Felment a hivatalba és délután kettőig ült a kényelmes bőrkarosszék tág
öblében. Azután egy előkelő Andrássy-úti étterembe ment ebédelni, de
semmi sem ízlett neki. Majd a kávéházban lóversenyekről, színházakról,
nőkről beszélgetett néhány hivatalnok-társával, ujságírókkal. A
szokottnál is izgékonyabb és fanyarabb volt ezen a szép, langyos őszi
napon. Bántó maliciákat mondott mindenikről, aki szóbajött; válogatott a
szivarokban. Estére szabadjegyet szerzett magának a színházba, hogy
valamivel elüsse az időt. Színház előtt sétált a körúton, az
ismerőseivel megállt néhány percre. Szidta azt a darabot, amit
tegnapelőtt láttak együtt valakivel: ostobaság, mondta, hogy a férj
megbocsát egy ilyen bestiának – egyszerűen gyávaság, mondta.
Az affér az Aréna-úton történt, egy kávéház előtt.
Valamelyik ismerősével sétált arra: öt óra lehetett. A kávéház terraszán
egy kisbajuszú, barna úr ült, szép hölgy társaságában. Balogh Lajos
torkába megint felgyűlt a keserűség: valahonnan ismerte a hölgyet és a
barátjának elég hangosan megjegyzést tett rá. A következő dolgok egy
félperc alatt történtek. A barna úr nyugodtan megfordult és rájuk
nézett.
– Ennek a púposnak járt a szája? – mondta, kérdően a nőre nézve és
egyenesen rámutatott Balogh Lajosra.
Balogh Lajos elhült. Csodálatos, de még sohasem mondták ezt a
jelenlétében. Balogh Lajos életében először hallotta, úgy, bevallottan,
hogy ő púpos.
De nem sokáig tünődhetett ezen az új szenzáción: a következő pillanatban
hatalmas pofon csattant el Balogh Lajos arcán: az arcához kapott és
életében először érezte, hogy az az arc, amit most a pofon felhevített,
milyen lötyögős, ráncos, formátlan valami.
Azután zavarosan hallott még hangokat, valaki lármázott, mintha ilyesmit
beszélt volna: »pfuj, szégyen gyalázat, egy nyomorékot megütni, nem
szégyeli magát?« Megpróbálta, hogy ismételje magában ezt a mondást és
dadogó szájjal, hülyén meredt arra, aki megütötte. De nem tudta őszintén
érezni, amit mondani akart. Hideg, kicsit durcás, de szép férfiarc
nézett rá. Aztán ő lassan és támolyogva ment előre az úton: valakik
mentek el mellette, beszéltek hozzá, mintha heccelték volna. De ő csak
legyintett: kiálló pofacsontja határozottan égett és fájt az ütéstől.
Egyszerre egyedül maradt, később jutott eszébe, hogy néhány embertől
elkezelt. Körülnézett: a Thököly-út végén járt, hol apró munkásházak
kezdődnek és gyárfüst terjeng. Hosszú kerítések mellett baktatott:
egyszer kifogyott alóla a kövezet és egy tócsa mellett megállt. Az őszi
alkonyat finoman permetezett: a púposnak eszébe jutott az arca, mert még
mindig fájt: lehajolt és megnézte a tócsa vizében. De azonnal elkapta a
fejét: riasztó, ostoba kép nézett vissza arcába – először látta az arcát
így. A felöltője széle beleért a vízbe: a púpos lassan, gondolkodva
levetette felöltőjét és nézte.
Nézte ezt a furcsa felöltőt, a korrekt gombokkal és az oldalzsebekkel,
amiből selyemkendő csücske állott ki. Micsoda pokoli gúny volt, kinek a
gonosz, kegyetlen tréfája ez a kabát, amit az ő testére szabtak? Eszébe
jutott, gyermekkorában a fiúk egy dinnyének kifúrták a belét, szemet,
szájat, orrot rajzoltak rá, emberfejet csináltak belőle: még monoklit is
tettek a szemére. Egyszer meg valaki egy majmot felöltöztetett frakkba
és a cirkuszban mutogatta. A púpos riadtan nézett körül: mintha
felharsant volna valahol az a hahota, amit akkor a cirkuszban keltett a
majom – és amit azelőtt és azóta nem hallott soha eddig. Lehetséges…
lehetséges… lehetséges volna… hogy mindez csak tréfa volt… hogy őt csak
úgy felöltöztették… mint más embereket… és beszéltek vele… és
rámosolyogtak… és aztán, mikor gőgösen és kihúzva magát, elfordult…
akkor kitört a hahota…
Most jött rá, hogy mindig gyűlölte a ruháit. Mintha hályog esett volna
le a szeméről. Hiszen ezek nem neki való ruhák! Velasquez képei jelentek
meg előtte, amiket nőkkel csacsogva és szellemeskedve nézegetett pompás
múzeumok csarnokaiban. Látta a törpe púposokat, a király bolondjait,
bohócsipkával, furcsa, rojtos-bojtos bársonynadrágban, piros zekében.
Szegény, bolond, kijátszott púpos – valaki álmában leszedte róla ezeket
a ruhákat, amiket rászabtak, amik neki valók voltak – és az udvaroncok
ruháit adták rá, hogy mindenki kacagjon, mikor illegve végigmegy az
úccán.
Azt hitte, megreped a halántéka, úgy elöntötte a szégyen – futni
kezdett, a tócsa szélén otthagyta az őszikabátot. A gyerekek
megfordultak utána és sikongva rámutogattak: nini, púpos, mondták.
Megállt és félszeg, hülye mosollyal nézte a gyerekeket. Apró, piszkos
boltok ajtajában legények álltak – tisztelettel elódalgott mellettük és
sóváran végignézte termetüket. Egy boltajtó fölött a nevét látta: Balogh
Lajos – de nem csudálkozott rajta – milyen ostoba dolog, lám, persze,
hiszen ez nem az ő neve: itt van az igazi Balogh Lajos, aki egy ép ember
– neki csúfságból és gonosz tréfából adták ezt a nevet – nevet adtak
neki, komoly, igazi nevet, vezetéknévvel és keresztnévvel, mint az igazi
embereknek – holott neki nincs neve.
Mind hosszabb s hosszabb kerítések következtek: beesteledett. A púpos
egyszerre megállott, körülnézett, leült egy padra. A kerítés mögött
verkli szólt. Előtte, Soroksár felé, már mezők és vetések következtek.
Az égen halványan kiütköztek a csillagok és közvetlen közelében egy
tücsök szólalt meg: valószínűleg a kerítés alján serkedő fűből. A verkli
ezt játszotta: »A falúban a legárvább én vagyok…« a púpos elandalogva
hallgatta a nótát, igen szépnek találta és most végre sírni kezdett.
Felnézett az égre, mely barátságosan és lágyan takarta be őt éppen úgy,
mint a nyomorult kis tücsköt és a roppant hegyeket. Maga elé nézett és
egy görbe, nyomorult fát látott sok más, egyenes fák közt; ott állt és
friss, zöld iszalag futott rá, veréb ült az ágai közt és a méhek és
darazsak sem kerülték el. Kitárta vézna karját a lebukó nap felé, mely
fényt és meleget árasztott rá, éppen úgy, mint másokra – beszívta a
levegőt, mely lágyan, békésen folyt be tüdejébe, nem bánta, hogy ő
púpos, de nem is mondta, hogy nem az. Ujra egy tócsa fölé hajolt – és a
víz barátságosan nézte őt: púpos vagy, mondta neki nyiltan és őszintén,
de nem nevetett és nem haragudott. Púpos vagy, mondták a fák
barátságosan, mint ez a púpos fa itt, te szegény, szegény púpos. Gyere,
szomorkodj bátran, szabadon, amiért ilyen nyomorult vagy, gyere, ülj le
ide, sírd ki magad, van rá okod. Sírj, sírj, te szegény, szegény,
szegény púpos. Sírj, teneked szabad, senkinek annyira nincs joga sírni:
a gonoszok és rosszak, el akarták venni a könnyeidet, a te édes,
egyetlen könnyeidet, mikor egyebed sincs, csak az, hogy sírhatsz. De
jött egy jó ember, aki visszaadta. Sírj, semmid sincs és nekik mindenük:
sírj, a világra szenvedni és gyötrődni születtél és arra, hogy mások
felüdüljenek s örüljenek, hogy nem oly nyomorultak, mint te: mások,
akiknek gyönyöröket és mámorokat nyújt az élet, míg neked csak nyomort
és szégyent adott, mindhalálig. Sírj, sírd ki magad, te szegény púpos,
úgy-e jó, úgy-e édes?
A púpos hallgatta a fákat és most már úgy zokogott, hogy egész teste
vonaglott bele: egyetlen, forró vágy olvasztotta szívét – csókolni
szerette volna, soká és sírva, a kezet, mely ma délután megütötte őt.