És aztán újból, egy emberéleten keresztűl úgy volt ez. Megint homály és
köd volt hosszú, hosszú éveken át, ragyogó köd néha – olyan nekem most,
mintha ti a reneszanczkoráról könyvet olvasnátok. Igen, az egész
természetnek értelme volt abban az időben: a fákban embervér keringett
és mindent aranyszínűre festett a mi felhevült képzeletünk. Minden
annyiban hatott csak rám, amennyiben az én örömömet szolgálta: csak
kemény tárgyak voltak és lágyak – lágyak, mint az asszony öle és
kemények, mint a kard.
De egy napon, sok-sok év múlva, megtudtam, hogy az asszony elárul. Ti
gúnyolódtok felettem, mert öreg vagyok s nyugodtan mondom ezt – nálatok
az asszony árulása halált és összeomlást jelent, eldördülő pisztolyt,
fekete szakadékot: mert nem tudjátok, mit jelent az idő. Azon a napon,
este történt, úgy voltam én is: kábultan álltam meg szobám közepén s
vártam, hogy gyilkolni fogok. De nem gyilkoltam, a városerdőbe mentem és
ott töltöttem az éjszakát. Próbáltam magam elé képzelni az asszony
arcát, úgy, ahogy éveken át, remegve és elszoruló szívvel lestem ezt az
arcot: elképzeltem és vártam, hogy szorul majd ökölbe a kezem s hogy
fogja el szívemet a féltés ismerős, halálos görcse. Ismét láttam két
szemét és száját. De nem történt velem semmi. Fáradtan és lemondóan
gondoltam, hogy ez az első pillanat kábulatától van csak így és hogy
életem elviselhetetlen pokollá változott, melynek égető parazsát érezni
fogom, mihelyt elmult ez a kábulat s azontúl örökké.
De a kábulat elmult és még mindig nem történt semmi. Reggel megéheztem
és betértem egy boltba, ahol tejet vettem és kalácsot. S míg ittam,
éreztem az ízét: csudálatosan újnak és tömörnek, amilyennek
hosszú-hosszú éveken át nem éreztem. Ekkor megértettem, hogy hosszú
éveken át a szerelem íze keveredett a tej ízébe, míg ittam és
megváltoztatta annak az ízét.
Azután kimentem újra az erdőbe és mellre szívtam a levegőt – és nehéz
földszagot éreztem, üdítőt és frisset – és megértettem, hogy
hosszú-hosszú éveken át a szerelem keveredett a levegőbe és én nem
éreztem a levegőt.
Már akkor sejteni kezdtem, mit jelent nekem ez a nap. Megnéztem egy fát
– láttam a kérgét és megvártam, hogy bújnak ki ebből a kéregből a
rügyek. Nagyszerűen érdekes és izgató látvány volt – és akkor
megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem eltakarta előlem a
rügyeket és a friss levelek illatát.
Emberek jöttek-mentek – mindegyiknek arcán egy világ, új és élettel teli
– és én hosszú évekig nem láttam egyetlen arcot se.
Kő esett le egy épülő ház pereméről – megálltam s elgondolkodtam, miért
kellett leesnie ennek a kőnek. Gondolkodtam és rájöttem és nagyon vídám
lettem tőle – ó, itthon vagyok, itthon vagyok megint!
A város, amelyben tíz éve laktam, olyan új, olyan friss volt nekem,
mintha tíz év múlva aznap tértem volna vissza először – ó, otthon voltam
abban a városban, melyet tíz év óta nem láttam, mert benne voltam ugyan,
de börtönben voltam, a szerelem börtönében.
Örömtől, mámortól kábultan botorkáltam és ekkor két ucca között szembe
találtam magam a láthatár peremével – és a láthatár fölé e percben
emelkedett a Nap – és én szembe kaptam a Napot, harmadszor életemben,
ragyogóan és zengve. És ekkor, mint aki hosszú-hosszú álomból riad fel,
megdörgöltem a szemem és megértettem, hogy a szerelem hosszú-hosszú
éveken át eltakarta a Napot és befestette a színét.
Tavasz volt megint a világon és a szívemben és én kitárt karokkal álltam
ebben a tavaszban s boldogan kiáltottam a felkelő nap felé: »Ó
visszaszerzett életem! Ó ujrakezdődő gyönyöre a létnek és a
megismerésnek! Már nem szeretem őt! Isten, Isten, boldog Isten, irgalmas
jó Isten, már nem szeretem őt!«
És sírtam boldogságomban: a fűbe feküdtem és magamhoz szorítottam a
földet, amit visszakaptam, hogy édes gyermeke és ura és királya legyek
újból – és amit már-már elszakítottak tőlem.
De ez is régen volt már, hallatlanul régen – utána megint sötétség
következett – s hogy mikor volt igazam, mikor _igent_ mondtam, vagy
mikor nem-et: úgy tudom, csak most, mint a habozó, ki gombjain számolja:
igen, nem, igen, nem, s az utolsó gombra határozottan rámondja: _igen_,
vagy _nem_ – de magában érzi, hogy azért mondja csak, mert utolsó a
gomb, s nem azért, mert hisz benne, hogy igazat tanácsolt.