Borzasztó nekem a gondolat, hogy ebből esetleg humoros novella lesz a
tollam alatt, – most, hogy írni tudok róla, tárgyilagosan látom az
esetet és ha érzésemre hallgatnék, a legkomorabb és szorongatóbb műfajt
választanám a témához, talán a balladát s talán így kezdeném:
»Tekintetes törvényszék, bűnös vagyok!« De talán jó, hogy ez írást
ötperces tollrágás előzi meg; ezalatt rájöttem, miért érzem e történet
mögött a tragikum rembrandi hátterét: velem történt meg az eset,
valóságosan és igazán.
Velem történt meg, hogy nehéz szívvel és reménytelenül szerettem
felebarátom feleségét, és megkértem, hogyha már találkoztunk, hadd
kísérjem őt el a fasorban a kocsiállomásig, mert ott kocsiba ül és
hazahajt a Mariska-lakba, hja bizony, a Mariska-lakba. Későcske volt
már, és én kimondhatatlanul szomorú voltam; szegény voltam, nagyon
szegény abban az időben, – minden vagyonom ez a szegénység volt és az,
hogy reménytelenül szeretek. Féltékenyen őrködtem erre a vagyonomra, s
az asszony nem is gondolt rá, hogy megfosszon tőle, – bár irígyelt ezért
a nagyszerű érzésért, hogy olyanvalakit szeretek, aki nem lehet az enyém
– ezt ő nem értette és nagyan tisztelt érte. Órákhosszat beszélgettünk
erről az én szerelmemről mint valami érdekes és izgató betegségről, ami
nem ragadós, hozzá lehet nyúlni, megtapogatni. Néha izgatottan
beszéltünk róla, néha közönyösen és néha sajnálkozva, – de mindig és
mind a ketten fölényesen. Ez már így volt.
De ezen az estén egészen elvesztettem a hitemet. Bajok is voltak,
amikről nem beszélhettem, – szállodába kellett menjek javaim sürgős
hátrahagyásával és az asszonnyal való találkozás úgy hatott rám, mint a
kegyelemdöfés. Még hozzá nagyon szép volt a nyomorult, az utálatos, és
mikor a fasorhoz értünk, hirtelen azt mondta »Puff« és elfintorította az
orrát.