Kedves jó Helén néni,
aggódom, vajjon megkapod-e ezt a levelemet, te kedves ibolyaszemű néni,
pedig igen szeretném, ha megkapnád. Ma délután eső esett és én a
leveleim közt kotorásztam és egyszerre a kezembe került egy leveled,
amiben a Jóskára kérdezősködsz, hogy feleljünk hamarosan. Attól félek,
nem sikerült elég hamarosan felelni, bizony nem lehetetlen, hogy egy-két
év el is mult, hogy ez a levél választalanul hever a fiókban, úgy hogy
azóta rémlik, egy-két dolog meg is változott, még azt se tudom teljes
bizonyossággal.
De azért én mégis felelek, részben mert esik az eső, részben meg a
leveled olyan sürgető, bár nem mindenütt értem a kérdéseket. Kicsit
össze is kell hogy szedjem a gondolataimat, hogy is volt csak. Hiszen a
Jóskát másfél éves korában vitted magaddal Bécsbe, mikor szegény mama
meghalt és te a tizenkétéves korod óta hófehér hajaddal (valami
betegségtől lett ilyen, úgy-e, így mesélik a családban), ibolyakék
szemekkel és rizspornál fehérebb arccal a fehér haj alatt, először
jelentél meg nálunk, mint egy kövér, drága hercegnő a tizennyolcadik
századból… Jaj, te kedves, furcsa Helén néni, máig is hiába töröm a
fejem, mi lehetett az oka annak a hallatlan barátságnak, amivel mind a
hatan neked estünk, – mégis azt hiszem, a hangod, ez a porcellánvékony
hang, amiből muszáj nevetni az embernek, mintha egy langyos vízcsepp
gurulna le a füle mögött, – úgy-e nem haragszol? Vagy a szájad, hogy
olyan nevetségesen csöpp. Nem haragszol úgy-e, de hiszen tudod, hogy
néha a könnyünk is kicsordult, úgy nevettünk, mikor pörölni akartál
velünk. Mivel hogy nagyon szerettünk, amiért olyan rettenetesen kövér és
fehér, kicsi és drága voltál.
De hiszen nem erről van szó, hanem Jóskáról, akit magaddal vittél és
kijelentetted, hogy nem is adod vissza. Úgy-e, kedves Helén néni, ne
vitatkozzunk a meddő kérdésről, hogy bizony egy kicsit elkényeztetted a
Jóskát, – eleget veszekedtünk már ezen: és most, hogy írok neked, úgy
érzem, kár ezen veszekedni. Én ugyan még mindig azt mondom, hogy egy hat
éves kis fiú ne hordjon válligérő, aranyszőke hajat, mert az affektált,
– viszont el kell ismernem, hogy a Jóska nagyon helyes gyerek volt így.
Mi otthon, anya híján kicsit vadul nőttünk fel, az igaz, a Jóska pedig
zongorázni tanult nálad és bársonyzekébe járt. A zongora előtt igen
magas szék volt és a Jóska tényleg jól játszotta a Minutten-valcert, bár
én nem szeretem az ilyen csodagyerekeskedést. De mondom, úgy rémlik
nekem, mintha az egész dolog nem volna aktuális és mintha elkéstem volna
valamivel. Arra még pontosan emlékszem, hogy hazahoztad látogatóba a
Jóskát és hogy akkor nem engedték vissza veled, amiből nagy tülekedés
lett, te sírtál is, úgy-e és fenyegetőztél, – a vége, mint leveledből
látom, mégis csak az lett, hogy egyedül utaztál haza, a Jóska itt
maradt.
A Jóska itt maradt és most kezembe került a levél, amelyben hevesen és
mondhatnám követelően szólítasz fel engem, írjam meg részletesen, mi van
a Jóskával. Nézem, nézem a levelet, hm, dátum persze nincs rajta, szokás
szerint – csak a te rettenetes krix-kraxjaid – de mondom, a kérdésekből
következtetve: attól félek, a levél nemsokára azután íródot, hogy a
Jóska visszakerült hozzánk. Hát most mit írjak?
Édes jó Helén néni, azt kérded, megkapta-e a Jóska a meleg bársonyruhát,
a csipkegallérral, amit küldtél? Továbbá, hogy nőtt-e azóta a Jóska és
hogy ápoljuk-e rendesen a hosszú haját? Hogy vigyázunk-e reggel a
fürdésnél, meg ne fázzon – és mikor sétálni visszük, jól begombojuk-e a
kabátját a Jóskának? Hogy gyakorol-e a Jóska – és hogy ne gyakoroljon
túlsokat, mert egy kicsit nervózus. Hogy írjam meg pontosan, mit eszik –
és milyen az étvágya a Jóskának? Hogy miket beszél a Jóska és szokott-e
beszélni rólad? Hogy megmutattuk-e a tanárnak a szemét, amit egy kicsit
erősíteni kellene. Hogy az utcán nem lökdösik-e komisz gyereke a Jóskát,
– hogy velünk alszik-e, be van-e zárva az ajtó, ahol alszik a Jóska,
mert földszinten hamar bemászik valaki, – hogy lehúzzuk-e a függönyt és
meggyujtjuk-e azt a kis rózsaszin lámpát, amihez hozzászokott a Jóska és
amit azért vettél neki, mikor Pesten hagytad?
Kedves jó Helén néni, miránk is kérdezel, hogy mit csinálunk, járunk-e
rendesen iskolába, jól tanulunk-e és tudjuk-e már, milyen pályára
akarunk lépni.
Kedves jó Helén néni, értesítelek, hogy már kijártuk az iskolát,
hazajöttünk, – aztán megint elmentünk hazulról. És most nagyon sokfelé
vagyunk – és én már nagyon régen nem beszéltem a testvéreimmel.
Én elég jó bizonyítványokat kaptam, – de, úgy látszik, Helén néni, a
bizonyítványok nem bizonyítanak semmit, én mindig újabb leckéket kapok:
– és kedvenc tárgyamat, a történelmet, most máskép tanulják.
Kedves Helén néni, értesítelek, hogy a Jóska nem kapta meg a meleg
bársonyruhát, a csipkegallérral, amit küldtél. A Jóska azóta igenis
megnőtt, nagyon hosszú és hórihorgas lett és a hosszú haját lenyírták. A
Jóska halvány, kicsit savanyúképű fiú lett és úgy emlékszem, keveset
beszélt, mikor utoljára láttam.
Amikor utoljára láttam a Jóskát, durva, szürkekék ruha volt rajta és én
elfelejtettem megnézni, jól begombolták-e a kabátját. Kicsit
előrehajtotta a fejét, mert a hátán nehéz zsák volt. Nem szólhattam
hozzá és nem kérdezhettem meg, mit üzen neked, mert sokadmagával volt és
a kezében görcsösen szorongatott egy szíjat.
A Jóska így ment, – akkor még meleg volt, de sokat, végtelen sokat
mentek és később szelek jöttek a hegyek mögül, Végtelen hosszú, kopár
mezőkön mentek keresztül, azután kanyargós utakon hágtak fel a sziklás
hegyekre. A Jóska lába elfáradt és a torka kiszáradt. Estére jeges szél
fujt és fekete lett a világ, – de egyszerre, mintha hajnalodnék, piros
sáv bukkant fel az ég peremén, a kőhegyek mögött: vörösen lángolni
kezdett a láthatár. A határfaluk égnek, – mondotta egy kemény hang és ők
mentek tovább. Meredek sziklafalak közt vezetett az út, – az út végén
egyetlen tűzoszlop világít. Komoran, dobogó léptekkel vonultak át égő
faluk utcáin – kétoldalt füstölgő romok recsegtek. A Jóska nehezen járt
és megbotlott egyszer, – mikor lenézett, két szétvetett emberi kart
látott a lába alatt és valami puhába lépett… Hajnalban túl voltak a
határon, akkor megálltak. Lovasok vágtattak előttük, integettek és
kiabáltak. Messziről tompán mennydörgött. Rövid, gyors szavak
futkároztak körül, – lassan nyomultak előre és hátuk mögött zengeni,
bömbölni kezdett egy rettenetes zenekar. Lefeküdtek a hideg sárba és
feszülten figyeltek. Aztán pattogni kezdett valami, mint a kukorica, – a
Jóska nézett és csodálkozott: aztán egy parasztfiú, aki mellette feküdt,
nagyot ordított és mikor odafordult, látta, hogy a fél feje hiányzik.
Akkor nem csodálkozott tovább a Jóska, csak az arca rángatózott még egy
darabig. Később hideg lett, hó szállingózott és ők dideregtek. Mély
lyukakat ástak maguknak – és ezekben éltek hetekig. Aztán felkeltek,
mentek előre, megint lefeküdtek, elásták magukat és vártak. Aztán
hozzászokott a Jóska szeme az égő falukhoz és a füle úgy megszokta a
folytonos dörgést, mintha ez a természet örök hangja volna és mintha
soha nem lett volna feje fölött más, mint az elborult, hideg felhőharang
és mintha ő mindig is itt élt volna, a fagyottföldű gödörben, ahol
emberi tetemek feküsznek és fölöttük a csóka kering. Aztán nem tudom, mi
lett. Egy napon talán odajött ahhoz az árokhoz, ahol ő feküdt, egy
aranysujtásos lovas és megkérdezte, kinek volt bátorsága bemenni abba az
erdőbe. És talán felálltak néhányan és a Jóska is köztük volt – és hideg
éjben, hóviharban mentek az erdő felé, ahol kísértetiesen susogtak a
fák. Elérték az erdőt és feltűzött szuronnyal kikutatták, – aztán megint
este lett és elfáradtak, – feljött a hold, lefeküdtek és a Jóskát
kiállították őrködni.
Most hát ott áll talán a Jóska, lábhoz eresztett fegyverrel, az erdő
szélén és kitekint a havas mezőre. Szél fuj és ő összébbhúzza a
kabátját. Jobbra tőle, egy kicsiny domb lapul meg, nem látja, – pedig a
domb mögött egy idegen katona hasal, puskatusát arcához szorítja s
összehúzott szemmel céloz a holdvilágban. Ujját most tette a ravaszra, –
most mindjárt elrántja.
Jóska!… Vigyázz, Jóska… ugorj félre!
Nem szeretném, ha eltalálna.