Délután Lollával csónakáztunk. Forró és könnyes voltam: a haldokló
nyárról és haldokló ifjuságról beszéltem, sok színt kevertem a szavakba,
mert a tó tulsó partján sárga, piros és kék szinek vegyültek a fák
zöldjébe s én szembekerültem e fákkal. De kifogytam a szavakból és
szinekből, és mikor már nem tudtam beszélni, Lolla unatkozva hajolt ki a
csónakból és ujjait hűtötte. Gondolkodtam, milyen hangszer szólhatna
helyettem, de csak epedő melódiák jutottak eszembe és mindegyikben
ugyanaz a sóvárgás volt csak, amiről beszélhettem. Kifogytam és ekkor
valami kényelmetlen, buta üresség állt be.
Visszamentünk a szállodába. A kertben fiatal leányok tenniszeztek, sokan
voltak a hallban, de fáradt voltam és levert, nem mentem be. A portás
kint állt a kapu előtt és egy idegen fiatalemberrel beszélt. Láttam,
hogy nem értik meg egymást. Odamentem. Szőke, kékszemű, jelentéktelen
ifju volt, norvégül beszélt. Franciául szólítottam meg. Útbaigazítottam
és valahogyan együtt is maradtunk.
Vacsoránál már bizalmasabbak lettünk. Ekkor vettem észre, hogy tévedtem:
nem kék szemei voltak, hanem szürkék és legalább egy fejjel volt
magasabb, mint ahogy első percben láttam. Ezen egy kicsit csudálkoztam,
de aztán cinikusan vállat vontam. Nagyon keveset beszélt. Ekkor már
mintha nem is Capri szigetén lettünk volna, hanem valami német
kikötőben, talán Hamburg közelében, egy fürdőhelyen. Unalmamban neki is
Lolláról kezdtem beszélni, ebbe belemelegedtem, ragyogó szavaim
visszatértek, dagadtak, egyre forróbb és lüktetőbb lett megint a
beszédem, végre egészen melódiákba csapott át, daloltam, dalolva
magyaráztam neki, mit érzek és sírtam hozzá. Hirtelen elhallgattam, hogy
a hatást vizsgáljam. Reméltem, hogy legalább is könnyezni fog. De a
norvég most megint egész más volt már: hosszú, kékesszürke haja volt,
ami furcsán lobogott a feje körül, mint a borszesz hideg, kék lángja,
vagy a lidérctűz a hideg és nyirkos tavak tetején. Az arca pedig egészen
megnyúlt, két méter hosszú arca volt, elfolyó körvonalakban, nem nézett
rám, nem is felelt semmit. Hanem mikor jobban odafigyeltem, hallottam,
hogy egészen halkan, mintegy magának dudol, vagy fütyörész valamit. Úgy
látszik, a fogain keresztül fütyörészett, mert az arca nem mozdult
közben, – belülről jött ez a vontatott, kisérteties hang, amihez
hasonlót nem hallottam soha. A fütyülés egyre élesebb és hasítóbb lett:
valami megcsapta az arcomat. Hirtelen átvillant rajtam, hogy nyilván
hasbeszélő ez az ember, ez nem emberi hang, nem torokból jön.
Megborzongtam és kértem, ne tegye ezt, mert idegessé tesz. Erre
elfogulatlanul és könnyedén csevegni kezdett, de hirtelen borzadással
vettem észre, hogy mialatt beszél, nem hagyja abba ezt a kisérteties
fütyülést, mely tompán és mélyen ott zúg azért benne, a szavak fenekén.
Hasbeszélő, nyugtattam meg magam, de éreztem, hogy elsápadok.
Később ajánlottam neki, hogy bemutatom Lollának. Mikor Lollával beszélt,
megint egészen jelentéktelen fiatalember volt, udvariasan felelgetett,
de közönyös maradt. Csak az volt különös, hogy az egyik oldala valami
zöldes fénnyel meg volt világítva: egy pillanatra, mintha ezen az
oldalon öt vagy hat karja lett volna, de nem láttam tisztán és ezek a
ködszerű testrészek hirtelen szertefoszlottak.
Utóbb kiváncsian kérdeztem, mit szól Lollához: illik-e rá az a forró
ária, amit a tiszteletére írtam és zongorázni szoktam. Udvariasan, de
hidegen dicsérte. Egyszerre zavartan vettem észre, hogy én úntatom őt.
Hangosan beszéltem, magyaráztam neki, és ekkor jöttem rá, hogy nem azon
az oldalon ül, ahová beszélek: – megfordultam és a hátam mögött állt, és
hangosan, szilajul felnevetett. Elszégyeltem magam. Most megint csönd
lett, de ezt nem tudtam elviselni: nehéz nyomás ült a mellemre. Kínlódva
kerestem szavakat: megkérdeztem, hogy kit szeret és tud-e énekelni?
Ekkor nyugodtan és határozottan kijelentette, hogy kedvese az északi
sarkon várja őt, még nem látja tisztán a ködön keresztül, de szíve, egy
keskeny és hajlékony vasdarab, állandóan arra mutat hegybefutó végével,
mint az iránytű, s ha egyszer e piciny vasszilánk elszabadul testéből, a
ködön és vizen keresztül odafut majd ama delejes ponthoz. Énekelni is
szokott: – és ekkor megint hallottam azt a hátborzongató zenét, a
füttyszót, egyhangú ütemeivel. Zene volt, végtelenül hajlékony és
magasan lebegő: – de mikor magamban megrögzíteni próbáltam, kiderült,
hogy a kromatikus skála hangjegyeivel nem lehet kifejezni s így hangszer
nem is játszhatja el soha. Ekkor felismertem, hogy a norvég őrült. Már
ekkor esteledett. Nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy magam is
megőrülnék, ha most látnám. Hol közelről, hol távolabbról hallottam a
hangját, a norvég lihegett, rakoncátlanul dobálta magát és a karjai,
amikkel a taktust verte, ezer méter hosszúak is lehettek, amint az
elfeketülő égbolton hadonászott. Csitítani próbáltam, mondtam, hogy majd
csak találkozni fog kedvesével, övé lesz és elviheti Capri szigetére.
Most végre komolyan válaszolt nekem: emberfölötti fájdalom volt a
szavában. Azt mondta, hogy kedvesét nem viheti Capri szigetére soha, –
hogy kedvese rég meghalt, de valahol, valamikor azért látni fogja mégis,
akár őt, akár az árnyékát, – ha nem itt, talán a halottak között, –
halihó, halihó! – mikor majd elhamvad a Föld és kialszik a Nap, – majd a
temető fütyülő sötétjében – halihó!… sírkeresztek között tapogatva
keresi azt, kit a fény tett láthatatlanná. S mikor csitítottam, tombolni
kezdett és úgy hánykolódott, mint a tenger, – nem birom már, fütyülte,
nem birom ezt a fülledt meleget, ezt a zsírt, ezt a tikkadást, ezt a sok
buta napot és puffadt gyümölcsöt. És mikor ezt mondta, valami suhogni
kezdett a hajamban, oly rettentő félelem fogott el, hogy elájultam.