Másnap, mikor kinéztem az ablakon, hideg-fekete volt az ég és a hegyek
mögött az északi szél. Forogva szaladt végig az utcán, szíjat hasított a
levegőből és tépte a házak fedelét, hogy visítottak bele. A fák földig
hajoltak és a levegőben forgott a föld szemete. Női fátylak rongyait
sodorta tovább, a cölöpök csikorogtak. Túl a tó vize sötétlett és
borzolódott, néhol felfordult vitorlák metszették a tarajokat. Az utat,
ahol rémülten és vacogva futottam haza, nyakam köré csavarva görcsös
köpenyem, az utat lesöpört, érett fügék borították, – a szél söpörte a
gyümölcsöt, futottak előttem, mintha mind életre kelt volna, s most
jajgatva, bőgve bánná, hogy oly sokáig aludt.
Felemeltem a kezem, kegyelmet kértem, köpenyem örvénylett fejem körül, –
s ekkor magasan, magasan a fejem fölött, két rohanó felhő között
hallottam, hogy fütyül az északi szél, – fütyült és vihogott és
megismertem a kisérteties zenét, amit tegnap hallottam, a szálloda
lugasában.
Az északi szél tombolt és dühöngött az égbolt harangjában; a sűrű, puha
és fekete felhők pedig olyanok voltak most, mint egy óriási cella
kitapétázott falai, melyeket dörömbölve tép, öklével és fejével csapdos
kényszerzubbonyában az őrült, az északi szél.