Ti mindig azt hiszitek, hogy ha az első emeleten
hajótörést szenvedtetek, a földszinten jobban boldogultok. De aki
alulról jön, sokkal könyebben megvetheti a lábát valamivel följebb, mint
megfordítva. A tandíj, amit az utca követel, sokkal nagyobb, a jó
kabáton kívül mindig magával visz egy darab bőrt is és az ilyen sebhely
nem gyógyul be. Nálam mindig sokan jönnek össze, mert még senkit sem
nyúztam meg és akiből kinézem a fegyházat, annak nálam kívül tágasabb.
Te még csak tinó vagy, de vigyázz, hogy ökör ne legyen belőled.
Ilyenek vagytok ti, gondoltam magamban, ha félkézzel jót tesztek velünk,
a másikkal megaláztok. Mit tudtok ti az ifjúság ama vágyáról, amely le
akar dönteni minden korlátot, hogy újjá építse a világot! De én,
keservesen fölrázva éreztem, hogy ennek az embernek igaza volt ott, ahol
a tapasztalata uralkodott és ahol a házát felépítette, igaza volt neki
miként Szemesnek is és minden hozzája hasonlónak, akihez a szükségben
vonzódtam, de akihez mégsem tartoztam. De mély hatást tettek reám, mert
erőseknek és életrevalóknak tartottam őket, magamat ellenben gyöngének
és az ő világuk volt szorongatott lelkemnek első élettapasztalata, ez
adott kóstolót a nagy folyam árjából. E hatalmi körnek terjedelmét és
jelentőségét még nem tudtam megítélni, de vaskos, szilárd alkotása
megfélemlített. Nagyjában véve talán csak az volt a hibám, hogy még nem
tudtam senkit és semmit megvetni, mert ez a képesség korán rendszerint
csak elvetemedett lelkekben jelentkezik.
Amikor Szemes felébredt, lementünk a vitorlások kikötőjébe.
– Veled lehet barátkozni, – mondta nyugodtan, amikor megtudta, hogy a
számlát kifizettem.
Vörös füle biztatólag világított.
Dicsértem tapasztalatait és azt, hogy a viszonyokat olyan jól ismeri.
– Ne fáradj, – szólt, – hiszen már mondtam, hogy veled lehet barátkozni.
Amikor arról kezdtem beszélni, hogy munkát szeretnék keresni, megállott
és gondterhesen szemlélte az utca életét.
– Akkor nem szabad a kikötőhöz mennünk, mert ott akadhat munka. Minek is
akarsz már most dolgozni, amikor még annyi pénzed van, amennyi, ha rám
bízod magadat, mindkettőnknek elegendő egy hétre? Később majd szerzek
neked valamit, ha akarod, a tengeren túl is.
Arra az ellenvetésemre, hogy nem szívesen várok addig, amíg bajban
leszek, ezt felelte:
– Én most csak akkor dolgoznám, ha másként nem tudnék magamon segíteni.
Mit használ neked az a munka, amelyhez itt vagy ott hozzájutsz, de csak
ügyetlenül és rövig ideig végezheted? Föltartóztat, visszavet és miatta
talán elmulasztod a jó alkalmat, amikor rendeltetésed helyére juthatsz.
De ha azután az igazi helyre kerültél, akkor persze jó, ha kitartsz, jól
megfogod a dolgot és fölkapaszkodsz. De így… nem, inkább beszélgetek
veled és megmutatom, mi mindent lehet csinálni. Legelőször a ruhádról
kell beszélnünk.
Nekem nem ez volt a véleményem, de nem is mondtam ellent új pajtásomnak.
Azért amit még elveszthettem, nem volt érdemes vele ellenkezni, de
Szemes modora és faragatlansága, cudar reményteljessége és bizonyos
élősdisége kiváncsivá tett. Tapasztalatokat is reméltem, amelyeknek
értékét kétségbe is vontam és kerestem is, jövőm olyan sötétnek tűnt föl
előttem, mint valami áthatolhatatlan ködös éjjel.
– Bemenne-e valaki facipőben a szalonba, ahol függönyök és a tapétán
képek lógnak? – kérdezte Szemes és végigmustrált. – Nem. Hát miért jársz
te a mocskos helyeken papirosgallérral és kézelővel? Mit látok? Mellényt
látok, nyakkendőt, nikkelláncot, sőt valószinűleg zsebkendőd és órád is
van. Nézz meg engem: sipka, a nyakamon kendő, kabát, bársonynadrág, őv.
Neked, te jó Isten, valószinűleg nadrágtartód is van! Aki engem lát,
gondolja: ez tisztában van a helyzetével, tudja hogyan viselkedjék, ott
mozog, ahová való és odavaló, ahol mozog. Több nem kell, a többi majd
elválik.
– De miért vagy magad is az utcán, ha azt hiszed, hogy ész és képesség
dolgában nincs párod?
Egyre jobban bosszantott ez a biztossága, amely csak ott vált be, ahol
beszélnie kellett róla.
– Ne kérdezz ilyen ostobát, – felelte nyugodtan, – talán még az emberek
együgyüségeért is felelős legyek? És hogy tartod a kezedet a zsebedben?
A kezet hátulról kell a zsebbe tolni, úgy hogy a kabát csücske előre
álljon a kar alatt. Megfordítva hamisan van. Aki hátranyomja a kabátját,
amikor zsebre teszi a kezét, arról száz méterre megérezni a fűtött
szobát vagy a biztos jövedelmet. Mi így csináljuk, ide nézz, a kabátnak
hátul feszülnie kell, mint valami ővnek, ez jó formát és meleget ad; így
biztosan halad az ember és előre jut, de ahogyan te hátra lógatod a
frakkodat, arról mindenki az első pillantásra látja, hogy a legközelebbi
sarkig sem jutsz el.
Haragom most már elröpült és nevetnem kellett. Semmi sem volt
meggyőzőbb, mint ez a bölcsesség és egyszersmind semmi sem látszott ily
kevéssé fontosnak. Szemes mint mindig, komoly maradt és kiváncsian és
kétkedve nézett reám. «No, hiszen majd meglátjuk», nyugtatta meg magát;
úgy látszott, hogy nem sokat várt tőlem.
Ismerettségünk ötödik napján elfogyott a pénzem; be kell vallanom, hogy
magam voltam ennek az oka, mert Szemes amennyire takarékosságra
figyelmeztetett, azzal együtt éppen annyira akaratlanul is arra unszolt,
hogy az ő magabizalmáért megkockáztassam utolsó garasaimat. Talán valami
kiváncsiságféle is közrejátszott, hogy megtudhassam, mit fog tovább
csinálni és mert közösségünk utolsó óráiban pökhendi felsőbbségétől
sokat szenvedtem, alighanem jó adag káröröm is, hogy erejét fogytán
lássam majd, mikor az én pénzem elfogy. Már a második éjjelt töltötte
kényelmesen az én fekvőhelyemen, hordta ruhám egy részét és titokban
megkísérelte, hogy leszoktasson a dohányzásról. A két első jelenséget
meglehetősen higgadtan fogadtam, de az utolsó véget vetett a
türelmemnek. Ha az embernek nincs miből élnie, mi tartja benne a lelket,
ha nem a dohány? A pénz, elismerem, nem igazi mértéke a barátságnak, de
hiába, meg van az a különös tulajdonsága, hogy főként akkor választ el
két embert egymástól, amikor nincs meg, de az a pajtás, aki nem osztja
meg becsületesen utolsó dohányát, mindig rossz társ a bajban.
Szemes este fáradtan és átázva jött hozzám, az idő megfordult és az
északi kikötővárosokban az esős napok pénz és élelem nélkül sokkal
nyomasztóbbak, mint bárhol másutt. A tenger, amely máskor mintha
tettekkel és kincsekkel teli derűs távolságokba nyújtott volna kedves
kilátást, most mint elfeledett pálya szürke kietlenben szomorú és
nyomasztó és a szárazföldre visszaszolgáló út mintha el lenne falazva és
nem lenne semmi értelme. A tengeri városok szemükkel mind a tengerre
néznek és a tengerre visznek; aki hosszabb időt töltött a tengeren,
annak a szárazföld mozdulatlan korlátoltságába visszaszolgáló út gyáva
menekülésnek tünik föl és egyszersmind az ár ellen való fáradságos
úszásnak.
Szemes gúnyosan nézett rám, amikor erről beszéltem neki.
– Bogaras vagy, – mondta. – Hol van itt egyáltalán a tenger? Lenn a
sörpalotában egy tizesért egy itcét kaphatunk és ingyenhangversenyt.
Volna még valami pénzed? Ott ismerősökkel találkozom, az ember
összeköttetéseket szerez; holnapra akkor majd csak akad valami.
– Nincs több pénzem.
– És holnap?
– Majd te segítsz.
– Én? – kérdezte Szemes meglepetve, azután hallgatott és gondolkodott.
Mégis csak eszébe juthatott, hogy az a visszautasítás, amely kérdésében
rejlett, nagyon is éles ellentétben volt a nekem tett sok igérgetéssel.
– Jól van, – mondta megfontolva és leült az ágyra.
A szomszédos helyiségben egy kis gyerek kiabált és a finom élethangocska
állhatatos panaszkodásába szomorúan és szakadozottan kapcsolódott bele
egy vigasztaló női hang. Szemes fölkelt:
– Hát ide hallgass, írsz majd az anyádnak vagy inkább én – csak hallgasd
végig, mit akarok mondani – én fogom megírni, hogy megbetegedtél és pénz
meg segítség nélkül fekszel. Akkor majd kapunk pénzt, vagy pedig nem
ismerem az anyákat.
– Nem ismered az anyákat, – feleltem, – ha csak azt tudod róluk, hogy ki
lehet őket használni.
E szavaimra egykedvűnek tetette magát, anélkül, hogy tovább sürgette
volna indítványa megvalósítását, de mégis éreztem, hogy szavaim szíven
találták. Tanácstalanul ballagtunk ki a homályos estbe, éhezve és
fagyoskodva. Késő éjjel, amikor öreg tengeri medvéjének helyiségében
kegyelemből szállást és hitelbe groggot kaptunk, mintha egészen új
témába fogna, hirtelen így szólt:
– Mindig a legnagyobb tisztelettel viseltettem anyám iránt, ameddig élt,
nem szöktem el volna tőle, mint te!
– Engem is tisztelsz? – kérdeztem.
– Ezt éppen nem mondhatom, – felelte habozva, kiváncsian arra, hová
akarok kilyukadni.
– Akkor semmi sem fog megakadályozni abban, hogy tőlem megszökjél.
– Nem, – mondta fontoskodva, anélkül, hogy egészen értené, mit
gondoltam, – nem hagylak magadra.
*
Másnap reggel napkeltekor elhagytam a várost. Nyolc napig úton voltam,
de hamarosan alkalmazást kaptam egy kerekes gőzösön, amely Korsörön át
Kopenhágába ment. Szemest nem láttam többé, míg végre csaknem tizenöt
évi távollét után körülbelül egy évvel ezelőtt ismét találkoztam vele és
így most elbeszélem alakja e csodálatos megujhódását, ami nemcsak ama
régi napokat keltette életre emlékezetemben, hanem a legkülönösebb
változással szolgált, amelyet emberen valaha láttam.
Nem hiszem ugyan, hogy az ember, bármiképpen alakul a sorsa és bármily
eltérően nyilvánult meg a természete ilyen vagy amolyan környezetben, jó
vagy rossz viszonyok közt, valaha is alapjában megváltoznék. És ebben az
összehasonlításban nem annyira a két megjelenés közt levő különbség köti
le gondolataimat, mind inkább az a törekvés, hogy az első képben a
másodiknak vonásait keressem és megfordítva. Az a tapasztalás, hogy az
életviszonyok még jó és nemes tulajdonságokat is háttérbe szoríthatnak,
éppen annyira foglalkoztatott, mint a kérdés, vajjon egyetlen öntudatos
akarás meg tudja-e változtatni az ember külső vagy belső énjét. Ilyen
esetben kétségtelenül inkább ingatag, gyöngébb és kevésbbé határozott
természetű emberek azok, akiknek jó sorsa vagy fájdalma csak fölfogásuk
eltolódásától függ, mert minden nagyszabású lélek nem
változékonyságával, hanem kitartásával, nem valamely szíves
véleményváltoztatással, hanem makacs állhatatossággal intézi sorsát.
Egy meleg őszi napon egy előhegység erdőborította magaslatán jártam. A
város közelében az út jobb és bal oldalán szórványosan házak kezdtek
föltünedezni, nem éppen városi kuriák, nem is parasztházak, hanem a
kisvárosi jólét és a falusi használhatóság olyan keverékei, aminők
csaknem minden vidéki város környékén láthatók. Nem mondhatom éppen,
hogy az a házacska, amely előtt megállottam, különösen vonzott volna, de
egész elhelyezésében, fölépítésében és kertecskéjében volt valami a
szerény életöröm ama félre nem ismerhető jellegéből, amellyel sok tárgy,
mintha csak tulajdonosának lelkét árulná el, meg tud bennünket fogni.
Nálam kétségtelenül valami önkínzó kiváncsiság is járult ehhez, amely
nem mentes bizonyos ártatlan irigységtől, amellyel a nyugodt és békés
élet e biztos helyeit néha vizsgálgatni szoktam. Eközben olykor
gúnyolódó elégtételt és szabadságomon való gonosz boldogságfélét tudok
érezni. Sohasem fog megszünni kiváncsi bámulatom azok iránt az emberek
iránt, akik azt hiszik, hogy lelküknek tett engedmény nélkül teremtettek
maguknak biztosított földi helyzetet.
Néhány fenyő zárta még el a szabad kilátást az előkertre és éppen el
akartam hagyni biztos figyelőhelyemet, hogy folytassam utamat, amikor
egy kerti házacska mögül, amely valami melegházféle lehetett, egy embert
láttam kilépni, aki hosszú pipával félig fölemelt kezében, sétálgatni
kezdett a ház előtt levő kavicsos úton. Önkéntelen buvóhelyemhez
közeledett, hátat fordított és megint visszasétált.
De már ezt meg kellett néznem. Nagyon is sok megelégedettség volt ebben
az ide-odajárásban, könnyen meggörbített kezében mérsékelt, jámbor
taktusban mozgott a pipa és a széles vállak közt kissé ferdén tartott
fej egyenesen jólétről prédikált. Sőt azt lehetett hinni, hogy ennek az
embernek titkos élvezetet szerez maga a járás is, amely kemény és
egyszersmind békés volt.
Bevallom, nekem nem tetszett ez a látvány. Mindig, még a legbizalmasabb
együttlétben is és különösen fiatal korban siralmas látvány, ha önként
értetődő kis dolgokkal fitogtatja valaki az életörömét. Nemes szív ezt
sohasem fogja eltűrni. De ebben az örömben volt valami megfontoltság is
és a sétáló ember homloka és szeme körül rezignáció ült, amely nem
szűntette ugyan meg, de enyhítette viselkedésének kicsinyességét és
elnézésre bírta a szemlélőt.
Mikor a megelégedett sétáló harmadszor fordult felém az arcával, amelyet
nagy barna szakáll körített, hirtelen nagy kikötő vizét, keskeny és
magas házakkal teli utcát láttam emlékezetem messziségében. A haragosan
izgatott vizen a nap csillogott és összevissza szólítgatták egymást a
gőzhajók kürtjei; és még mielőtt tisztába jöttem azzal, hogy mi köze
annak a látványnak a mostanihoz, láttam, hogy a régi kép föltünése ahhoz
a két nagy vörös fülhöz fűződött, mely itt sétált előttem a napon és így
tudtam meg, hogy ez az ember Szemes volt.
Zabolátlan vidámság fogott el olyan rohamosan, hogy szinte szégyeltem
magamat és erőszakot kellett magamon elkövetnem, hogy ki ne nevessem a
méltóságteljes háztulajdonost. Vigasztalan jelenség, hogy érzékeny és
egyszersmind temperamentumos emberek mennyire hajlanak az
elhirtelenkedésre, sőt tapintatlanságra; fölteszik, hogy mindenki olyan
lelkiállapotban van, mint ők és meglepetést keltenek, visszautasításban
van részük ott, ahol rokonérzést várnak. Az átlaglélek rendszerint úgy
van megalkotva, hogy rendezett középszerűséggel szemléli a világot és
minden eltérést ettől többnyire és az első pillanatban csak magasabbra
vagy mélyebbre hangolt megzavarásként érez.
Szenes mindjárt megismert, amint a kerti úton eléje álltam.
– Te vagy? Ó te! Hát megint találkozunk! Ezt sohasem hittem volna, és
hozzá még itt, itt a szárazon.
Szemmelláthatóan zavarban volt és hangosan és kissé hadarva beszélt. Úgy
éreztem, mintha azon iparkodnék, hogy egyszerre mondhasson el nekem
mindent, ami távollétünk hosszú ideje alatt mozgatta és vezette.
Amellett egészen világosan látható volt, hogy bűnösnek tudja magát, ami
eleinte csaknem meghatott és ami komikus ellentétben volt nagyon
méltóságos és erősen kidomborodó polgári megjelenésével.
– Hát így van… Hogy vagy? Te is… te is elértél valamit?
– Nem, – feleltem, – én még mindig ide-oda járok és ott maradok, ahol
kedvem telik. Nekem nincs házam sehol.
– Olyan a külsőd, mintha régen úton volnál. – Tetőtől-talpig végigmért
és úgy látszott, hogy külsőm kínosan érinti. – De gyere be kérlek, légy
üdvözölve házamban.
Mennyire megnyomta az utolsó szót!
– Tessék, tessék, – mondta buzgóan, a bejáratnál kissé meghajolt, azután
maga ment be elsőnek a házba.
Akkor az utcán biztosabban léptél föl, gondoltam.
Úgy láttam, hogy küzködik magával, voltaképpen milyen álláspontot kell
velem szemben elfoglalnia és mintha nem tudta volna eldönteni, vajjon
régi utcai pajtása viszontlátásának e különös helyzetében őt éri-e
nagyobb tisztesség vagy engem. Szembetűnően ingadozott a büszkeség közt,
hogy a hazátlan idegent a maga tűzhelyénél fogadhatja és a kivánság
közt, hogy észrevehető szerénységgel kettős értéket adhasson a szememben
mindannak, amit szerzett.
A tornácon különös alkotmány állott, amelyről zergebakagancsok nyúltak
szét mindenfelé és Szemes rá akarta akasztani köpenyemet erre az ilyen
célra a legmegfelelőbben berendezett készülékre, de nem volt köpenyem.
«Vagy úgy…» mondta, de megnyugodott, mert figyelemre méltattam
zergebakakasztófáját.
– Csinos darab, – mondtam.
– És hasznos, hasznos, – kiáltotta vidáman.
Úgy látszott, hogy kezdjük egymást megérteni. A lakószoba, amelybe
vezetett, nem volt kedvesség híján, bár berendezéséből csekély ízlésre
és kicsinyes gondosság túltengésére lehetett következtetni. A zöldes
tompa világítás, amelyet az ablakok előtt emelkedő magas fenyőfafal
terjesztett, a biztosság jóleső látszatát keltette. Egy másik ablak szép
nyílt kilátást nyújtott a hegyláncra és előterére, amely a nappali fény
ezüstjében csillogott.
– Jó dolgod van itt, – mondtam.
Valamit kellett mondanom, mert Szemes láthatólag egyre elfogultabb lett
és meglepetésemre most először vettem észre, hogy szégyenli kedvező
helyzetét, mintha ez igazságtalanság volna velem szemben. Szinte egészen
határozottan láttam, hogy nem csalódom ebben a föltevésemben és azért
így szóltam:
– Távollétem hosszú ideje alatt mindig meglehetősen jó sorom volt. Nincs
ugyan biztosított otthonom, aminőt te szereztél magadnak, de helyette
nagy világot láttam. Bizonyára te sem első kapásra rendezted ennyire az
életedet, akkoriban még nem integetett nekünk a nyugalom.
A mult e fölemlítése mintha megtörte volna a fagyosságát.
– Hja, akkor… – mondta lassan Szemes, – ama napok, az azt követő évek és
a ma közt sok élmény van! Mindent elmondok neked, – folytatta hirtelenül
új buzgalommal, – éppen neked, hiszen te megérted, mert akkor ismerted
multam és helyzetemet; mostani életem emberei nem ismerik és semmi sem
csábít, hogy velük erről beszéljek, mert csak akkor ismerik és értik meg
az emberek az utcát, ha életük egy részét ott töltötték. Én börtönben
ültem…
Hirtelen elhallgatott és körülnézett a szobában, mintha attól félne,
hogy valami hallgatódzó megzavarja. Úgy látszott, hogy hirtelen
visszatér a múltba, egyik világból a másikba ugrik át és a kettőt nem
tudja egymással összeegyeztetni. Azután azonban olyan határozott
megkönnyebbüléssel nevetett föl, mintha évek óta kínok közt várta volna
azt a napot, amelyen régi élete egyik társának megteheti ezt a
vallomást.
De mielőtt beszélni kezdett, házigazdaként szorgoskodott és különböző
figyelmességekben részesített. Az egyik sarokszekrényből szögletes
üveget szedett elő és közben végigsimítgatta, valószínűleg mert poros
volt és ragyogó szemmel nézett rám, amikor két kis poharat tele töltött
az üvegben levő folyadékkal.
– Fenyőpálinka, – mondá és várakozóan figyelt, miközben barátságosan
unszolgatva biccentett.
Magakészítette fenyőpálinka volt. Már pedig én nem szeretem a
fenyőpálinkát és különösen azt nem, amelyik otthon készült. Rendszerint
nyomdászok vagy tűrhető viszonyok közt élő kisiparosok vagy
hivatalnokcsaládok tagjai foglalkoznak ennek az italnak készítésével és
ezek azután hajlandók is minden alkalommal kinálgatni. Ha meglátják a
vendéget, hozzája sietnek, kényszerítik, hogy megízlelje otthon készült
fenyőpálinkájukat és nagyon bőkezüeknek mutatkoznak, mert maguk már
régen meggyőződtek arról, mily kellemetlen ízű a fenyőpálinka és mily
ritkán sikerül.
Így Szemes sem nyúlt a poharához, de olyan válogatott kifejezésekkel
dícsérte az italt, aminőket tőle sohasem hallottam. Zöldes volt a színe.
Szivart is hozott, de megijedtem tőle, mert világosbarna és meglehetősen
vékony volt; nehéz a hű jellemzése, mert nem szabad föltételezni, hogy
mindenki ért a dohányhoz, de ez borzalmas szivar volt. A nemdohányzók
szoktak ilyet kinálgatni, különösen ha vallásos érzelmű emberek és
ajándékukkal ritka szabadelvűség nagylelkűsége kapcsolódik össze,
nemcsak hogy megtűrik másoknál a gyűlölt bűnt, nem, a fölkínálással még
jószívűeknek is mutatják magukat. De akaratlanul elérik azt, hogy rövid
idő mulva a megajándékozott is bűnnek mondja a dohányzást.
Mialatt leírom az e pillanatokra való visszaemlékezést, a részletek
elmondása önkéntelenül olyan hangot diktál, amely teljesen megfelel
akkori hangulatomnak. A léleknek környezetével való kiegyenlítetlensége
gyakran elégedetlenséget hagy hátra, amely haragban vagy
ellenállhatatlan gúnyolódó kedvben keres magának utat, mert észszerű
módon nem lehet az összhangot megteremteni. Ha társalgásunk folyamán
Szemes új helyzetét egykori helyzetével hasonlítottam össze, úgy
éreztem, mintha tudtán kivül és belső akarás nélkül került volna úgy az
egyikbe mint a másikba. De mégis titokzatosnak tűnt föl előttem, milyen
alapon történt meg ez a különös átváltozás. Elbeszélése előtt nem
ismertem még Szemest annyira, hogy csak úgy egyszerűen meg tudtam volna
érteni, hogy neki és a hozzája hasonló embereknek sokkal kevésbbé
tisztult a fölfogásuk a dolgokról, semhogy minden lelkiismeretfurdalás
nélkül ne tudnának beleilleszkedni minden helyzetbe, amelyet az élet
útján a sors fölajánl nekik. Ha évekkel előbb Szemesben az utca
lelkiismeretes élősdisége tolakodott elém, most mint elősködő
lelkiismeretes embert ismertem meg, akit életének új változata mindenre
rávett, de semmiről meg nem győzőtt. A társadalom megveti vagy
megbünteti azt az embert, aki az utca bizonytalanságába téved, de
elismeréssel van az iránt, aki a társadalmi korlátok biztossága közé
téved és mindkét esetben a helyzet megvizsgálása nélkül itél. Az emberi
természetet vizsgálva azonban mindkét lépés éppen úgy lehet ésszerű mint
ésszerütlen és egyformán eléri a büntetés mindkét tévedőt, ha
természetes rendeltetésétől távolodik el.
Mialatt Szemes mindenféle zavaros dologgal hozakodott elő, körülnéztem a
szobában és az ott lévő tárgyak úgy hatottak rám, mint történetének
illusztrációi, mint dekorativ képei valami rajzolónak, aki gondos
tanulmányozással kikutatta és biztossággal fölismerte ennek az embernek
a lényét. Előttem a békazöld tapétától elütően magaslott fenhéjázó háta
egy pamlagnak, amely fénylő, sötétbarna fából készült és amelynek
cifraságaiban diadalt ült a természeti törvények megcsufolása. A
díszítményeket fölfelé rendszertelenül összevissza rovátkolt lécre
erősített és kis csatornácskákkal átszelt golyók zárták le, amelyek a
világgömböt jelképezték különböző egyenlítőkkel és csak annyiban voltak
bájosak, amennyiben szilárd elhelyezésükkel megcsalták azt a
reménykedésemet, hogy bárcsak legurulnának. Jobbra és balra
pöffeszkedően két ívelt díszítmény terpeszkedett, csigaalakjuk volt és
az alvó polip karjaira emlékeztettek. Közöttük merev tulipánok virágos
csoportja volt elhelyezve, amelyek négyesével más-másfelé fordultak és
úgy fényezésükkel, mint faragásukkal csodálatot keltettek. Az
összbenyomás sokfélesége azonban nem merűlt ki a teremtő természet
gazdagságának ez utánzásában, hanem alkalom nyílt arra is, hogy ezek
mellett az esztetikaiaknak tervezett élvezetek mellett még gyakorlati
szükségleteket is ki lehessen elégiteni, mert úgy a faragott tulipánok
közt, mint a világgömbök mellett fülkék és kis szegélyek díszelegtek
vagy hely volt hagyva arra, hogy mindenféle használati vagy szükségleti
tárgyat oda lehessen állítani vagy állandóan ott lehessen tartani.
Mindezt kellőképpen kihasználta egy gondos kéz, mert sokféle tárgyat
vettem észre, így egy japán vázát, egy bibliát, egy agyagból készült
disznót, amelyet a hátán levő barátságos nyílás takarékpénztárnak
jelzett, egy pávatollat és egy pipát Luther Márton színes képével. A
többi tárgyra már nem emlékszem, különben is nagyobbára papirbokréták
mögé voltak elrejtve, még csak egy időjósló házikóról tudok,
parafatetővel és két vidám tarka alakkal, amelyek mozgó deszkácskán
tengely körül tudtak forogni.
A szoba többi bútora hozzáillett ehhez a pamlaghoz és stílusához. Nem
akarom mind leírni, mert a legtöbb ember tudja, hogy a polgári társaság
e részének otthona földíszítésére nézve mily különösen sokoldalú és
egyáltalán nem megállapodott kivánságai vannak. Bármily csekély
személyes vonatkozásban volt is Szemes szobájának a részleteivel, mégis
észrevettem határozott örömét a külsőségeken, ami minden gondolat fényét
kioltja, mint a langyos zápor a hamúban levő szikrácskát, de lényének
megváltozását még e jelenségnél is világosabban mutatták azok a
célzások, amelyeket életének lefolyására tett. Mialatt beszélt, puhán és
lassan dörzsölgette nagy vörös kezét és ha olyan részlethez ért, amelyet
fontosnak tartott, lélektelen meghittséggel nézett reám. A
legbosszantóbb azonban az a felsőbbség volt, amelyet egyre jobban
mutatott és a melynek állandóan új tápot talált hallgatásomban,
elfogultságomban, vagy poros ruhámban. Egyszer nyugtalanná lévén
megdöbbenésem kifejezése következtében, amit az alkalomnál fogva, amikor
megnyilvánult, nem magyarázhatott föltétlenül a maga előnyére,
abbahagyta a beszédet, jó magasról a vállamra bocsátotta nagy kezét és
elnéző figyelmeztetéssel így szólt:
– Sokan jönnek hozzám, hogy tanácsot kérjenek és így még ifjúságom
tévedése is javára válik magamnak és másoknak. De csak ez juttatja
olykor eszembe az akkori napokat; rossz, elveszett ember voltam.
– Most hát jó ember vagy? – kérdeztem kétségbeesetten nekiiramodva a
vidámságnak, de olyan érzéssel, aminővel fülledt levegőjű szoba ablakát
tépi föl az ember.
– Jó? – ismételte jelentőségteljesen és észrevehető szemrehányással a
magam túlhevülése ellen. – Ki mondhatja magát jónak, régi cimbora?
Úgy tett, mintha magamról mondtam volna.
– Börtönben voltam, – folytatta mesterkélt megfontoltsággal és mintha az
jutna az eszébe, hogy nekem még felvilágosítással tartozik, hozzáfűzte:
– Egy napon azután egy tiszteletremétól ember jött a cellámba. Áldott
legyen az emléke! Én tudniillik lopást követtem el, olyat, amely
kitudódott.
– Egy pap?
– Igen, – felelte Szemes határozottan és bátran vallva, – persze hogy
pap volt. Nemcsak, hogy eljárt az érdekemben, úgy hogy büntetésem egy
részét elengedték, hanem utat mutatott egészen új élethez és lehetővé
tette belépésemet a művelt emberek közé. Most van feleségem és
gyermekem, házacskám nagyobb kertecskével, pompás méhészetem, amely
szépen hoz, biztosságom van és van mire támaszkodnom és mindig jókedvű
vagyok, amióta tudom, hogy a helyes úton járok. Bevallom neked, hogy
akkor eleinte abban a reménységben hallgattam meg azt a derék embert,
hogy fölhasználhatom őt, színleg mindenben igazat adtam neki, úgy
beszéltem és cselekedtem, ahogyan ő akarta és kivánta, titokban pedig
kinevettem. De lassanként beláttam, milyen jó sora volt abban a
világban, amelyért síkra szállott, milyen jól érezte magát benne és
megértettem, hogy megvolt az igazi képzettsége, amellyel elérhet valamit
az ember. Mindene, a nyakkendőtől a cipőig, egyszerű volt, de olyan
rendes, olyan kifogástalan, megtudta becsülni mindennek az értékét,
megértett és ápolt mindent, valóban, ő lebírta az élet veszedelmeit és
győztesen került ki belőlük, mindig megelégedett volt.
Olykor még ma is azon gondolkodom, vajjon mi tartott vissza attól, hogy
ott hagyjam Szemest, önkínzó kiváncsiság volt, különösségeknek némileg
gyanús élvezete és bizonyára végzetes vonzalom, hogy ott maradjak, ahol
minden elnézéssel szemben megvetésem vert gyökeret és tapasztalataim
kertjében kövér gyommá fejlődött. Tudom, hogy Szemesben annál kevesebb
örömöm telt, minél tovább voltam vele együtt, sőt szenvedtem miatta, de
nagyon csábított, hogy szabadjára engedjem, elkeseredett útálattal
élveztem őt és mint valami édeskés italt, amely anélkül hogy ártalmas
lenne, rosszullétet okoz és ezt a növekedő rosszullétemet egyre nagyobb
elégtétellel láttam. Iránta való jogos ellenérzésemnek egyetlen
bizonyítéka volt ez, amellyel habár csupán magamnak, szolgálhattam?
– Nem néznénk meg a méhecskéket? – kérdezte egyszerre csak Szemes,
végigsimogatta szakállát és fölkelt. Ringatódzó léptekkel végigmérte a
szobát. – Azoktól is tanulhatsz, – folytatta, – szorgalmas, élénk
népség, amely rendet tart a maga módján, ha az ember a segítségére van
és útba irányítja. Csaknem ötven erős családom van, negyvennyolc, hogy
az igazat mondjam.
Hej, ha nekem csak egyetlenegy volna, gondoltam.
És mialatt a ház mögött levő rét szűk útjain haladtunk, tiszta kavicson
piciny kerítések közt, amelyek a fűnek nem engedték meg, hogy tovább
terjeszkedjék, mint ameddig szabad, az embernek pedig, hogy a fűre
lépjen, a hatalmas, veszedelmes életre gondoltam. Az életre, rohanó
árjaival és halált rejtegető szakadékaival, szédítő magaslataival,
amelyeknek kápráztató fényessége, míg a lelket gyönyörködteti, elveszi
az ember szemének világát, az életre, tengereivel és tüzeivel, viharával
és pompás napjával. Inkább fojtom a lelkemet szégyenbe és
megaláztatásba, semhogy a te világod árnyéka elsötétítse, inkább
kínszenvedés közt meggyalázom és utolsó csepp véremmel bűnben pocsékolom
el.
– Tü, tü, tü, mondogatta Szemes lágyan és gyöngéden és kényelmesen
mozgatva ujjait, a levegőből valamit magához csalogatott. De
csalogatásának nem volt eredménye.
– Hát ez micsoda? – kérdeztem, készen arra, hogy megfojtsam.
– Engem nagyon jól ismernek a méhecskéim, – oktatott ki jóakaróm, akin
meglátszott, hogy a legteljesebben élvezi a jólétét, – de te, maradj
hátra és vigyázz! Csak a minap vettem el tőlük mézet, az igaz, hogy
mértékkel és jól vigyázva arra, mennyire van még szükségük maguknak az
állatkáknak, de nekünk embereknek ezt nem egyhamar felejtik el és
bosszujokat gyakran nem azon töltik ki, aki a mézüket elvette. Sokat sem
szabad azonban nekik meghagyni, különben ellustulnak a fickók és a
készből élnek.
E fölismerése jogosultságától elkápráztatva, hangosan és hosszasan
nevetett. Ekkor egyébiránt föltűnt nekem, hogy a nadrágja nagyon rövid
volt, de mégis le volt eresztve a cipőjéig. Ezáltal a nadrág fenekének
gömbölyüsége valamivel mélyebbre esett, mint ahol a kigömbölyödés
tekintélyes megteremtője volt és ez az eltolódás Szemes apró lépteivel
együtt annyira korlátozta mozgó vagy pihenő alakját, hogy mély
szánalommal lettem volna iránta, ha minden részvétet, még ezt a fajtájút
is, el nem riasztotta volna az, hogy megelégülést érez, azon is, ami
szánnivaló.
Félrehajtott fejjel szemlélte számokkal ellátott, egyenlő alakú és
egyforma nagyságú kaptárainak tekintélyes sorát. Eközben meggörbített
mutatóujjával gyöngéden, vagy harmincszor és meglehetősen gyorsan az
orrát dörzsölgette. Végre kényeskedő óvatossággal hátulról kinyitotta az
egyik kaptárt és kis üvegablakon át megmutatta a belsejét és mialatt
mindenfélét beszélt nagyszerű édességről és a derék népecske élénk
serénykedéséről, egy pillanatra föltárult szemem előtt és gondolataimban
a méhek államának csodája és valami okból dühös lettem.
Künn a napfényben a méhek nyári hangja zúgott, a kaptárok közt levő
egyik kis nyíláson a zöld tájékot, tágas messzeségben a hegyek havas
csúcsait és az ezüstös kék ég egy darabját láttam csillogni.
– Nem igaz? – kérdezte Szemes, – nem igaz?
Egy mézszállító ládikával babrálgatott, szinte büntetendő áhitattal
ismerve minden szerszám hasznosságát. A pléhedényt védő zsinórok és
pálcikák olyan gondosan voltak megőrizve és összefűzve, mint ahogyan az
öreg anyóka a kotyvalékát őrzi, minden mozdulata, amellyel valamely
szerszámot használt, mintha lágyan és barátságosan ezt hirdette volna:
mégis csak szép dolog, hogy nekünk embereknek van ollócskánk,
kalapácskánk, tartós zsinórunk, szakszerűen megkötött csomócskánk vagy
hurkocskánk és végre pompás póstánk, amelyhez biztos út visz és amely
mindent becsületesen elszállít rendeltetésének helyére.
De miként a dolgok külsején való ez az aljas kedvtelés alapjában nem
csak siralmas, hanem esztelen is, éppen úgy rendetlenség és hanyagság
mellett mindenütt a legkinosabb pontosságot láttam, szorgos tisztaságot
piszok és elhanyagoltság mellett, olyan volt mindez egymás mellett, mint
a fényesre tisztított kilincs a görbe, megrothadt ajtón, vagy mint az ő
dédelgetett teste a lecsúszott nadrágban.
A korlátolt eszű uralkodó önelégült biztosságával beszélt a méhek
hasznosságáról, amelyeknek családait korholta vagy dícsérte aszerint,
hogy mennyit hordanak és hirtelen ismét fölismertem benne az utca régi
Szemesét. Még mindig irigység és megalázás beszélt belőle, bármily
fontoskodva hangoztatta és mutogatta az ellenkezőjét.
Az életnek ama javait, melyeket egykor, évekkel ezelőtt mutatott és
buzgalommal ajánlott nekem, éppen úgy lopta és jogtalanul voltak a
birtokában, mint azok, melyeket ma mondott a magáénak. És annál
buzgóbban ajánlotta nekem, minél inkább el akarta hitetni, hogy valóban
a birtokában vannak. Nem lopta meg ma éppen úgy a kispolgári társaságot,
mint ahogyan akkor az utcát lopta meg? Még mindig másokat dolgoztatott a
maga javára és minden lényt, minden tárgyat a fölhasználhatósága szerint
értékelt. Nem azon a gyarló módon uralkodott a méhein, amely félreismeri
alattvalóinak szabadságát és amit elértek, a maga érdemének tartotta?
Ahogyan egykor szabadságának a fogságban való elvesztésével bosszulta
meg magát rajta alantos utcai gazsága, úgy ma új fogságban bűnhődött,
amért viszonya életének jelenségeihez gazul sekélyes volt, megakadt a
dolgok külsőségén, mint a pókhálóban a rovar, amely szabadnak tartja
magát, mert lebeg és csak azért nem zuhan le, mert megakadt.
Rohamos sietséggel távoztam, nem hallottam semmi kivánságát és semmi
búcsúszavát. Lábam alatt a kavics mintha meggyötört kötelességérzetében
csikorgott volna, a kertiajtó szigorúan és céljamegszabottan csörömpölt.
De künn szél fútt a hegyekről és gondolatomban és lelkemben javaim
legcsekélyebbje mérhetetlen gazdagságnak tűnt fel, nemes nevet adtam a
nyomorúságnak és a föltörekvő est harmatában és égi aranyában mintha az
emberek fájdalma csillogott volna.
MÁSODIK FEJEZET. A nyári éj.