Sokan voltak, az egész kanizsai intelligencia és Erzsébet dacosan,
szemtelenül suhogott fel a páholyba, megkövetelve mintegy, hogy az anyák
szégyeljék magukat és zavarba jőjjenek bakfis leányaik miatt. Szeremley
valami diákot hozott még magával és Erzsébet, amint a szűk lépcsőn
felfelé mentek, már csak szokásból is, megszorította a diák kezét, úgy
hogy a körmei egy kicsit belementek a tenyerébe. A diák hült-fült és
remegett, a puha asszony sötét, árkolt szemei vészes, baljós mámorban
ringatták.
Mire leültek, odalent javában folyt már a játék. A diák, lelkes szemű,
igen fiatal ember, Szeremleynek magyarázta, miről van szó. Szeremley
gúnyosan figyelt a diákra és egyik karját óvatosan dugta Erzsébet háta
mögé. Erzsébet viszont a diák felé hajolt. A diák folyton beszélt,
suttogott. Erzsébet az egészből ezt a nevet hallotta: Arany János és itt
megjegyezte, hogy ismerte azt az írót, egyszer Pesten találkozott vele
és beszéltek is.
Valami nagy sivatag volt most a színpadon, hátul piramisok és az egyik,
barna színész igen hangosan szavalt. A diák azt mondta, hogy ez
szimbolum és hogy ilyeneket Goethe is használt. Erzsébet a színészre
tett megjegyzést, hogy csinos fiú, de buta, ismeri ezt is. Szeremley
elménckedett, hangosan szójátékokat csinált, hogy a földszinten is
hallhatták.
– Mi ez az egész? – mondta Szeremley türelmetlenül.
Odalent tapsoltak. Erzsébet egyik lábszárát odaszorította a diák
lábszárához. A diák nem tudta, mit tegyen és megint beszélni kezdett.
Erzsébet futólag a barna színészre is gondolt, aztán maga se tudta
hogyan, fanyar fáradtságot érzett, mind a hármat megutálta: Szeremleyt
egyenesen megrúgni szerette volna, a diákot elkergetni. Halálosan únta
őket: elhatározta, hogy inkább a színpadra figyel és ha lehet, int a
színésznek.
A színész hosszú lebernyegben állt egy asztal előtt és szavalt:
»Ó nő, ha te meg tudnál érteni,
Ha lenne lelked oly rokon velem,
Te hű maradnál hozzám s nem keresnéd
A boldogságot kívülem. –
Ó nő, mi végtelen szerettelek.
Szeretlek most is, ah, de keserüen…«
Erzsébet megütődött: milyen furcsa beszéd ez. Aztán megint elfelejtette
a darabot. Megint ráfanyalodott, hogy a diákkal foglalkozzék, de ez
tátott szájjal figyelt, nem is vette észre. Ez felbosszantotta
Erzsébetet: ostoba férfiak, gondolta magában, mindenfélét összeirkálnak
egymásnak a nőkről és úgy figyelik egymás szavát, hogy közben
megfeledkeznek arról, amiről szó van. Mit bámul úgy ez a gyáva diák?
»Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összetéve…
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.«
Minek, minek, minek – minek ez az egész – mondta magában Erzsébet és
életének nagy ürességébe bámult. Rossz napokat látott és erőszakos,
ostoba embereket – utálatos. Minek él ő? És miket beszélnek ezek az írók
– eszébe jutott az Emlény, ami ott áll most az asztalkán, a hajfodorító
spiritusz-masina mellett. Az egész egy zavaros mélység, amibe
rosszillatú dolgok kavarognak. Csak lefelé lehet nézni bele – mélység,
ami egyre mélyebb lesz.
Egykedvüen vette észre, hogy véletlenül ebben a pillanatban valaki a
színpadon is a »mélység« szót mondta, abban a pillanatban, mikor ő maga
is ezt a szót gondolta. Oda figyelt. Egy nő szavalt, felemelt karokkal:
»Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?
Hiszed, hogy éjed engem elriaszt?
A rög hull csak befelé, a föld porába,
Én glóriával általlépem azt.«
– Ki írta ezt a darabot? – kérdezte Erzsébet a diáktól.
A diák megmondta.
Erzsébet csak egy pillanatra merevült meg. De a diák észrevette.
Megkérdezte mi az. Erzsébet Szeremley felé fordulva válaszolt:
– A férjem… a volt férjem… nem is tudtam… hogy az darabokat írt…
És nagyra meresztette a szemeit, lassan előrehajolt.