Nem vagyok tagja semmiféle tudományos társaságnak és a kísérleti
fizikában sem vagyok járatos, abban az értelemben, ahogy szakemberek
elismerik a tudóst: az ő szemükben nem szakember az, akit a terminológia
zavarba hozhat. Ez a pár sebes és kusza szó, melyben felfedezésemet
lejegyzem, nem is szakembereknek szól, általában nem szól a közönséghez
sem, – inkább magamnak, későbbi használatra, szeretném hamarjában
megrögzíteni azokat az eredményeket, amiknek alig néhány órája hogy
birtokában vagyok s amik annyira felizgatnak, hogy összefüggő és
kimerítő képet e percben aligha tudnék adni felfedezésemről.
Röviden csak ennyit: magában véve egyszerű optikai kísérletről van szó,
ami, éveken át folytatott kutatások után, ma végre sikerült nekem s
bebizonyította, hogy feltevéseimben igazam volt. Hogy e sikernek milyen
gyakorlati és elméleti jelentősége van, azt e pillanatban nem tudom
felmérni; bizonyos, hogy rendkívűli és ismeretlen tünemények kategóriája
nyílik meg e kísérlet nyomában, s hogy egy ártatlan frázissal
alkalmazkodjam hangulatomhoz: az élet rejtélye mától kezdve egy
árnyalattal világosabb lett.
A következőket kell előrebocsátanom:
Hosszú évek óta foglalkozom pszichofizikával, – nem deduktive és
spekulativ alapon, hanem az intuiczió tolvajlámpása mellett –
tapogatózva a sötétben, mindenütt, ahol érthetetlen és homályos tünetek
zavarják a természettudományos módszerek összefüggő sorrendjét. Hiszek a
tudományban; hiszem azt, hogy ami rejtély és homály nekünk, az csak
gyenge szemünknek az s nem valóban, hogy egyszerű és felbonthatatlan
törvények foglalnak egybe mindent. De éppen mert hiszek az emberi
megismerés fejlődéstanában, nem hiszek és nem hihetek egyetlen
tudományos módszerben és elméletben sem, mely a belső, titkos megismerés
kúszó fénye után kullog, hogy üvegbe zárt lámpát csináljon belőle, mely
ragyogóbban ég, mint amaz, de mozdulatlan és csak kis területet világít
be. A módszer tengelyt ád a gondolatnak s munkát végeztet vele, mert
forgatja maga körül, de az ilyen gondolat egy helyben forog s nem visz
előre. Egyetlen módszert ismerek: nem hinni semmiben s nem foglalni
törvénybe semmit, tudni azt, hogy agyunk, e tökéletlen gép, tökéletlent
produkálhat csak, s azért az összefüggéseket nem önmagunkban keresni,
hanem odakünt, a létben, mely alkotott.
Fiatal koromban erősen neuraszténiás voltam s gyakran láttam viziókat:
este, ha kihúnyt a lámpa, egy fehér fej jelent meg a sarokban és
növekedve közeledett felém; felordítottam sokszor és segítségért
kiabáltam. Néha kezek nyúltak arcomhoz, aztán eltűntek. Oly rettenetes
félelem töltött el ennek a fejnek csak az emlékére is, hogy néha nappal
se mertem egyedül maradni a szobában; mindig ugyanaz a fej volt és egyre
borzalmasabb volt gondolni rá.
Később, hogy fizikailag erősebb lettem, ez a vizió ritkult. De egyszer
egy spiritiszta tudományokkal foglalkozó szakkönyvben szellemek
lefotografált képét láttam: pillanatnyi magnéziumfényben kapta le őket –
állítólag – valamelyik tag, de nekem hideg borzongás futott végig a
hátamon: _ez volt_ az az arc, elfolyó, fehér körvonalakban, – hosszú,
elmosódó vonások – s amint ez átvillant rajtam, egy pillanatra vizióm
volt megint, de nem elmosódó és kísérteties: egy szobát láttam
félhomályban, ahol behúnyt szemekkel sápadt leány ült és körülötte
csudálkozó közönséges arcú emberek.
Ettől a perctől kezdve homályos ösztön élt bennem, hogy sokszor
kicsúfolt és sokszor tagadott tünetek vannak szoros, fizikai
összefüggésben rég felismert s megértett tünetekkel. Foglalkozni kezdtem
a viziók elméleteivel, már amennyivel foglalkozhattam. Egy dologban
megegyeztem velök: hogy a viziók _valóságos_ képek, nem álmodottak, –
(vagy álmaink is valóságok? meglehet!) – hogy szemünk mélyén, a retina
sárga foltján _valóságos_, fixirozott képe jelenik meg annak, amit
látunk, s mint a mozifilm egymásra következő képeit a hosszú szalag, úgy
rögzíti meg s teszi el valahová valami végtelenül finom szerkezet
mindazt, amit valaha láttunk odakünt a nagyvilágban. S hogy néha
megfordulhat a folyamat – a szemünkben elrejtett kép visszacsavarodik s
az üres térbe veti ki mását – s akkor alakot és képet látunk az üresség
fekete lapján: ez a vizió.
Hiszek az anyagban, melyből lettünk, s éreztem, hogy ez nem lehet
másképen. S egy napon, hogy erről gondolkoztam, váratlanul s önként
eszembe jutott annak a kísérletnek a lehetősége, amit ma éjszaka
végrehajtottam. Ha ez így van, mondtam magamban, akkor bizonyos, hogy
egész agyműködésünk ilyen alapon történik, a gondolkodás nem más tehát,
mint rekonstrukció, képek visszaidézése s egybekapcsolása, képeké,
melyek valaha agyunkba kerültek. S közel feküdt a gondolat: kell hogy e
képek megjelenjenek a retina sárga foltján ahhoz, hogy tudjunk róluk,
ahhoz, hogy eszünkbe jussanak, ahhoz, hogy felidéződjenek, – igen, a
retina sárga foltja előtt képszalag fut el, régen felvett képek
negativja, s ezt nevezzük gondolatnak és képzeletnek.
De hogy lehetne erről meggyőződni? Ha szemünkbe, vagy más szemébe
nézünk: a szem azonnal tükörré lesz s nem ver vissza mást, mint aki
belenézett. Miért? Mert mögötte sötétség van s a sötétség tükrözővé
teszi az átlátszó felületet. Ha a vetítőgép lencséjébe néznél olyankor,
mikor a lencse mögött nem ég a lámpa: nem látsz egyebet, a saját arcodat
csak, jóllehet a lencse s lámpa között ott van a vetítendő kép. De ha a
lencse s a kép mögött kigyúl a lámpa: e fény azonnal kivetíti a képet s
az megjelenik a szembelévő falon. Szemünkbe is csak azt a képet látjuk,
amit a szem a _valóságban_ lát, de van ott más kép is, a rekonstruált
kép: maga a gondolat és képzelet, amit kivetítene magából, ha…
Oly egyszerű volt a következtetés. Ha közvetetlenül a szemlencse és a
retina mögött kis lámpát lehetne gyújtani, mely _belülről_ átvilágítja a
szemet: akkor ama _valóságos_ kép, amit önön gondolatunknak és
képzeletünknek nevezünk, a látott képen keresztül kivetítődne a térbe,
eltünne előlünk a világ s a szembelévő falon vagy ernyőn megjelenne
nagyított képe annak, amit _gondolunk_…
Most már egyetlen pontra redukálódott a kísérlet: lehet-e belülről
átvilágítani a szemet? Előszőr durva, anatómiai beavatkozással gondoltam
megoldhatni a kérdést: kis villamoslámpát lehetne bevezetni, az orron
keresztül, a szemgolyó mögé. Tanulmányoztam a terepet és kiderült, hogy
ez lehetetlen.
A többit már néhány szóval elmondhatom. Hosszú évekig azt hittem,
megoldhatatlan a kísérlet; néhány hónap előtt hallottam először a
mezotórium ama mellékterményéről, mely a csontot is átvilágítja.
Szereztem magamnak néhány grammot ebből a még névtelen elemből: két
hónapig aztán egyebet se csináltam, mint hogy különböző beállításokkal
kiszámítottam, mekkora intenzítás s milyen távolság kell ahhoz, hogy a
koponya tulsó falára alkalmazott átvilágító fény a retina s a szemlencse
közé rögzítse minden sugár gyújtópontját.
Ma éjszaka készültem el: műszeremet, a kis mezotóriumos sapkát feltettem
a fejemre, – elsötésítettem a szobát.
Szemben velem, fehér kis vászonernyőn e pillanatban köralakú folt jelent
meg: azonnal felismertem retinahártyám világossárga foltját, ezerszeres
nagyításban. Ekkor izgalom fogott el: gyermekkorom jutott az eszembe,
amikor homályosan éreztem, hogy valamikor új tüneményeket fedezek majd
fel, új megismerések alapját. E pillanatban az ernyő kerek foltján egy
kanyargó, erdei ösvény jelent meg, magas fenyőkkel köröskörül, az
ösvényen egy szőke kis fiú közeledett, gondolkodva, tágranyitott kék
szemekkel. Azonnal megismertem: ez én voltam, tíz éves koromban, az erdő
pedig Mária-Besnyő közelében egy részlet, ahol akkor nyaraltunk.
És most váltakozni kezdtek a képek – erdők, mezők, hegyek, völgyek –
szobákat láttam aztán és rég elfelejtett embereket.
Néhány perc alatt összeszedtem magam: _önmagamat_ akarom látni, így
szóltam határozottan, valóságos lényemet, azt az elvont valamit, amit
így nevezek: én.
És ekkor elhomályosult a sárga folt: a következő pillanatban elmosódó,
fehér arc jelent meg közepén. Jéghideg borzongás futott végig a hátamon
– _ez volt_ az az arc, a vizió, amitől rettegtem – és ez volt az az arc,
amit ama könyvben láttam, ahol kísértetek képét fotografálták le egy
spiritiszta ülésen.
Lekaptam fejemről a sapkát és villanyt gyújtottam. Néhány óra múlva
magamhoz tértem s most itt ülök és sebesen, kuszán leírom, amit
megtudtam. Még nem tudom, mit jelent felfedezésem s mit fog jelenteni
valaha, s a tünemények mely kategóriája nyílt meg a tudomány előtt, ez
még a jövő titka s elkövetkező kísérletek és elméletek hosszú soráé. De
engedtessék meg nekem, hogy minden elmélkedésen s magyarázaton túl, a
nagy munka előtt, érezzem azt az izgalmat, amit Volta érzett, mikor a
sósavba mártott drót végén először rándult meg ismeretlen erőktől a
levágott és élettelen békacomb.