Régen, mikor még a földön éltem, álmodtam ezt.
A nyár végét járta akkor: minden forróság és fény, ami hónapok óta
összegyűlt, izzé, pirossággá, cukros levekké duzzadt a gyümölcsökben, a
föld lihegő tüdejében. Porhanyóssá váltak a nehéz banánok és a narancsok
héjja kipirult és a pálmák zöldje szinte vakított már. Az emberek is
megértek, mint a gyümölcsök. Estefelé, mikor a tengerből kidugtuk a
vállunkat, mintha rőtre sült cipók, vagy égett naspolyák úsztak volna a
vizen: a bőrünk megbarnult és a szemünk csillogott.
Nagyszerű, pogány nyár volt és eltartott vagy húsz évig. Az arénában
olimpusi versenyeket rendeztünk, meztelen fiúk birkóztak és perzsa nők
táncoltak a végén, – mindnyájan fiatalok voltunk és körülbelül
mindnyájan szerelmesek egymásba. A lakomák buja, fűszeres zsírját bódító
borokkal öblögettük le, – éjfél után, büszke és lüktető fejjel dalokat
írtunk aztán és meséket költöttünk. Megénekeltük a nők keblét és
csipőjét és csudálatos hasonlatokat találtunk a nők, a gyümölcsök, a
virágok, bársonybőrű macskafélék és italok között. Egy-egy szép hasonlat
valósággal mámorossá tett, és lázba hozott egy váratlan és lágyan
csendülő rím: a költőt kiáltozva és száguldó szavakkal ünnepeltük
ilyenkor, – néha még szebb hasonlattal dicsértük a művet, mint
amilyenekkel a költő felcicomázta.
Drámákat is játszottunk, amikbe sötét szenvedélyek törtek ki szabadon,
és a szimbólumok éppúgy húsból és vérből valók voltak, mint az emberek.
E drámákhoz egy olasz muzsikus írt közzenét, – határtalan epedés volt a
zenében, kétségbeesett, olthatatlan vágy: a zenekarból mintha görcsös
karok nyúlkáltak volna ki, hogy megkapaszkodjanak valami barna leány
lobogó hajába. Sokszor fuldokolva zokogtam e zenén, mert szerelmes
voltam Lollába, akit az olasz muzsikus is szeretett, és legjobban úgy
tudtam volna szeretni, ha meghalhatok a lábai előtt.
Nem féltünk a haláltól. A temetéseket orgiák követték és nem emeltünk
síremlékeket. A halálról csak kiömlő és lüktető vér jutott az eszünkbe,
semmi egyéb. Beszéltek egy grófnőről, aki hallatlan s szívdermesztő
módon elégítette ki szerelmi vágyait: áldozatai közt gyermekek is voltak
és fiatal leányok; e nőre gyakran és tikkadtan gondoltunk. Augusztus
császár udvarában gyakran megjelentünk és beszélgettünk az agg
Maecenassal. Egy ideig mindnyájunknak Borgia Caesar volt ideálunk, –
később raffináltabbak lettünk, pásztorjátékokat rendeztünk a versaillesi
parkban. Majd Duse és D’Annunzio szerelme izgatott, jelzőink egyre
ragyogóbbak lettek, és valamelyikünk megírta darabnak Salome táncát. S
közben, egész nyáron át, vakítva tündökölt a nap, a Quarnero szikrázott
és égett, mint a gyémánt, fel egészen az Alpesekig, forró lett a föld s
a dán vizekbe láttuk lebukni: tovább nem igen érdekelt, mi lehet.
Gyönyörű nyár volt és folyton kék volt az ég. Egy délután megjelent az
idegen.