Jánoskám, kedves, szelíd, szőke fiú te: most fehéren, hidegen világol
odafönt a Hold és ti kifáradtatok, ittatok is, úgy-e és most alusztok az
olajfák alatt. Az imént odamentem és percekig néztem szelíd, szomorú
fejed: – nagyon megindultam, Jánoskám és nem költhettelek fel
benneteket. Idejöttem a lugasba, ahol sötét tujafák résén villog be a
Hold – idejöttem és most úgy érzem, talán nem birnám ki mégse, ha
utoljára nem szólhatnék veled, egyszerűen és melegen, kedves, kedves
Jánoskám. Majd hajnalban, mikor már nem lehetek köztetek, olvasd el
szépen ezt a pár sort, amit idevetettem – olvasd el és aztán vesd a
tűzbe, ezt igérd meg nekem, erre igen komolyan kérlek és hiszem, hogy
megteszed, megértesz engem. Tudod, sohasem szívelhettem a leirott szót
és óvakodtam attól, hogy írás maradjon utánam. Te szereted a régi
papirokat és sok mindenfélét gyűjtögettél, meg irkáltál is – tudom, te
kedves, lelkes fiú, a szavaimat, beszédeimet is feljegyezgetted
titokban, – abban nem akadályoztalak, ha már kedved telt benne. De ez a
pár sor neked szól, csakis neked, erről nem szabad tudnia soha senkinek,
érted-e, erről beszélned se szabad senkinek. Azért is írom ilyen egész
egyszerűen, látod, hogy talán nem is ismersz majd reám ebből a levélből
– a zsidók szeretik a nehéz és dagályos szavakat és úgy kellett szólnom
velük, hogy megértsenek.
Irom, mert nagyon nehéz ám a szívem, Jánoskám, ezen a szép, holdvilágos
éjszakán; és olyan igen egyedül vagyok. Néhány órával előbb még együtt
ültünk a terített asztalnál és ti faggattatok, hogy miért vagyok oly
szomorú. Most megmondhatom már neked; mire ezt elolvasod, már úgy is
tudni fogod, hogy az én utam elvégeztetett. Csitt, csitt, te derék,
lelkes ifjú barátom; ne indulatoskodj, ne kiáltsd közbe szenvedélyesen,
hogy nem lehet, nem szabad: ha a szívembe látnál, mily békével,
csendesen és elhatárolva fekszik ott a mérhetetlen fájdalom: elnémulnál
te is és éreznéd, hogy itt nem szólhat ember szava – csak a szél
süvölthet magasan fejünk fölött, csak a tenger zúghat a mélyben – csak a
végtelen Tér egyhangú kongása konghat tovább és a csend. Igen,
elvégeztetett és jól van így. Most még néhány formaság – hajnalban
katonák, akik elvisznek; néhány hosszú és fájdalmas kihallgatás – aztán
a kereszt és a szögek.
Csitt, csitt, János: értsd meg, így van és én akartam így és jól van
így. Emlékszel, amit a farizeusoknak mondtam? Már akkor tudtam, mivégre
ezek a kérdezősködések és nagy nyugalom szállt meg attól a perctől.
Nyugodt vagyok ám most is, kedves, szelíd barátom: bevallom, egy kicsit
könnyeztem és emlékszem, az imént, néhány perccel azelőtt, hogy ezt a
pár sort írni kezdtem neked, remegés fogott el és szédültem és így
szóltam magamban oly sötéten, mint a mély sötétség: én atyám, ha
lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár – s míg ezt mondtam, majdnem
haragosan, egy percre azt hittem, elvesztem az eszméletem. De elmult ez,
Jánoskám és most már tudom, hogy végig erős és komoly leszek. Csitt,
csitt, te makacs, fürtös gyerek: értsd meg hát, így akartam, ez volt az
egyetlen út, nem tehettem másképen. Meg kell értened, meg kell valahogy
magyaráznom neked – és te el fogod temetni a szívedbe és soha nem
beszélsz erről senkinek, érted-e, Péternek se, aki szilaj és heves, mint
te és szereti a szép szavakat – de nem tud hallgatni és érezni, úgy mint
te és holnap ő lesz az első, aki elárul, mint ahogy megmondottam.
Hallgass meg, János. Én nektek soha nem beszéltem az én életemről.
Tizenkétéves koromban eltűntem Názáretből és harminc esztendős voltam,
amikor ti megismertetek. Hittetek bennem és nem zaklattatok: jól volt
úgy. De most elsuhan előttem az egész és én megértem ezt az életet s nem
fáj beszélni róla. Tudod-e, János, hogy sokfelé jártam ám – tizennyolc
év hosszú idő és ti nem tudtok erről a tizennyolc évről. Bejártam egész
Kis-Ázsiát és nyolc évet éltem egy csudálatos szép földjén, a félsziget
déli csúcsán, – hallottatok valaha a dravidákról? Majdnem gyermek voltam
még, mikor közéjük kerültem. Ó János, tudnál-e szeretni engem, ha
látnád, mennyi zavar és bánat és kétségbeesés kavargott a lelkében
annak, akit erősnek láttál s akiben bizni akartál? Mondom neked: én is
úgy áhitottam akkor a csodát, mint ahogy ti áhítozzátok és a ti népetek.
És akkor ott, a dravidák közt, hosszú évekig úgy volt, hogy megtaláltam.
Másféle emberek laknak ott – emberfölöttiek szinte, azt hittem először,
míg hosszú évek alatt úgy fordult aztán, hogy én is meg tudom tenni
mindazt, amit ők. Élnek köztük papok, Jánosom, akiket fakiroknak és
derviseknek neveznek – ezekben a papokban találtam meg útját ama
vallásnak, ami az én szívemnek kellett. Ők nem a szó emberei, mint a
zsidó próféták – de hiszen ez vérmérséklet dolga és semmi egyéb! – az ő
lelkük megfeszült akarata tetteken át válik erővé és csodává. Láttam
köztük, az első években, olyanokat, akik kiállnak a sokaság elé és elém
– s egyszerre szemünk láttára a levegőbe tudtak emelkedni, vagy
kettészelték saját fejüket, vagy átszúrták szívét egy gyermeknek s aztán
éppé, érintetlenné tették egy kézlegyintéssel. És voltak köztük, akik
virágerdőt varázsoltak a szemünk elé, a puszta homokból, egy
szempillantás alatt.
Ó, Jánosom, remegett a szívem s évekig lestem sóváran a szürke és mély
szemeket, melyekből némán áradt a csoda. Míg egy nap megértettem, hogy
történik mindez s másnap, némi erőlködés után felismertem önmagamban
ugyanazt az erőt. Oly egyszerű, ó, oly egyszerű volt az egész: tudd meg,
Jánosom, az emberi elmében van egy kemény pont, – valahol a két szem
között, a koponya falán túl – ezt a pontot kell megmerevíteni agyunkban
s e pontból mozgatni lehet más emberek szemét és elméjét, úgy, ahogy
akarjuk – és e pontból, hiszem, meg lehet mozgatni a hegyet s így
szólni: menj a tengerbe. Emlékszel, János, a bénákra, akiknek a kezét
megmozgattam? Emlékszel, mikor ott álltam köztetek – csak én tudtam,
hogy állok, mozdulatlanul – s ti láttatok engem felemelkedni a magasba,
mert úgy akartam? Emlékszel-e arra a viharos éjszakára, Genezáreth
taván? Ó, Jánosom, úgy-e láttatok akkor járni az olajos vizen, lágyan,
kitárt karokkal, mint a fehér holdfény? Láttatok és sírtatok: és én ott
ültem köztetek s megfeszültem a görcsös, boldog indulatban s lángoltam
az örömtől: hogy íme, látjátok a csodát, mert akarom, – s mert nagyobb
csoda, hogy láttatok ott járni, bár köztetek ültem; mikéntha ott jártam
volna valóban. S nagyobb csoda, hogy jóllakott öt hallal és öt kenyérrel
ötezer ember; mint hogyha öt halból lett volna ötezer – s nagyobb csoda,
hogy megrészegedett a víztől egy káneai vőlegény: mint hogyha borrá vált
volna a víz. Ó, Jánosom – és nagyobb, nagyszerűbb csoda lesz három nap
mulva, hogy látni fogtok, élve, s felbontva látjátok síromat – mint
hogyha valóban feltámadhatnék halottaimból: – mert akartam, hogy
lássatok.
Akartam, hogy lássatok; de nem fogok élni, Jánosom. Halott leszek –
mindenki élni fog, csak én nem. Csitt, csitt, János: te jó vagy és
megértő – te állsz majd a többiek közt, mikor fényességben megjelenek
előttetek s letérdelsz – s nem gondolsz akkor erre, amit lázongó, zavart
szívvel írtam neked, éjnek évadján a lugosban, Getsemáne kertjében. Ó,
Jánosom, az én szívem erős és kemény most már, mint a vas, de izzik,
mint az izzó vas és lángok csapkodnak körülötte. Ó, Jánosom, én
végtelenül szerettelek titeket! Mikor két évvel ezelőtt hosszú, hosszú
heteken át tapostuk a sivatag homokját s a tevék csontvázai közül
bélpoklosok keze ágaskodott felém rimánkodva – én a te szelíd arcodba
néztem s elborzadva szóltam magamban: hát így, és újra így? Hát
elrohadtok mind és porotok elkeveredik a föld porával? Én akkoriban
hosszan, mélyen, mélyen gondolkoztam, János: abban az időben volt ez,
mikor oly homályos, töredezett példázatokban tudtam csak beszélni
hozzátok s mikor a régi írásokra hivatkoztam gyakran. Tehetetlen,
kétségbeesett harc dúlt bennem: íme, mondtam magamban, hát hiába minden.
Le tudtam győzni a Gonoszt, ami az emberben lakozott, az én akaratommal:
– de le nem győzhetem a Gonoszt, mely odakünt lakik, az emberen kívül s
melyet úgy hívnak: Végzet, – Végzet és Természet. Ime, az ő akarata
rajtam és mindnyájunkon – hiába keményítem meg az én elmém, mert ha ő
akarja: nincs tovább.
A Halál járt mellettem és az arcomba nevetett, Jánosom. A Halál járt
mellettem és az ő szolgája, a Halálfélelem. Ha széppé és nemessé akartam
tenni egy arcot – hirtelen megjelent a szemekben a halálfélelem s
rámvigyorgott – elfutottam onnan, s mikor zaklatott szívvel a patak
vizébe néztem, hogy az én arcomon megtaláljam az emberi lélek szépségét
– az én arcomról is a sárga halálfélelem meredt rám.
Ekkor megfeszítettem elmémet és így szóltam magamban: Lássuk csak. Amit
eddig tettem: tettem a Végzet ellenére – és sikerült. A Végzet úgy
akarja, hogy meghaljon minden ember s hogy féljen a haláltól. A
halálfélelem mulattatja e szörnyű zsarnokot – mert senki sem mer
meghalni s kell hogy az ő akarata meglegyen. Jönni kell tehát egy
embernek, aki akarni tud, mint a Végzet – aki szembehelyezi az ő
akaratát a Végzettel – aki épp úgy akarja magának a halált, mint ő – és
elrabolja tőle. Ha lesz egy ember, aki meg akar halni, hogy mások
éljenek – a Végzet kiejti kezéből elvesztett játékszerét, a Halált, amit
csak az Élet ösztönének drótján tudott ringatni.
Ezt gondoltam s elvégeztem magamban, hogy megteszem a kísérletet. Ó,
János, nem tudom nézni ezt a rettenetes nyomort! Ó, Jánosom, nem tudom,
mi lesz: de nem tudtam látni többé a ti kétségbeesett, eltorzult
arcotokat, hebegő nyelveteket, kifordult szemeitek fehérjét, amint
szembefordultok a Szörnyűség nyitott torkával. Hadd vesszek el;
beleugrom e torokba, talán megfullad rajtam s ti megmenekültök. Ó,
János, hinni akarok benne, hogy jól tettem – nem, nem szabad, hogy a te
szép, szelíd orcádon is ott lássam a hideg verítéket egyszer s az
összecsikorgó fogakat.
Emlékszel? Ott, a vacsorán bort töltöttem nektek és így szóltam: igyátok
meg: a vérem. Ki akarom ontani – nem szabad, érted, nem szabad, hogy Ő
úrrá legyen mirajtunk. És nem szabad ezen gondolkozni tovább – így
akarom. Meghalok s ti hinni fogjátok, hogy élek, de én azt akarom, hogy
mindenki éljen, csak én, egyesegyedül én legyek meghalva, helyettetek.
Hajnalodik. A pirkadat zöld sávot húzott az ég peremére. Jánosom,
kedves, kedves Jánoskám, isten veled. Most már mintha könnyebb lenne:
tudod, majd erősen összeszorítom a fogamat és behúnyom a szemem. Úgy-e,
érted, most már nem lehet visszafordulni, nem birok, de mintha egy
kicsit gyönge volna a testem… Ó, János… egyszer szerettem volna még ülni
veletek a zöld hegyoldalban, a nyájas napfény alatt…
… De mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te
akarod…