Erzsébet délután háromkor ébredt. Az utóbbi időben három-négy órakor
hajnalban került ágyba és lassankint ebbe is beletörődött. Késő ősz volt
és jó is volt így, a homályos szobában megvárni, míg a szűk
Kálvária-ucca elsötétül és túl, a borbélynál meggyújtják a
peróleumlámpát. Ilyenkor halvány fénypászma esett a szobába és Erzsébet
lassan öltözködni kezdett.
Erzsébet tournure-t vett fel és az olcsó, de tarka szalagokat gonddal
kötözgette. Borszeszlámpával bodorította a haját, amelybe ősz szálak
vegyültek. A borszeszlámpa egy halványkékkötésű könyvön állott; – ennek
a könyvnek ez volt a címe: »Emlény«, valami költői társaság adta ki,
ezernyolcszázötvenkettőben, itt, Kanizsán. Erzsébet elmerengett, s a
felsőbb matézisben nem nagyon járatos elméjében jó egy percig tartott,
míg kiszámította, hogy ennek már tizenegy éve lesz hovatovább. Az
»Emlény«-nek nemcsak a kötése, de a lapjai is halványkék papirosból
voltak, halványzöld versek voltak benne, Lisznyaitól és több költőnő is
szerepelt. Az ötvenkettes évszámra Erzsébet külön emlékezett, hányatott
és zavaros életében, homályosan tudta, ez az évszám valami különösebb
eseményt jelentett. De ez nagyon távoli és kényelmetlen és bús gondolat
volt és Erzsébet gyorsan Szeremleyre gondolt. Szeremleyvel már egy
hónapja volt együtt – illetőleg Szeremley volt az egyetlen ember, aki
egy hónapja állandóan járt hozzá, úgy, hogy együttlétüknek holmi
határozottabb jellege kezdett kialakulni, megkülönbözve az egy, meg
kéthónapos, futó barátságoktól. Ma is, hajnalban, öt órakor váltak el,
Erzsébet suttogva kísérte ki a homályos kapualjába nyíló szobából és
Szeremley már ötre újból ideigérkezett.
De már négykor ott volt, pepitanadrágban, rettenetesen magas gallérban,
fekete Chevallier-beli, alacsony, egyenes cilinderben. Erzsébet még nem
fejezte be a ruházkodást és bizalmasan hátraszólt, hogy csak üljön le. A
gavallér óvatosan húzta fel nadrágját és előbb megnézte a kopott
bőrhokedlit. Aztán únni kezdte magát és megszólalt:
– Ma beszéltek rólad valahol – mondta előrehajolva. Mostanában, mikor
magukra maradtak, már tegezték egymást.
– Ne mondjad.
Erzsébet nem nagyon bánta, miről beszélhettek. Csak azon csudálkozott
futólag, ki ismerheti őt Kanizsán, ahol alig fél éve lakott. Az
emberekkel szemben évek óta valami távoli, zagyva érzése volt – nem
emlékezett senkire és semmire, ami azelőtt történt – mintha ez utóbbi
tíz év előtt nem lett volna semmi, vagy ami volt, holmi más, idegen
emberrel történt és nem vele. Úgy volt, mintha ő tulajdonképpen tíz
évvel ezelőtt született volna, egy szennyes és homályos sikátor valamely
udvarában, de nem gyereknek született, hanem már érett és mindent értő,
megcsömörlött asszonynak – egy nagy, gúnyos csecsemő, kit nem érdekel a
világ, mert már kiábrándult belőle, mielőtt megpillanthatta volna.
– Matskásyéknál kerültél szóba. – folytatta Szeremley, látván, hogy
magától kell belefogni.
Majd, hogy Erzsébet erre se érdeklődött:
– Nem is tudtam, hogy neked férjed is volt már.
Erzsébet egy gombostűt erősített meg és a tükör felé hajolt. Annyit
érzett, hogy Szeremley hangjában volt valami tiszteletféle és ez
bosszantotta. Évek óta elképedve és egyre növekvő megvetéssel szilárdult
meg keveset foglalkoztatott értelmében a meggyőződés a férfiak
határtalan ostobaságáról. Ime, ez az ember, aki eddig úgy bánt vele,
ahogy ő maga is természetesnek és helyénvalónak találta, most talán meg
akarja különböztetni őt a hozzá hasonló nők között, mert valaki
megmondta róla, hogy tiszta családból származott, s hogy egyszer férje
is volt, tekintélyes és jómódú ember, valami jegyző. Istenem, alig
emlékezett rá.
– Mi bajuk velem? – rántotta a vállát.
A gavallér közelebb jött, legyeskedni kezdett. De Erzsébet ráütött a
kezére. Egyszerre valami durva és kemény érzése volt. Most magától
kezdett beszélni a volt férjéről. Szeremley a külsejére volt kiváncsi.
– Keszeg kis ember volt, – mondta Erzsébet jókedvüen – csapzott bajusza
volt, nem szerette a rendet. Kevés pénze volt.
– Mért hagytad ott?
– Becsukták.
Szeremley megtudta, hogy holmi politikai ügyről volt szó: közvetve tudta
csak meg, elképzelésből, mert a nő nem nagyon értette, mi a különbség.
A gavallér intim részletekre tért, érdeklődött. Erzsébet ajkát
biggyesztette, megvetően legyintett. Aztán behívta a viceházmesternét és
kávét hozatott. Kalácsot ettek hozzá.
– Erzsébet, este elviszlek a Teátrumba – mondta a gavallér. – Társulat
érkezett.
– Komédiát játszanak? – kérdezte.
– Nem ám, édes babám. Hanem a barátom uram, egy bizonyos Bájligethy,
valahol egy drámai poémát talált, nyomtatásban, vagy azon
manuscriptumban vette meg a szerzőtől, eljátssza, engedelem nélkül,
Kanizsán és még egyebütt. Pesten még nem is játszották. Nagy mester ez a
Bájligethy, ő maga festi a kárpitot, meg a kulisszákat mind. Ehhez
kellett vagy ötven darab.
Erzsébet elkészült, rizsport hintett az arcára, pirosítóval kendőzte
még. Aztán jókedve lett.