VIASZFIGURÁK.

Egy borús, kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között,

magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam és a

rikító, durva plakátokat bámultam csüggedten: – milyen durvák és bántóak

– és az a vonakodó bús kiváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett

percekben kívánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk:

gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagú

lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját, – üljünk le részeg,

danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel Siegfriedhez, menjünk

be a bolhaszínházba és nézzük végig az előadást; zsebünkben D’Annunzió

legújabb regényével, vegyünk ötér planétát és olvassuk el figyelmesen, –

álldogáljunk hosszan és tompán tolakodó tolongások közepén, ahol

elgázoltak valami munkást – és félig ájult, szorongó öntudattal,

bámészan hallgassunk, hosszan és figyelmesen holmi kikiáltót egy

látványos bódé előtt.

Így voltam és megváltottam a jegyet a panoptikumba és mentem föl a cifra

lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt és csodálkoztam,

mily mozdulatlanok, igazi ruhájokban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra

volt, már akkor féltem – pedig az első emelet csupa idillt és

boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött és bölcsők fölé

mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka

kiöntötte a levest a háziasszony kötényére és a leves most végigfolyik a

padlón… igazi tányérból… Végig megyek a termen és azon töprengek, miféle

titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorit

és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szűk kis ajtó

felfelé kanyargó csigalépcsőre nyílik – fölírás: _Borzalomkamara_ –

_csak erős idegzetüeknek_. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs

már.

Összeborzongok, aztán magamhoz térve nevetni kezdek. Mi ez? Ez otromba,

paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kulturemberre, aki figyelmesen s

fegyelmezetten néztem végig híres sebészek legképtelenebb műtéteit –

elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem s keztyűmet huzogatva,

vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára kötöznek, lent, a

Szvetenay-utcai tetemnéző pincéjében. Ostobaság. Várjon, mondom a

szolgának és pénzt adok át – én még fölmegyek, majd jőjjön vissza – és

fölmegyek a homályos csigalépcsőn és derengő, félig égő lámpafényben

végigjárom a kongó, elhagyott szobákat és benézek a zugokba és egyedül

nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam össze – fejem

felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda bornirt ötlet

– mondom idegesen és tovább megyek – de milyen pállott, nehéz szag van

itt. Egy pinceablak rácsa, félig lecsukva, a rács hegyes vasléce

keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a

pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus – hát aztán? Na, a levágott fejű

ember. Egy szétdarabolt munkás, úgy, amint a villámos keresztülment

rajta. Lépcső, sötétebb alagút. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga

anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában

egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre

lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizició kínjai… Egy meggyilkolt,

tizennégy éves fiú, a fél feje hiányzik… Hát az ott mi?… Valami homályos

lyuk… habozok… fölebb hajolok és belenézek… Korhadt földbe ásott

koporsó, egyik deszkája csikorogva emelkedik… hamuszürke, halálratorzult

hullaarc furakodik a vízbe és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a

levegő felé… egy álhalott, akit eltemettek és most véres körmeit

beleássa a deszkába…

Mi az? csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba

ember?… Végre itt hálni, azt mégse akarok… Fázom is, a kezem hideg…

kicsit sebesebben sietek a kijárat felé… no, merre van?… És miért nincs

itt rendes világítás… Megriadok: Egy tükörben saját arcomat pillantom

meg… viasz a viaszok között… milyen riadt, fakó és gyűlöletes most az az

arc… Egy hosszú, véres vágást képzelek rá, a sűrű, lucskos folyadék

kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre

kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.

Miért fájnak úgy ezek a komisz, durva viaszok és mit jelent az egész

lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban s emberi

testem törékeny nyomorúságát azokon keresztül éreztem százszor és

megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen

műgonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk

rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes

képzeteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyilt,

tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be s nem is porladhatnak el –

maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a

mosogatólészagú cseléd a maga igazát: íme, ilyenek vagyunk. És ki meri

mondani, hogy ez nem művészet? Minden művészet legfőbb jellegét:

megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmulna: – ez a »műfaj«

is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus

megfigyelőmunkát végzett és híven akarta visszaadni a valóságot.

De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen művészet? – azaz, ami

visszariaszt. Kinek gyönyörűsége, kiben kelt jó étvágyat és

megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása és létjogáról kit győz meg az

a »műfaj«, mely bebizonyítja, hogy lucskos húscafatokból vagyunk

összerakva, s az ember egy bűzös és szennyes folyadékokkal telt,

fájdalmas zsák, mely undorító halommá bomlik össze, ha valahol

fölmetéljük… Kinek okoz örömet, kifordítani ezt a zsákot s mulatni azon,

hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?

Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek: agyonvert emberek

feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen, – ezek

a Borzalom-kamra színészei és egyben közönsége is. A napihírek és

rendőri hírek hősei ezek és az _Életúntak_ rovat állandó, napi

munkatársai: – ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villámos, akik forró

lúgba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával

lerablógyilkolnak – mindennap, újra és újra, pontosan jelentkeznek, a

maguk véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és

sablonná a borzalmat, – igen, ezek az _Apa rémtette-emberek_ és a

_Borzalmas öngyilkosság-emberek_ és a _Rémes rablógyilkosság a

Tőr-utcában-emberek_ és a _Cseléd rémtette_ és a _Fölakasztott

csecsemő-emberek_, akik úgy hozzátartoznak napi olvasmányainkhoz, mint

az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők feküsznek itt, összevagdalva és

rémes arcokkal és ők járnak ide, hogy kiváncsian és borzongva nézzék, mi

lesz belőlük, mennyire vihetik, ha egy kis szerencséjük van.

Impresszionisták, futuristák, naturalisták s ti mind, új irodalmi

irányok hívei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek, a kispolgár, hát nem

ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti harsogtok, hogy

egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az élet, a nagy

Élet lehet anyaga a művészi becsvágynak, úgy, amint van, minden szamár,

öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerűségében és rondaságában. Miért

nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian Grey-ed hirdeti, hogy

csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek nyomorékok agyréme csak, s a

Gondolat-tól és Eszmé-től sárga lesz az emberek orra.

Itt fekszik Dorian Grey, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól,

hát elég jól nézett ki, míg aztán egy kocsirúd véletlenül föl nem

öklelte, mely alkalomból kiderült, hogy beleit mégsem szépítette meg

eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő

a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit úgy megvetettél, az áll

melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van,

látjátok, – a többi, – könyvek, drámák, gondolatok, – a többi mind

ostobaság. Visszaadni az életet úgy, amint van, s nem tenni hozzá

semmit, nos, ifjú esztétikusok, úgy tele volt a szájatok, hogy nem

lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers,

valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, ő neki beszéltek. Látjátok,

ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba, – Zola Emil hullája, azon

naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul,

harisnyája lecsúszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetüeknek és

reálista íróknak.

Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami

szép versből és egy hosszú, hosszú kortyot valami lázadó és nagyszerű

zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van,

mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért, –

levegőt!