Kezdetben volt egy szürke fal, a szürke falon alul hosszú, sötét csík,
aztán valami szilárd tárgy. A köd előtt valami puha dolog kóválygott és
belül fájás, gonosz fájás, ez volt talán az ördög. A fájás
következtében, ami belül volt, hangos zúgás származott, egy állandó és
ritmikus hang, ez volt az első hang, ami a káoszból kivált, mint külön
és körülhatárolt jelenség – eköré tömörült most a többi és forgott
körülötte.
De a fájás egyre erősbödött és erősbödött a hang is és most már
megkülönböztethető volt egymástól a két jelenség: a fájás és a hang ami
származott belőle.
És a szürke falon jelent meg először az isten. Hosszú, sárga uszályának
egyik csücske suhant végig a falon – abban a pillanatban eszméltem fel.
Néhány percig elült a hang akkor – néhány pillanatig, kuszán és
elmosódva, még emlékeztem az álom túlsó pontjára – láttam az elborult,
őszi mezőt, a lankás hegyoldal alatt és egy pillanatra még, láttam
magamat is, a hegyoldalban. Kissé ferdén álltam ott, gyökereim kiálltak
a földből és lombkoronám előrehajolt. Ágaim csendben és boldogan zúgtak
a szélben és én halkan és boldogan szörcsögve szívtam a a vizet a
földből. Az isten sárga szakálla libegve mozgott leveleim között és
csiklandozott. Előttem egy kis cserje ágaskodott, a cserjén valami
röpdösött.
Igen, minderre emlékeztem abban a pillanatban, mikor a sárga csík
először jelent meg a falon. És akkor még világosan tudtam, hogy én
voltam a fa. Még arra is emlékeztem, hogy odajött valami állat és a
kemény, duzzadt gyümölcsöt, ami megint csak én voltam, hirtelen
leharapta a fáról. Aztán, nemsokára, valami borzasztó következett: az
állat hörgött és toporzékolt és én ijedten, zakatolva ugráltam a
belsejében; – akkor folyékony és vörös, sűrű voltam és csak néha láttam
a sárga istent. Egy pillanatra megint megjelent előttem, de csak nagyon
rövid ideig tartott ezúttal – valami sötét tárnába kerültem, ahol
forgattak és gyömöszöltek, pácoltak, higítottak, alakítottak – végre
egészen kicsi golyó lett belőlem és akkor megkapaszkodtam.
Megkapaszkodtam és úgy éreztem, most egy ideig nyugodt lehetek megint,
mint ott a hegyoldalban. A sárga isten is ott volt, de nem éreztem, hogy
sárga, csak a melegét éreztem és én kiéhezve és elcsigázva, habzsolni
kezdtem ezt a meleget. Most megint itt vagyok a hegyoldalban, gondoltam,
hálistennek és lassan, óvatosan kinyújtottam megint a gyökereimet – lágy
és meleg, sötét föld fogott körül – és szívni kezdtem ennek a földnek
nedvét és melegét.
Aztán valami szobrász jött, aki megint mintázni kezdett. A lombkoronámat
összegyömöszölte, a sok kis ágamból csinált négy vastag ágat, kettőt
behajtott a törzsem felé – a gyökereimet is összecsavarta egy szívós,
hajlékony gyökérré. Ez nagyon mulatságos volt. Közbe eszembejutottak
egészen régi idők, mikor még egyebekkel próbálkoztam – mikor még a
vizben is uszkáltam, víz alatt csuszkáltam, fák között bujkáltam és jól
éreztem magam. Veszekedni kezdtem a melegistennel, hogy én megint úgy
akarok. A melegisten nem akarta, de én makacskodtam: kis békaporonttyá
lettem és erősködtem neki, hogy így majd jó lesz, én ezt már
kipróbáltam. De erre kiderült, hogy nem tudtam jól lélegzeni, – a
kopoltyúk kevés levegőt szívtak és majd megfultam. Na látod, – mondta a
melegisten – és erre becsukta a kopoltyúkat és a törzsemben, belül, két
kis hólyagot fútt. Igy mindjárt jobban éreztem magam. Aztán egyebeket is
próbáltam, igen. Régi dolgok jutottak eszembe, madarak, fókák, macskák
és párducok, – akikkel valamikor együtt futkostam – és megkísérlettem,
hogy megint olyanná legyek. De sehogyse volt jó és végre abbahagytam az
erőlködést és mindent rábíztam a melegistenre. És szívtam a nedveket és
hosszú ideig aludtam – aztán minden összekuszálódott megint és hosszú
ideig csönd volt és üresség.
És most eszméltem ezekre a dolgokra először és utoljára, most, mikor a
sárga csík megjelent a falon. Akkor még, úgy rémlik, tudtam, miről van
szó. A hang újra visszatért, most már világos volt előttem, hogy belőlem
árad és hogy az a fa, ami a hegyoldalban állott, most itt van, a fal
előtt, valami kerek, kemény földben fekszik – gyökere eltépve és
elfonnyadva – ágai fehéren és puhán lengedeznek előtte, levéltelenül. A
hegyoldal, az ismerős hegyoldal most egy fehér fal és a sárga isten
uszálya ezen a falon síklik most végig, úgy mint máskor a hegyoldalon.
És hogy a fa ugyancsak én vagyok most – és ekkor eszméltem a fájásra,
ami belül, a törzsemben motoszkált. Ez a fájás onnan volt, úgy látszik,
hogy gyökeremet eltépték és én nem tudtam, mint rendesen,
belekapaszkodni a földbe, hogy felszívjam belőle a vizet. Innen volt a
fájás és a rezgés, ami a torkomat rezgette, a hang.
Mikor a sárga csík megjelent a falon, feléje fordultam és ekkor
ráeszméltem arra is, hogy az ágaimat mostan mozgatni tudom, akkor is,
mikor a Szél nem fujja. A két puha, fehér ág ott lengedezett előttem és
utánakapott a sárga isten uszályának. Mit kapkodtok, kérdeztem az
ágaimtól, magatoktól, mikor nem is fuj a szél? De ők már nem feleltek
nekem, mint rendesen. Mi ez, kérdeztem azután a sárga istentől, – mi ez,
hogy a gyökereimet kitépték… és hová vitték el a gyökereimet, mi ez, mi
ez, mi ez?… és a sárga isten felelt is valamit, de olyan messziről és
sebesen és kuszáltan, hogy most nem értettem. Egyre távolodott a beszéd,
még láttam, hogy integet nekem a sárga isten, de már nem értettem a
beszédjét és amikor jobban oda akartam figyelni, rájöttem, hogy nem is
beszéd az, hanem csak fény.
Most aztán igen rossz volt minden, az ágaim se beszéltek, a sárga isten
se beszélt, a hegyoldal se beszélt, alattam se beszéltek, fölöttem se,
mint ahogy megszoktam – bután és szótlanul néztek engem és nem értettek
egy szót se a tárgyak. Már azt hittem, hogy vége lesz mindennek, amikor
egy fehér, hosszúkás valami hajolt felém – ó, hiszen ez a jó, puha föld,
gondoltam belül boldogan… és belekapaszkodtam és szívtam. Csakugyan,
édes volt és éreztem, hogy árad szét ágaimban és lombkoronámban.
Még beszéltem is hozzá, a jó, puha földhöz – milyen rég nem láttalak,
mondtam neki, milyen jó puha vagy és édes, úgy-e, most már nem szakadunk
el soha többé – és akkor éreztem is, hogy felel valamit, de ijedten
tapasztaltam, hogy már nem értem, amit felel – két ágammal
belekapaszkodtam – és amit felelt, valami zúgás volt csak, értelmetlen,
zagyva hangzavar akkor… később értettem csak meg, mit jelentett és mit
szólt akkor anyám:
– Hallod-e, mit gügyög ez a csöppség? Gyü… gyü… azt mondja… hát ezt ki
érti?…
Csakugyan, mire én az ő szavait megértettem, már én se tudtam volna
megmondani neki, mit akartam akkor. És aztán mindent elfelejtettem.