Egy… kettő… három… oda… és egy… kettő… három… vissza, az asztalig. Lehet
még tizenöt perc… mondjuk tíz… míg vagy százszor sétálhatok így, faltól
az asztalig, óvatosan, hogy meg ne lökjem az asztalt s a gyertyák fel ne
boruljanak… Most már egyedül maradok, – mondta a pap – egészen egyedül,
végig, az egész negyedóra az enyém. Milyen jó, milyen jó, milyen jó ez.
Mostan már nem kell leülnöm addig, úgy-e nem, az egész negyedórát így
végigsétálom, egyenletes, ütemes léptekkel, leeresztett kezekkel és a
fejemet leszegve… Ó, de jó ez…