Nevetséges, valakinek mégis csak el kell mondani ezt a dolgot és még
hozzá hamarosan, mielőtt meggondolnám és eszembe jutna, hogy ostobaság.
Kinek mondjam el? Annak az ujságírónak – szentisten, hát csináljon
belőle riportot. Vagy itt, szemben ül egy huszárkapitány, talán
bemutatkozom és elmondom neki.
De előbb mégis meg kellene fontolni, legalább azt, hogy hogyan kezdjem.
Hát nézze, kedves kapitány úr, most három hétig falun voltam – bizony,
egyik rokonomnál és most, egy hét alatt történt ez a dolog. Nem, nem,
nem velem történt, dehogy. Hanem egy kis csibével történt, nem – nem
valami kis leányt gondolok, hanem igazi csibét, kis csirkét, olyan
sárgát, akkorát, mint az öklöm, buta kis csőrrel és vékony, bőrös
lábakkal.
Valami tíz darab volt, egy öreg, morgós tyúk – az anyjuk – vigyázott
rájuk. Az udvarban szaladgáltak, mindig egy rajban, mintha vékony
cérnával a tyúk lábához volnának kötve. Világossárgák voltak és roppant
ostobák, tessék elképzelni, ilyen apró kis állatok. A vén tyúk szigorú
volt, de igazságos: egész nap velük foglalkozott, kapart nekik
mindenféle magot, meg mit, nem tudom, hogy mondják ezt vidéken, mert
városi ember vagyok. Ha nagyon buták voltak, akkor kokkantott egyet és
kemény anya-csőrével megkoccintotta a buksi, sárga fejeket. Rendesen
olyankor vált szükségessé az efajta fenyiték, mikor tyúkanyó leült, amit
a csibék nagyon szeretnek: nyakrafőre futottak a jó, meleg pelyhek alá,
ügyetlenül egymásnak futottak és addig nem volt csend, míg egy mérges,
korholó vakkantás kíséretében oda nem ütött az egyiknek. Az akkor
ijedten, siránkozva csipogott egyet-kettőt és gyorsan bebujt a szárnyak
mögé. Ugyanígy járt az is, amelyik kiváncsiskodott, kidugta a fejét, nem
maradt nyugton. Akkor aztán csend lett: a csibék eltűntek, a tyúk
kövéren és melegen lélegzett, lüktetett a fejük fölött és a csibék
aludtak, behúnyt szemmel, boldogan, mint a tej.
Ez a kis csibe, amelyikről beszélek, ez volt a legkisebb, onnan ismertem
meg, mert különben egész egyformák voltak. Fehéressárga volt, még
ügyetlenebb, mint a többi, mindig baj volt vele. Megfigyeltem, hogy
leggyakrabban ez kapott barackot a buksijára: amellett mégis ez volt a
leganyásabb – csak a szárnyak alatt szeretett lenni, az ételt nem
becsülte többre. Mindig ott lábatlankodott az anyja körül, hogy az majd
felbukott benne néhányszor. Nagyon szerette a meleget, úgy látszik,
korábban kelt ki a tojásból a kelleténél. Nagyon kedves volt, mindig
elől akart lenni, pedig a legkisebb lába neki volt – de szaporázta a
lépést és ijedten, sápogva csipogott hozzá, ha arról volt szó, hogy első
legyen a puha fészekben, langyos pelyhek alatt. Ott aztán
elcsöndesedett. Igen.
Jó, jó, kapitány úr, mindjárt rátérek. A dolog úgy kezdődött, hogy
reggel a kis csibe nem evett és még kisebb volt, mint rendesen. Valami
határozatlan volt az egész kis állaton, közbe támolygott és többször
felborult, megbotlott. Odamentem és felvettem a földről: nem futott el,
ez volt a furcsa.
A kezemen feküdt most, egy kicsit remegett, a fejét, ami akkora volt,
mint egy mogyoró, behúzta és csudálkozva várt, hogy mi lesz.
Ekkor láttam, hogy mind a két szeme bedagadt.
A nevetséges, átlátszó kis szemhéjjak, amivel madárféle alulról fölfelé
zárja el gyöngyszemét: most duzzadtan, pirosan tapadtak a pihék közt.
Először azt hittem, hogy csak ijedtében húnyta be, de aztán láttam, hogy
nem tudja kinyitni.
Odavittem Márton bácsihoz és megmutattam neki a csibét. Szakértelemmel
nézegette, bólintott. Elmondta nekem, amit faluhelyen, úgy látszik,
mindenki hallott már, de engem nagyon meglepett: hogy ez a kis csibe
hirtelen belenézett a napba és most gyulladt a szeme. Kérdésemre, hogy
mit csináljak vele, vállat vont Márton bácsi: próbáljam meg, egy kis
vizes pamuttal csavarjam be a csibe fejét, tegyem az ablakba és hagyjam
ott egy-két, napig.
És két napig az ablakban volt a kis csibe és türelmesen várt, bekötött
fejjel, mint egy kis beteg. A zsalut leengedtem és betettem a táblákat.
Délután háromkor kezdett el csipogni. Odakint, a tikkadt napfényben
porzó udvaron akkor ült le délutáni bóbiskolásra tyúkanyó, – a jó
fészekért veszekedő csibék csipogása behallatszott: bent, a pállott és
alvó szobában valami szorongató és vigasztalan csendesség homálykodott.
Ebben a csendességben hangzott fel a beteg csibe torka; – oly váratlanul
és rögtönösen, hogy nem lehetett kétség benne: az udvarra felelget,
azokkal szeretne beszélgetni. Aztán három óra hosszat egyfolytában,
megszakítás nélkül és fokozódó fájdalommal panaszkodott. Végre
elgyengült a hangja és csend lett.
Másnap kint voltam a hegyekben: hatkor jöttem meg. Már a küszöbön
megütötte fülemet a beteg csibe hangja: egész nap csipoghatott, mert
rekedt volt, mint valami ici-pici csengetyű, ami megrepedt.
Másnap reggel erre a csipogásra ébredtem megint. Ekkor nagyon
megsajnáltam a kis csibét: óvatosan kivettem az ablakból és
kicsavargattam a nedves gyolcs közül. Abban a pillanatban elhallgatott,
mintha elvágták volna a torkát.
Egészen kicsike és sovány volt most: a pelyhek, vizesen, hozzátapadtak
nyomorult kis bőréhez: buksi fején pedig hetykén, borzasan állt néhány
nedves, összetapadt toll. A nyaka kopasz lett és ráncos és veres, mint a
paprika. Mikor a kezem melegét érezte, nagyon csendes lett:
hallgatózott. A két kis szem nem nyílt fel többé – elmult a daganat, de
a két gyöngy üresen és fehéren távozott a héjjak közt: a kis csibe
megvakult. Nem furcsa? Én nem is tudtam, hogy a csibék is
megvakulhatnak.
De nagyon nedves volt és borzas és én kivittem azért az udvarba, ahol
sütött a nap és letettem a földre, hogy megszáradjon. Állva maradt a
csupasz földön: mint két gyengén megtámasztott gyufaszálon egy félmarék
sárga kóc. Csámpásan állt, behúzta a fejét és hallgatózott. Csibék
szaladgáltak csipogva és fűillat csapott a csőréhez. A vak csibe állt és
egy hang nem jött a torkából. Aztán ügyetlenül lépni próbált egyet, de
mingyárt megállt megint. Most igen-igen elcsudálkozott.
Ezután ez történt.
A tyúk felállt, odajött a csibéhez: a csibetestvérek is odafutottak és
körülállták. A vén tyúk kotkodácsolt egyet, aztán odakoppantott a
csőrével – hát te honnan kerülsz elő és milyen állapotban? – mondta
haragosan. A vak csibe nem felelt egy kukkot se, bűnbánóan gubbasztott,
hagyta ütni magát, lógó csőrrel és összehúzódva – és kimondhatatlan
boldogság volt a hallgatásában.
Aztán otthagyták és a tyúk leült megint és a kis csibék aláfurakodtak.
Most megmozdult: a hang után tipegett, de már nem tolakodott: szerényen
és udvariasan bújt el a tollak közt és most nagyon, nagyon boldog volt
és úgy volt megint, mintha semmi se történt volna s rossz álom lett
volna az egész.
Aztán sokszor láttam így a vak kis csibét. Ott mászkált a többi közt és
nem volt már öröme, csak ha az anyja körül lehetett… igen… nem furcsa?…
csakhogy sokszor egy dobogó láb felriasztotta a tyúkot, a csibék
szétszaladtak és a vak csibe magára maradt: felállt, behúzta fejét és
hallgatózott. Nem nagyon törődtek vele most már: hozzászoktak riadt,
sovány kis testéhez. Én is elfelejtettem.
Egy hét múlva egyszer megláttam megint. A fáskamra oldalában
gubbasztott. Egészen egyedül volt: úgy látszik elfáradt, leült. Óvatosan
hajoltam le, hogy el ne riasszam: de nem volt szükség erre a vigyázatos
mozdulatra, a vak csibe meg se moccant, mikor a kezembe vettem. Nem is
csipogott: közönyösen hagyta, hogy áttegyem a másik tenyerembe,
félrehajtotta a fejét. Lábam alatt csipogtak a csibék, de a vak csibe
nem felelt már nekik.
Ekkor eszembe jutott valami: a másik tenyerembe néhány magot tettem és
egy cseppecske vizet: most a vak fejét odaszorítottam a magokhoz.
Egyszer, kétszer nem reagált: harmadszor kinyitotta a csőrét és
odakapott. A tenyeremet találta: újból, most már mohóbban biccentett oda
és ezúttal felszedett egy magot. Sokáig tartott, mig ziháló és vonagló
torokkal lenyelte: párat pötyögött még a csőrével, mintegy biztosan
tudni akarta, lement-e már, aztán élénken kinyújtotta a fejét, keresgélt
és most sebesen, egész kihülő testében remegve, bedagadt szemekkel és
csupasz, kopasz fejjel enni kezdett. Igen… és ekkor láttam… hogy a kis
lábai… egészen… na, igen… egészen le voltak száradva… leszáradtak a
lábai…
Hogy mi… hogy minek mesélem én ezt el… tetszik tudni… bizonyisten nem
tudom, tudniillik csak azért, hogy furcsa, úgy-e… csak éppen ezt, mert
aztán óvatosan letettem a földre, hogy majd másnap reggel megint
megnézem… de már megdöglött… mire megnéztem… ott feküdt, döglötten,
ahová letettem, a leszáradt kis lábai égnek meredve… de hát mit
csodálkozik ezen kapitány úr, csak nem hiszi, hogy bolond vagyok, úgy
néz rám… hát nem mesélhetem én el, mi van abba… hiszen elég furcsa… ön
talán hallotta már, hogy a csibék is megvakulhatnak?… én még sohase
hallottam… csak ezt akartam mondani… és hogy milyen buta egy látvány
volt… amint úgy kapott a kis fejével a magok után… na!… gyerekség!…
ideges vagyok… na… nevetőgörcsöt kapok min… mingyárt… Köszönöm… csak
hagyja… van nálam zseb… zsebkendő… mingyárt jól vagyok… ne nézzen ide…
micsoda egy hülye vagyok, igazán… olyan rettenetes nehéz lett a szívem…
alásszolgája…