Hogy az élet rövid, azt ti fiatalok találtátok ki – így szólt az öreg
ember csendesen. – Ti történeteket beszéltek nekem, amikben úgy rohan
élet és halál, mintahogy piros és fekete váltakozik a rulett forgó
korongján. Sok szép színdarabot láttam és sok szép verset olvastam
tőletek, szebbeket, mint a régiek írtak – de mindegyikből hiányzott
valami, amit ti nem ismertek: az idő, az élet perspektívája. Csodálatos:
ti az életet olyasvalaminek képzelitek, mint a születés és halál – pedig
születni és meghalni lehet csak egy nap alatt, de élni nem. Szerelem,
kétségbeesés és ujjongás: úgy következik nálatok egymásra, mint a
láncszemek; mintha minden pillanata az életnek maga volna a teljes élet.
Hát nem tudjátok, milyen rettenetesen hosszú az élet s a csendes,
változatlan Örökkévalóság milyen végtelen, mozdulatlan tengerében úszik
az a három vagy négy harsogó pillanat, amikor érezzük és felismerjük a
sorsunkat? Ha visszanézek az életemre, úgy tűnik, mintha ezer év feküdne
mögöttem: egy hosszú, hosszú könyv, amit ezer évig olvastam és
megjegyeztem és megtanultam mindent. Látom gyermekkoromat, oly
rettenetes, kietlen távolságban, amekkorát ti csak úgy tudtok megérteni,
ha a Történelmet olvassátok, vagy a középkor sötét váraira gondoltok. És
mindaz, ami történt velem, úgy fekszik az Idő pusztájában, mint az
elhullott tevék csontjai, nagy távolságban, a sivatagot átszelő
karaván-úton. Ebben a hosszú, hosszú életben hihetetlenül kevés dolog
történt velem: végtelenül hosszú éjszaka volt, amit ébren töltöttem el s
nem tudok egyebet róla, csak azt, hogy hosszú volt. Ti napfényről és
örömökről beszéltek – elhiszitek-e nekem, hogy háromszor láttam csak a
Napot, egész életem folyamán. Háromszor láttam és ezt a három napot egy
örökkévalóság választja el – három egész emberélet, melyek nem ismerték
egymást s amiket innen, a távolból láthattam csak meg egyszerre.