Engem odaállított háttal a kapunyílásba… ott álltam és hallottam, hogy a
hátam mögött egyszerre suhogni kezdett valami… valami fehér suhogott,
fehér meg halványlila… szemtelen, mohó, gyalázatos, fuldokló szövetek,
csipkék… alattomos, romlott, ravasz kis szörnyetegek, amik csipkének
mutatják magukat, holott én nagyon jól tudtam róluk akkor, hogy fülük és
orruk és szájuk van és hogy csak tetetik magukat szelid, síma, ártatlan
selymeknek. Vad keserüség szorongatta a torkomat, és mikor az asszony
kijött és szólt valamit: válasz helyett idomtalan hangok törtek ki
belőlem, mint a vér.
Akkor már nem volt mit alakoskodni: emlékszem, csudálkozva figyeltem
meg, milyen kómikus, lehetetlen hangokat ad a tüdő és a hangszálak,
mikor az ember a vágy miatt sír. Az asszony maga elé meredt, nem talált
szavakat, így bandukoltunk végig a fasoron a kocsiállomásig. Akkor végre
lélegzethez jutottam: – az utálatos vonítás megszakadt, és én végre fel
tudtam nevetni. Erre ő is megkönnyebbült, elfogulatlanul beszélgettünk
és tréfáltunk. Toprongyos ember jött arra és kis kutyákat kínált:
kettőnek a feje állt csak ki kétoldalt a zsebéből, a harmadikat tenyerén
nyújtogatta felénk. Egészen fiatal, apró kis kutya volt, aminek az volt
a szokása, hogy széles, vörös kis nyelvével mindent végiglefetyelt, amit
a szája elé tartottak. Az asszony sikongva nevetett és két kezébe fogta
a kutyát. Erre a kis kutya formálisan megbolondult, mind a négy lábával
kapkodni kezdett az asszony arca, melle, nyaka után, – szűkölt, tombolt,
buksi fejével döfködött és tépte a selyemblúzt – végre elkapta az állát
és vörös nyelvével villámgyorsan végignyalta az asszony arcát, szemeit,
mielőtt megakadályozhatta volna. Az asszony sikítozott, – odakaptam és
lerántottam a kezéből. De a kis kutya meg volt őrülve, vissza akart
menni, nyújtogatta a talpát, hízelgett nekem, de nem úgy, mint az
asszonynak, hanem csak ravaszságból, hogy odaadjam. Akkor először
szorítottam meg a torkát. Az asszony nevetett és kérdezte, mennyibe
kerül a kutya. Én nem kérdeztem semmit, de mikor az ember megmondta az
árát, szónélkül zsebembe nyúltam és egyik kezemmel erősen tartva a kis
kutya nyakát, kifizettem utolsó koronáimból. Az asszony tapsolt örömében
és a kutya után nyúlt, de én visszarántottam durván és gorombán
megmondtam, hogy nem neki vettem, hanem magamnak. Aztán gyorsan kezet
nyújtottam, nem csókoltam meg az övét, elváltunk. Száz lépés után
megfordultam és utánanéztem, – éppen akkor szállt kocsiba.
Én pedig nem vacsoráztam aznap, a kis kutyát begyűrtem kabátzsebembe,
mint egy rongyot, gallérommal eltakartam és hazamentem a szállodába.
Lopva osontam fel a lépcsőkön, – a folyosó sötét volt már, lábujjhegyen
léptem a szobámba és lefeküdtem. A kis kutyát letettem a földre, –
fürgén szaladgálni kezdett, szimatolta a falakat. Hirtelen megállt és
panaszos, félénk csecsemőhangon sírni kezdett. Kiugrottam az ágyból, egy
vánkost dobtam a sarokba, megfogtam a kutyát és rátettem. Felcsavartam a
villamoslámpát a hálószekrényen, – a sarok sötétben maradt – kutya
elhallgatott. Olvasni próbáltam, nem ment. Eloltottam a lámpát és
hátamra feküdtem. Szemem a sötétségbe meredt, kinyújtott lábaim remegni
kezdtek.
Előbb félénken, nyöszörögve kezdte, – hallgatózott, mint egy kis gyerek.
Hogy aztán az idegességtől, mely gerincemben futkározott, nem tudtam
mozdulni, felbátorodott és hangosabb sírásba fogott. Hallottam, hogy
motoszkál, forgolódik, leesik a vánkosról, a fal felé fut. Most hangosan
sír, éles, követelő hangon. Egyszerre hallom, hogy az ajtót kaparja.
Kaparja és sikít. Felülök az ágyban, felcsavarom a villanyt. Igen, ott
van. Az ajtóhasadék felé szimatol és kaparja.
– Mit akarsz ott? – kérdeztem.
De nem hallgatott el, még csak meg se fordult, – hallatlanul szemtelen,
szinte kárörvendő makacssággal visított, szabályos időközökben.
Kiugrottam az ágyból, nyakánál fogva felemeltem. Tovább visított.
Simogattam és hízelegtem neki, az arcomhoz emeltem, – elfordult és
tovább sikított. Letettem a földre, tányérba vizet öntöttem,
eléberaktam. Bedugta az orrát, prüszkölt, – otthagyta, az ajtóhoz
futott, újult erővel kaparni kezdte és egyre hangosabban sírt.
– Mit akarsz? Hová akarsz menni?
Éreztem, hogy önti el a vér az agyamat.
Nyakonfogtam és bevittem az ágyamba. Egy percre elhallgatott, –
elcsavartam a fényt, aludni próbáltam, bár tudtam, hogy nem sikerül. És
mikor újból nyafogni kezdett, halkan, tapogatózva, már tudtam, mi volt
az, ami az imént agyamba kergette a vért: – hiszen ezeket a hangokat,
ezt a rút, elviselhetetlen, gyalázatos, állati panaszt, ezt a vonítást
és szűkölést hallottam én ma már… ma délután… a fasorban… hiszen én, én
sírtam így…
Ájult düh volt ez: a forró, lüktető kutyatest ott remegett mellettem, –
utálattal kaptam meg és földhöz vágtam, hogy csakúgy nyekkent. Levegő
után kapott, – aztán szaladgálni kezdett a szobában, egy perc mulva az
ajtónál volt. Kezdte előlről.
De most pillanatig se haboztam: leugrottam az ágyból.
– Itt maradsz! – kiáltottam rá és nyeltem egyet. Ideges nevetés rázott.
– Ohó barátom, várjunk csak egy kicsit. Hova olyan sietve? Várjunk csak
szépen. Hiszen te nem is haragszol rám, amiért kidobtalak az ágyból.
Egészen jól jönne, ha úgy elkergetnélek… mi? ki az ajtó elé, az utcára…
hogy futhass… és szimatolj… vissza az úton, amerre jöttünk… a kocsi
után… mi? Te dög.
Fölemeltem, visszavittem az ágyba. Rátettem a vánkost. Idegeim főzésbe
jutottak – a kis kutya vadul ugrált, tombolt, bőgött – most már egészen
nyiltan, szenvedélyesen, dühösen – nem könyörgött többé, követelte, hogy
eresszem el, tegyem a földre – dühöngött.
És akkor az éj csöndjében, a merev és hallgató falak közt elhatároztam,
hogy megölöm.
Elhatározásomat magam előtt azzal magyaráztam, hogy a kis kutya visítása
nemcsak hogy engem nem hagy elaludni, hanem fellármázza az egész
szállodát, – bizonyosan hallják is már, bejönnek, felelősségre vonnak,
hogy itt nem szabad kutyát tartani, – kilöknek. Akkor hová megyek aztán?
Hidegen mérlegeltem az eshetőségeket. Késsel nem megyek semmire, – vér,
piszok nem kell. Talán a vánkossal, – de nem tudom leszorítani, kiugrik.
Megfogtam a kutyát a vánkos alatt – simogattam, beszéltem hozzá –
megfogtam a nyakát és lassan szorítani kezdtem. Kinyilt a szája, a szeme
kevéssé kidagadt és rámmeredt. Hüvelykem alatt éreztem a nagy ütőér
lüktetését.
Ekkor léptek közeledtek a folyosón.
Valaki elment az ajtó előtt, – talán a lóndiner. Eleresztettem a kutyát,
felálltam, az ajtóhoz futottam. Szívem hangosan vert. A kutya utánam
futott.
Vártam, míg minden elcsendesül, – az ablakhoz léptem és lenéztem a süket
udvarra. A párkányon kis csomag hevert; óvatosan lefejtettem a spárgát,
– két részben maradt a kezemben. Most felemeltem a földről.
– Kutya… kutyuka – mondtam neki. A fejét simogattam, közben másik
kezemmel rátettem nyakára a spárgát.
Hurkot csináltam és erősen megrántottam. Ekkor irtózat fogott el – a
díványon ott feküdt a kabátom, felkaptam – a fuldokló kutyát
begyömöszöltem a kabát egyik ujjába és ezt az ujjat – a kezem reszketett
közben – másik spárgával elkötöttem. Összecsavartam a kabátot és az
egészet a sarokba dobtam.
Eloltottam a lámpát, a takarót fülemre húztam és vártam. Kiszámítottam,
hogy öt percig tart, míg megful. Halálos csönd volt most, és ebben a
csöndben egyszerre úgy éreztem, hogy a lélegzetem kihagy, megfulladok.
»Ostobaság!« mondtam magamban, nevetni próbáltam, de a fogam vacogott.
»Autoszuggesztió!« mondtam újból.
Öt perc mulva kiugrottam az ágyból, – levegő után kapkodva felöltöztem…
a kabátot otthagytam a földön… kalapot vettem fel és kinyitottam az
ajtót. Lassan, hihetetlenül lassan mentem le a lépcsőn. Találkoztam a
szobalánnyal, – akkor köhécselni kezdtem, meg dúdolni. A kapuban köszönt
a portás, – könnyedén megemeltem a kalapot. Tíz lépést nyugodtan mentem,
– aztán futni kezdtem.
Sötét mellékutcákon futottam, – gyanus árnyak csaptak el mellettem. Egy
jasszlegény bő nadrágban, véraláfutásos szemekkel, szembejött, – aztán
megfordult utánam. Én is megfordultam, – tekintetünk találkozott. Erre
zavarba jött, fütyörészni kezdett, én pedig ránevettem. Remegtem a
vágytól, hogy hangosan felkacagjak. Szerettem volna beszélni vele,
elkísérni, valahol inni együtt, vagy fejbeverni: a kezem ökölbe szorult.
Hogy jutottam a villához, magam sem tudom. A virágágyak közt hasas
üveggömbök hunyorogtak, erre emlékszem. Fölkapaszkodtam egy kőre és
bezörgettem az egyik ablakon.
Fény villant fel, aztán kialudt. Ő volt az, az ablakhoz jött,
kinyitotta.
– Várjon, kiemelem – súgtam.
Hagyta. Azt hiszem, félig ájult volt a rémülettől. Hideg száját egészen
kinyitotta, – a fogait éreztem, mintha hűs, nedves rizskásához ért volna
az ajkam. Nem beszéltünk, – csak én mondtam néhány halk, parancsoló
szót. Éjféli ütközetnél, a bozót mögött hasonfekvő katonák adják le
egymásnak így, halkan, keményen a vezényszavakat.
Reggel a kávéház felforgatott székei közt talált rám a szálloda portása.
Tudta, hol keressen. A kabátomat hozta, amit a szobámban felejtettem.
Kérdezte, mit csináljon a kutyával. A kényelmes kis állat bebújt a
kabátom ujjába és nyugodtan aludt egész éjjel. Reggel tejet adtak neki.
Délelőtt dolgaim utan szaladgáltam, délben egy kis korcsmában ebédeltem,
ahová hivatalnokok szoktak járni. Délután a körúton találkoztam az
asszonnyal. Egy kicsit elpirult és elbúcsúzott, – elutaznak, mondta; két
perc mulva nem tudtam, miről beszéljek.