Három napig az ütközetről beszélt: felváltva vizet kért és a kardját,
rohamra vezényelt, sokat emlegetett valami erdőt, ahol az ellenség
elbujt, majd sírva követelte, hogy valami jelentést vigyenek el az
őrnagyhoz, a tartalékba. A negyedik napon megnyugodott, – ekkor úgy
tünt, sziklás hegy csúcsán fekszik, a havon, végtelenül magasan és
mintha már régen-régen ülne itt és beszélgetne a Kőemberrel, mintha más
nem is lett volna soha, csak ez a havas csúcs, ahol ők évek óta ülnek
szemben egymással és vitáznak.
A Kőember gúnyosan és szánakozó fölénnyel érvelt és ő szenvedélyesen
vitatkozott vele. Arról volt szó, hogy ő a szívéről beszélt, hevesen
magyarázta a Kőembernek, hogy az ő szíve húsból van és hogy annak
mozogni, dobogni kell, mert a szív él. A Kőember legyintett, gúnyosan
mosolygott, kivette az ő szívét és mutatta neki:
– No nézze, szerencsétlen, maga erővel csak vitatkozni akar velem. Hát
nézze meg, hogy kőből van.
És ő kínlódva tápászkodott fel és nézte a szívét, – ott feküdt a Kőember
kezében és valóban nem mozdult.
– Mutassa, mutassa közelebbről – lihegte mégis makacsul.
– Tessék, – akár nagyítóüveggel is nézheti – mondta a Kőember és vállat
vont.
– Nagyon helyes, – vitatkozott ő – igenis, nagyítóval kell nézni, így
nem látni semmit, – hát nem hallott még ön a piros és fehér
vértestecskékről? Ezek cirkulálnak a szívben és ehhez nagyítóüveg kell.
Adja ide, mindjárt bebizonyítom, hogy mozognak.
A Kőember megint vállat vont és odaigazította szeme alá a nagyítóüveget.
– Hm, persze, nagyító alatt gömbalakja van, – mondta értelmesen – és a
színe se vörös. – Gömbalakú volt a szív, valóban, a nagyító alatt, s
amint szeme hozzászokott az üveghez, szeszélyes rajzok és színfoltok
bukkantak fel a föld felszínén. A vonalak ismerősek voltak és
csudálkozva ismerte fel Spanyolország, aztán a Skandináv-félsziget, a
Földközi-tenger rajzát, amit annyiszor látott a térképen.
– Értem, értem – motyogta zavartan, mert a Kőember megint diadalmasan
mosolygott. – Hát persze, az anyag, maga a Földgolyó, kőből van.
– Pardon, a szívét akarta látni – mondta a Kőember.
– Hát mondjuk, a szívem… hiszen, látja, mindegy. Ha nagyítón nézem, az
egész Föld. Hát mondjuk, a szívem is kőből van – de a vér, a vér, ami
cirkulál… a veres vérsejtek… meg a fehérek… az él és mozog… az
keresztülgázol a szíven és kitör belőle, szerteárad az erekben,
szertefoly szabadon és mindent elönt. A vér, a vér nincs kőből, s a
vértől dobogni kell a kőnek is, a vértől, mely benne dobog, hogy
szétfeszítse.
A Kőember vállat vont.
– No jó, hát lássuk, hol van a vér, s hol tör ki belőle?
Ekkor ő ismét a nagyító fölé hajolt, s görcsösen meresztgette a szemeit,
hogy a Gömb halott, megkövült vonalai közt valami életet fedezne fel.
Odafönt északon, a félsziget fölött fehéren, halálos békében feküdt a
hó. De lejebb, Helgoland és Németalföld felé enyhébb, zöld foltok
folytak szerte, – és ott… ott… a Földközi-tenger hegyes, szeszélyes
öblei fölött mintha… ó igen, most tisztán látta, mintha megmozdult volna
valami…
– Forgassa… forgassa a nagyítót… – kiáltott lázasan – hogy jobban
nagyítson.
Csikorogva fordult a csavar, s most egyszerre szétszaladtak a
körvonalak, hatalmas mezőkké; hegyláncok váltak külön, folyók bukkantak
fel. Lent a félsziget kitágult s ekkor boldogan kiáltott fel, – igen, a
zöld lapályon mozgott valami. Ezer meg ezer porszem kúszott a mezőn
előre, piciny, élő porszemek, s közöttük néha megvillant a fény.
– Oda nézzen! – mondta diadalmasan. – Ott a Vér, mely a Föld kőszívéből
kiáradt, hogy szertefusson az erekbe. Én ismerem őket, ó drága, gyönyörű
vér, – én ismerem a porszemeket. Aprók, úgy-e és tehetetleneknek
látszanak e roppant, holt kövek fölött, – de várjon csak és figyeljen,
mit művelnek majd, ha mozogni kezdenek. Forgassa a csavart, nagyítson
jobban az üveg – a pici vérsejtek íme egyenkint látszanak, fejük van,
kezük és lábuk – és látja-e, mi van a kezükben? Csákány van, erős vas,
amit puha kezükkel letéptek a Föld kemény testéről. Tudja-e, mire való e
csákány? Ezzel törik fel, szaggatják szét a Föld kemény kőszívét, hogy
kitörhessen belőle minden vér, amit magába rejtett, – hogy dobogni
kezdjen a Föld s kilökje magából az életet, szerte az erekbe, szerte a
végtelen térbe, ahol minden élni és örülni akar.
A Kőember megint vállat vont és hidegen érvelt tovább.
– Ha már a biológiáról van szó, hát akkor beszéljünk csak egész
tudományosan – mondta. – A vörös vértestecskék nem azért úszkálnak, hogy
feltörjék a szívet, hanem hogy elpusztítsák a fehér vértestecskéket: ezt
én így tanultam az iskolában. Nekem nagyon gyanus az a csákány, amit
ezek a kezükben forgatnak. Mielőtt kimondaná, hogy magának van igaza,
talán figyelje még egy kicsit ezt a mozgást. Nekem úgy rémlik, mintha
onnan felülről is látnék valamit.
És valóban, felülről, a hegylánc alól, másik áradat zudult lefelé: egyre
közelebb jutott a két sereg, – szétereszkedtek, percre megálltak, aztán
összekeveredtek. Gomolygás indult meg; hevesen forrongott minden a
nagyító alatt, ez így tartott egyideig, majd lassan gyengülni kezdett az
örvény, a mozgás szünőben volt, egyet-egyet rándult még itt-ott egy
porszem, – aztán egyszerre csönd lett, mozdulatlanul feküdtek a mezők.
Kimeredt szemekkel nézte sokáig; – de nem mozdult odalent semmi, csak a
Kőember hideg hangja zengett lehajtott feje fölött.
– No lám, hiszen a csákányok nem a Föld kőszívébe vágtak bele, hogy
kicsalják az életet belőle. A kicsikék egymásnak estek s milyen szépen
elhallgattatták egymást. Most némák és csendesek ők is, mint a Föld,
amelyen feküsznek. Látja, csak maga vitatkozik velem ilyen makacsul és
oktalan, – ők igazat adnak nekem: kőből lettek és kővé kell válniok.
Amit életnek nevezett, életnek, ami túléli a Földet, megtöri és kilép
belőle: íme, csak futó betegsége volt az ön szívének, e kőgolyónak. Múló
betegség beteg férgei e porszemek, – nevezze őket bacillusoknak, mert
maga szereti az ilyen tudományos hasonlatot – a tiszta, nyugodt, erős kő
múló betegségének férgei, amik önmaguk pusztítják el egymást, undorodva
egymástól, egymás szagától, – homályosan érezve, hogy beteg kiütései
csak a kőnek s el kell pusztulniok, hogy tiszta és nyugodt legyen megint
a Föld.
Így beszélt a Kőember s ő meredten, kábultan fordította el a szemét.
– Nem, nem, – hebegte aztán – ez valami borzasztó tévedés volt csak…
Valami gonosz szellem félrevezette e szerencsétleneket, – talán éppen
maga… Valamit öntött a nagyító alá, amitől megzavarodtak. Nem, nem… Nem
betegség férgei ők… Ők a vér, ami az erekbe fut… De még fejletlenek,
gyöngék voltak ezek, nem volt erejük, mely fölemelné őket a Föld
felszínéről, az én szívemből… Azért pusztították el egymást, hogy helyet
adjanak jobbnak, erősebbnek, igazabbnak, – az majd felemelkedik, s
repülni fog! Várni kell, várni, azokra, akik most bujnak elő, amonnan, –
ezek a jók, az igazak… Várni kell, míg minden lecsendesedik…
Behúnyta a szemét s várt, úgy tetszett, ezer évet. Aztán habozva,
aggódva hajolt megint az üveg fölé.
– No lám, – mondta izgalomtól remegve a Kőemberhez – íme, élnek,
mozognak megint… Fúrókkal, vésőkkel ássák, vésik a Földet… Most a
villámot szedték le, s azon nyargalnak… Most hegyekre hágnak, s
szembenéznek velünk… És most… ó!… most szárnyakat csináltak… próbálják
kitárni… nem sikerül… de igen… egy már felemelkedett közülök… egy másik
követi… diadal, diadal!… egy egész sereg… fel, fel az ég felé…
repülnek!… elhagyják a Földet… ott, ott… odanézzen… az Alpesek fölött…
ezek hát letépték a kövek láncait!… Ezek hát dobognak!… él… él… mégis
repül… mégis kering… győzött az élet…
Fuldokolni kezdett az előretörő szavaktól, de ekkor érezte, hogy a
Kőember jéghideg kézzel fogja meg kezét.
– Nyugalom, – mondta a Kőember – és várjon még néhány percet. Hátha nem
az ég felé repülnek azok. Ismerem őket.
Felelni akart, de nem tudott, elszorult a torka… még egyszer, görcsösen
felcsavarta az üveget. Kék ég tárult fel előtte, mélyen, az ég alatt a
hegylánc. A hegylánc mögül szabályos sorban háromszáz repülőgép
emelkedik, biztos lejtéssel száll észak felé… Arra fordul, észak felől
felbukkan a horizonton egy másik repülőflotta, – szembekerülnek. Már
alig öt-hat kilométer a távolság, már látni a pilóták sapkás, feszes
fejét, ekkor az első gép csavarja mögül durranás hallatszik. Az
ellenséges flotta egyik gépe lefordul, bukfencezve zuhan a mélybe.
Túlnan a flotta két balszárnya összeért, – percekig tartó dulakodás, a
szárnyak csattognak, gépfegyver durrog. Aztán egymás után zuhognak alá a
gépek… percek mulva tíz-húsz küzködik csak… aztán csak öt… aztán egy…
aztán semmi… Csendben, változatlanul kéklik az ég nyugodt lepedője.
– No lám… a kövek visszahúzták a köveket…
A sebesült kiáltani akart, segítségért – »vizet!« ezt akarta ordítani –
de mire az ápolók odafutottak, már érezte, hogy megdermedt a szíve.