rendek pedig balfelől állittatnak föl, már pedig minthogy a rendek
tartják zsolddal a katonát, illetlen dolog lenne a zsoldosokat állitani
a királynő jobbja felől, az urakat pedig balja felől. Még olyan hang is
hallatszott: minek oda a katona, akár jobbfelől, akár balfelől? Minek
oda a katona, a hol a király és az országgyülés üdvözli egymást? Ezt a
hangot azonban a rendek lezugták.
A negyedik sérelem az ország zászlós uraira vonatkozik. A jegyzőkönyvi
határozat erre nézve magyarra forditva szóról-szóra a következő:
– A mostani directoriumból ki vannak hagyva az ország zászlós urainak
teendői; erre nézve az országnagy urak felhivandók (requirendi), hogy a
maguk tisztjét (functiones suas), melyekre ő felségének az országba
bejövetelekor egyedül ők illetékesek, teljesitsék!
Az ötödik és hatodik sérelem Pozsony városának tanácsát és polgárságát
érdekli. Ez nem tartozik ide, erről hát nem beszélek.
Mindezekre nézve az alsó-tábla megállapodott s megállapodásait szóbeli
üzenet alakjában közlé a főrendekkel. Az üzenetet küldöttség vitte át.
A főrendek tábláján is nagy és felette érdekes vita folyt e kérdésekben.
Ismerjük meg először ezt a vitát röviden, azután térjünk át a
kézcsók-háborura.
Az ország zászlós urai ekkor a következők voltak:
Országbiró volt, mint már emlitettem, a közel 80 éves agg gróf Pálffy
János, a kit az országgyülés a következő junius hónapban nádorispánná
választott. Az országgyülés alatt csaknem folytonosan betegeskedett.
Horvátország bánja volt a szintén öreg gróf Esterházy József.
Főtárnokmester volt gróf Nádasdy Lipót.
Főkamarás volt gróf Zichy Károly, ki azonban junius 14-én meghalt.
Utódja Esterházy Antal herczeg.
Főasztalnokmester volt gróf Illésházy József.
Főlovászmester volt ifjabb gróf Esterházy Ferenc.
Főajtónállómester volt gróf Pálffy Károly.
Főudvarmester gróf Pálffy Miklós.
Tehát három Esterházy, három Pálffy s a Nádasdyak, Illésházyak, Zichyek
közül egy-egy. Az ország legelső, legvagyonosabb, legtekintélyesebb
családainak tagjai. De mind osztrák széleken lakó főrendek. Az Árpádkori
Nádasdyn kivül mind habsburgi mágnások. A dunai és tiszai s az erdélyi
fejedelmi főrendek közül senki.
De azért ezek önérzetét s magas méltóságát kétségtelenül sértette volna,
ha a királyi udvarból s a királynő oldala mellől akkor is ki vannak
zárva, a mikor a királynő Magyarországban van. A vita folyama legalább
azt mutatta, hogy ők a közjogi tekintetek mellett személyes mellőzésnek
is vehetnék, ha a királyi udvar nyilvános és hivatalos tisztjeit nem ők
viselnék, hanem a bécsi udvar méltóságai és tisztjei.
A directoriumban ugyanis egyetlen szó sem fordult elő, melyben a magyar
zászlós urak és udvari méltóságok szereplése lett volna megemlitve. Sok
elfogadási, üdvözlési és kiséreti szertartást sorol az fel, mig a
királynő az ország határától Pozsony alá ér, a Dunán átkel, a városon
átvonul s a várba feljut, de mind e szertartásnál a magyar zászlós
urakat emlitetlenül hagyják.
Igaz, hogy valami különös tennivalók az osztrákok részére sincsenek
fölemlitve. De bent van a directoriumban, mindjárt elején, hogy ő
felsége »cum dominis ministris et destinata comitiva aulica nec non
militari« (magyarul: a miniszter urakkal s az udvari és katonai
kisérettel fog jönni Bécsből); már pedig előre lehetett látni, hogy ha a
rendek szó nélkül hagyják a dolgot, akkor azok a bécsi miniszter urak s
az udvari és katonai kiséret tagjai fogják ő felsége udvarát képezni s
körülötte az ünnepélyes és szertartásos szolgálatokat végezni.
S volt még egy igen fontos körülmény, melyre kétségtelenül gondoltak a
főrendek és országzászlósok s melyet az alsó táblán hihetőleg nem egy
szónok föl is emlitett.
Ő felsége Mária Terézia ugyanis nem volt német császár. Az ő nemzetközi
és diplomácziai rangja főképen abból állott ekkor, hogy Magyarországnak
királya volt. Az országgyülést összehivó levelében is magát csak
Magyar-, Cseh-, Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok királyának stb.,
Ausztria főherczegnőjének s férje után Lotharingia és Barri
herczegnőjének, Hetruria nagyherczegnőjének stb. nevezi. Mind e cimei
közt hasonlithatlanul legelső volt magyar királysága, valamint
birodalmai közt is hasonlithatlanul legnagyobb és legerősebb volt a maga
társországaival és kapcsolt részeivel együtt Magyarország.
Ily helyzetben csakugyan szégyenletes lett volna az ország zászlósaira s
udvari főméltóságaira nézve, ha szó nélkül türik, hogy a magyar király,
a ki ma igazán alig egyéb, mint magyar király, még Magyarországon is
osztrák főherczegi vagy cseh királyi udvarral vegye magát körül.
II.
(A mágnások vitája. – Az egri püspök. – A kalocsai érsek. – A bán. – A
felirat. – A leirat. – Hogy folyt le a kézcsók szertartása? – Mi a csók
állatnál és embernél? – Birálat.)
Az alsó táblán e kérdésben nem voltak különböző pártok vagy eltérő
nézetek. De már a főrendek táblája két pártra oszlott. Igaz, hogy igen
nagy kisebbség volt az, mely ne az ország méltóságának s a zászlós urak
tekintélyének és jogainak érdekében emelte volna fel szavát.
A kisebbség szónokai közt legtovább ment gróf Erdődy Gábor egri püspök,
a ki ő felsége iránti áradozó hódolat hangoztatása közben azt a nézetét
fejté ki, hogy a király mint vendég jön hozzánk látogatóba, részint az
országgyülés meghivására, részint saját kegyelmes elhatározásából.
Ő hát vendég.
Már pedig ősi magyar virtus, minden vendégnek megengedni, hogy kiséretét
és szolgálatát maga válassza meg. S méltatlan dolog volna épen a
királytól követelni az ellenkezőt s épen őt gátolni meg abban, hogy
saját legmagasabb tetszése szerint rendeljen maga mellé kisérő
környezetet. Az ő nézete szerint ezt ő felségére kell bizni s meg kell
nyugodnunk abban, hogy esetleg a magyar zászlós urak szolgálatát is
igénybe vegye, de ez iránt semmiféle felszólalást nem helyesel.
A többség szónokai is tekintélyes férfiak voltak.
A többség élén állott e kérdésben Zajczdai gróf Patachich Gábor kalocsai
érsek. Öreg, rokkant ember, de nagytekintélyü férfiu, a ki határozottan
követelte, hogy ama pillanattól kezdve, a mikor a király ő felsége az
ország határát átlépi, mindaddig, mig Magyarországban van, az idegen
udvari emberek szolgálatát semmikép meg nem kell engedni. Akár osztrák
főherczegi, akár cseh királyi, akár német császári udvari méltóságok
legyenek is azok.
Ez a helyes álláspont. Ezt rendelik teljes határozottsággal mind a régi,
mind az ujabbi törvények. Ez a magyar közjog. De csak irásban, csak
papiroson. Mily messze vagyunk attól a valóságban! Mennyit kellett
vétkezni századok alatt királyoknak, kormányoknak, országgyüléseknek s
az összes pártoknak, hogy külön állami létünk magas és fontos
intézménye, az élő magyar királyi udvar szerkezete elpusztuljon s végkép
elnyelje azt az idegen bécsi udvar. Pedig világos törvények aludtak el s
kiáltó nemzeti jog s még vagyonban is nagy nemzeti érdek lett az
áldozat. Nem gondoltak erre még 1790-iki s még 1848-iki őseink se.
Komolyan legalább nem.
Gróf Esterházy József, Horvát-, Tót-, Dalmátországok bánja s később még
az országgyülésen országbiró, szintén agg férfiu s régi udvari ember, a
magyar király tekintélyének érdekében is szükségesnek tartotta, hogy az
országban a királyt a magyar udvar környezze. S az egri püspök szavai
ellenében hozzátette, hogy az ország nádorispánja, akárkit választanak
azzá, habár köznemest is, állásánál és rangjánál fogva semmiféle
külföldi fejedelmi személynek nem áll mögötte, sőt a királyi család
tagjait kivéve, mindenkit megelőz.
Nyomatékos szó volt ez. A bánnak volt pártja az országgyülésen, mely őt
óhajtotta nádorispánná választani. Nevét a királyi kijelölésbe gróf
Pálffy János mellé bele is tették, de szavazás előtt önmaga
visszalépett.
Felszólaltak még erélyesen ifjabb gróf Szirmay Tamás és gróf Berényi
Imre. A bánnak és a kalocsai érseknek nézetét támogatták s azok érveit
egészitették ki.
Összegezte a nemzeti követelés erősségeit s különös erélylyel
nyilatkozott báró Balassa Ferencz. Kifejtette, hogy alkotmányunk és
törvényeink s régi, dicső, bölcs királyaink nem hiába állitották és
tartották fönn az ország-zászlósi magas méltóságokat és udvari
főtisztségeket, hanem azért, hogy ők a királyt és az országot szolgálják
s a királyi udvar fényét emeljék. Ők pedig az ő magas közjogi állásukban
a nádorispánnal együtt előbbvalók itt, az ország határain belül, mint
bármely idegen herczegek, fejedelmi személyek vagy császári miniszterek.
Nem is szükséges itt a további vita. Inditványozza egyenesen s egyben a
zászlós urakat felhivja, hogy nem türhetjük, hogy az ő állásuk és
méltóságuk pusztán üres czim legyen, azért tehát foglalják el helyüket
haladéktalanul a király mellett s szerepüket ne engedjék át senkinek.
Hogy a bécsi udvar a magyar királyságot külön megjelenésében is el
akarja sikkasztani s mindez azért történik, hogy Magyarországot
tartomány módjára valami birodalmi egységbe beolvaszsza: a hazaáruló
törekvésnek ezt a történelmi tényét a szónokok nem világitották meg
eléggé.
A főrendek tábláján ekkor jelen volt a 8 zászlós uron kivül, kiknek
neveit felsoroltam, 2 érsek, 16 püspök, 3 rend-főpap, 2 koronaőr, 20
főispán, 36 gróf és 57 báró. Az összes szám 144. Ezeknek igen nagy
többsége igen élénk helyesléssel fogadta a nemzeti álláspont szónokait s
gyorsan elfogadta az alsó-tábla határozatát.
Azonban némileg mégis változtattak rajtuk.
Például azt a kérdést, hogy a királynő melyik oldalán álljon a
katonaság, a főrendek tárgytalannak tartották s azért ezuttal el is
ejtették. Azt mondták ugyanis, hogy a királynő első fogadtatása a
királyi sátor előtt történik, minthogy a királynő ott száll le utazó
kocsijából. Ott pedig a sátor és a kocsi közelében ugyis a karok és
rendek lesznek s a katonaság csak távolabb áll. Itt hát a katonaság
felállitásából sérelem nem támadhat.
A zászlós urak tisztjére nézve igy szól a határozat:
– A zászlós urak ő felsége szerencsés megérkezése alkalmával saját
teendőik gyakorlatához hozzálássanak. (Latinul: Barones regni cum
faustissimo suae majestatis sanctissimae ingressu exercitium functionum
suarum aggrediantur.)
A kézcsók-határozat is meglett. A directoriumba ugy jön bele, hogy ő
felsége Magyarországnak s a szent koronához kapcsolt országoknak és
részeknek a jelen országgyülésre meghivott egyháznagyjait és nemeseit s
minden rendjeit kézcsókra bocsátja. – Mint látszik, Horvátország itt
nincs külön fölemlitve.
A főrendi megállapodásokat az országbiró itélőmestere, Trstyánszky
János, ki mint királyi táblabiró az alsó-táblán volt jelen, nyomban
irásba tette s főrendi üzenetként egy küldöttség az alsó-táblához
átvitte. A küldöttség tagjai voltak gróf Zichy Ferencz novii püspök,
gróf Esterházy János Ferencz, gróf Cziráky József és báró Andrássy
Péter.
Az alsó-tábla a némileg módositott határozatokat egészben elfogadta s
már a május 22-iki ülésben a feliratot a királynőhöz megszerkesztette.
A feliratban elmondják, hogy a rendek a mostani directoriumot az
1722-iki országgyülési directoriummal összehasonlitván és egybevetvén,
észrevették, hogy a mostaniban a királynő kézcsókjára világosan
kifejezve csakis a főrendek bocsáttatnak, mig a régiben ugyanez az
összes karoknak és rendeknek világosan megengedtetett s ámbár meg vannak
győződve, hogy ő felsége a régi szokást megváltoztatni s a nemesi
előjogokat csorbitani nem szándékozik, mindamellett a mostani
directoriumot akként kiigazitani s azt most és jövendőben is akként
szerkeszteni legkegyelmesebben méltóztassék, hogy Magyarországnak s a
szent koronához kapcsolt egyéb országok és részeknek országgyülésre
egybehivott összes karai és rendei minden kivétel nélkül bocsáttassanak
a királynő kézcsókjára.
Végzik pedig a feliratot ekként:
– A legalázatosabban könyörgünk felségednek arra nézve is, hogy királyi
felségednek ezen örökös országába leendő szerencsés és óhajtott
megérkezése alkalmával az ország zászlós urai saját teendőiket
teljesithessék.
Rettentő birálatra ösztönöz engem ez a felirat. De birálatomat későbbre
hagyom. Hadd mondom el előbb magát a történetet.
A feliratot küldöttség vitte Bécsbe s adta át a kanczellárnak, gróf
Batthyányi Lajosnak. A királyi válaszon sokáig tünődtek, tanakodtak,
csak junius 10-ikén lettek vele készen. Természetesen olyan nesze semmi
– fogd meg jól féle királyi válasznak kellett készülni. Kezet ugyan
csókolhatnak a rendek, de magyar királyi udvart nem kapnak. Ezt kellett
kigondolni, de oly alakban, hogy a rendek a kudarczot észre ne vegyék,
sőt még örüljenek neki, mint a bolond a sapkájának.
A mikor a királyi válasz megérkezett: az országbiró ágyban fekvő beteg
volt. Köszvénye leverte lábáról. Ámde a főrendi táblának ő volt az
elnöke, a főrendek tehát az ő lakására jöttek össze országos ülést és
tanácskozást tartani s nem a szokott helyiségükbe. Itt olvasták föl a
királyi választ.
Az alsó-tábla a maga palotájában ülésezett s itt a királyi személynök
első tárgyként jelentette be a királyi válasz megérkeztét. A választ
nyomban föl is olvasták.
Ebben elmondja a király, hogy az általa kiadott directorium az 1714-iki
és 1722-iki országgyülések directoriumának mintájára készült s az a
körülmény, hogy benne a kézcsóknál csak a főrendek emlittetnek, nem volt
akadály arra nézve, hogy ne az összes karok és rendek bocsáttassanak a
királynő kézcsókjára, a minthogy ezuttal is kegyelmesen megengedi az
összes karoknak és rendeknek.
Arra nézve pedig, hogy az ország zászlós urai a felségnek Magyarországba
jöttével saját teendőiket gyakorolhassák, a király ujabb directoriumot
ád az országgyülés ünnepélyes megnyitására, a nádorválasztásra s a
koronázásra vonatkozólag. A rendek világosan megérthetik ebből az ő
kegyelmes szándékát, különösen azt, hogy az országgyülés megnyitásánál s
a nádor megerősitésénél a király sátorában vagy mennyezete alatt a
főlovászmester tartja a kivont kardot, koronázáskor pedig az ország
zászlós urai szokott módon teljesitik tisztjüket.
Csak azt a részt emlitem meg, mely az országgyülés ünnepélyes
megnyitására vonatkozik.
Ebben ő felsége meghagyja, hogy a karok és rendek a királyi
előterjesztések átvételére délelőtti 9 órakor a várban jelenjenek meg s
kisérjék ő felségét a várkápolnába, a hol az esztergomi érsek fogja a
szent lelket segitségül hivni. Ezután ő felsége visszavonul, de
nemsokára a palotába megy s helyét a mennyezet alatt a trónon elfoglalja
s jobbfelül a trónon kivül ő királyi felségének főtisztviselői (primarii
officiales), a trón alsó lépcsőjén pedig kivont karddal a királyi
főlovászmester fog állani.
Ez után a magyar királyi udvari főkorlátnok a kegyelmes királyi
előterjesztéseket magyar nyelven (nativo idiomate) előadja s végre ő
felsége e rendekhez latin nyelven szól.
Természetesen. A Habsburgok soha se tanulták meg a magyar nyelvet. A
királyok közt közel négyszáz év óta csak a mostani királyunk, Ferencz
József, beszéli a magyar nyelvet. Elődjei közül Hollós Mátyásig soha
egyik se.
Az uj directoriumban, valamint a királyi válaszban is mind az alsó, mind
a felső tábla szó nélkül megnyugodott. Többé ez országgyülésen e tárgy
nem is jött szőnyegre.
Csak azt jegyzem meg, hogy a magyar országgyülés ünnepélyes megnyitása
ma se tisztán magyar közjogi cselekmény, hanem részben osztrák dolog.
Mert a trón mellett a király oldalán az osztrák császári főudvarmester
van a bottal s ott van a császári arcier-testőrség kapitánya is.
Mit keresnek ott?
Azonban lássunk vidámabb dolgot is. Nézzük még kissé azt a
kézcsók-vitát.
Hogy is kellett hát annak a kézcsóknak megtörténni?
A királyné megállt nagy kiséretével az ország határán Pozsony fölött.
Ott már készen állt számára a sátor. Óriási sátor szines kelméből. Elől
nagy mennyezet faoszlopokon. A mennyezet alatt a sátornyilás
félrehuzható nehéz selyem és arany függönyökkel. A sátor belseje jókora
térség, földje vastag szőnyeggel bevonva. A királyi trón a mennyezet
alatt, hogy a kézcsókolók serege a sátor előtt vonulhasson el s ne
kelljen neki a sátor belsejébe vonulni. Igy minden zavarnak és
rendetlenségnek elejét lehetett venni s a királyi trón mellett
jobbról-balról nyugodtan állhattak az oda rendelt magas méltóságok és
udvari főtisztek.
Magyar nemesi testőrsereg akkor még nem volt. Megvolt az
Arciér-testőrség, a kit a kurucz magyar Hacsérosnak nevezett a maga
nyelvén és a maga idejében.
Kiket bocsátottak a királynő kezének csókolására? Az összes karokat és
rendeket.
Bizony sokan voltak. Legalább kezet csókolgatni nagyon sokan.
A felső tábla tagjai, az egyházi és világi főrendek, a nagyobb és kisebb
zászlós urak, mint emlitettem már, összesen 144-en.
Az alsó tábla tagjainak számát nem tudom. Fáradsággal járna ezt a számot
biztosan kipuhatolni. Megközelitőleg azonban megmondhatjuk. A
tájékozásban segitségül vehetjük az 1825-iki országgyülést, melyet az
előző legutóbbi országgyülésről ép annyi idő választ el, a mennyi az
1741-ikit elválasztotta előzőjétől.
1825-ben a megyei és kerületi s horvát követek száma 105 volt.
Kétségtelenül 1741-ben is ennyi.
A városok, székes káptalanok és javadalmas apátságok követei 1825-ben
összesen legalább 120-an voltak. Ezt megközelitő szám lehetett 1741-ben
is.
A távollevő főrendek s a főrendü özvegy asszonyok követei 1825-ben
291-en voltak. Ennek felét, vagy 150-et felszámithatjuk 1741-re is. S a
királyi tábla tagjaiként legalább huszat.
Ime, tehát több mint ötszáz férfiunak kellett és lehetett a kézcsókhoz
járulni. S bizony oda járult mindenki, a ki csak tehette. És pedig nem
gyorsan, nem rohanvást. A sok öreg ur, a sok nagyméltóság és
főtisztviselő, a lassu mozgáshoz szokott sok érsek, püspök, apát és
kanonok bizony nem ugrándozott nagy sebességgel. A kardok s diszöltönyök
se engedték volna a gyorsaságot.
Ha minden perczben négy ember végezte is a kézcsókot: akkor is több mint
két órai időbe került a sok szertartásnak csupán ez a része. Hát még a
sok fogadtatás és bemutatás és üdvözlő beszéd az ország nevében, Pozsony
vármegye és Pozsony városa nevében s a többi másféle udvari
hókusz-pókusz.
Bizony ez ünnepnek nem elég komoly, de mulatságnak elég unalmas.
Honnan ered a kézcsók s mi ennek a története?
Darwin és Spencer törvényei adnak erre nézve felvilágositást. Az állat
szeretettel nyalogatja azt a társát vagy kölykét, a kit szeret. Az
embernek is az állati része a legigazabb része. A mit az állat a
nyelvével végez: azt az ember szebb és gyöngédebb módon ajkaival végzi s
nevezi csóknak. Sok ezer éves szokás. Az első keresztények a szent
csókot is divatba hozták. A közéletben és irodalmi elnevezésekben
százféle csókot ismerünk.
Nálunk a tisztelet csókja nagyon régi a kézcsók alakjában. Apának,
anyának, öreg szülőknek, öreg és előkelő férfiaknak és nőknek kezet
csókolni szokásban volt régóta. Valamint a papnak és szép asszonynak is.
Azonban a királynak s királynőnek kezet csókolni más. Szeretet és
tisztelet is lehet e csókban, de ez természeténél fogva mégis csak
hódolati csók. Megcsókolni azt a kezet, mely uralkodik s vagy ád vagy
elvesz, vagy áld, vagy sujt, a melytől tehát félni is kell; ez a
hódolati csók. XIV. Lajos, a hatalmas király, udvari szertartássá s
alattvaló kötelességgé tette hűbéresei s udvari méltóságaira nézve a
kézcsókot. Még Mária Terézia férjére nézve is, a mig ez vagy apja mint
Lothringen herczeg az ő hűbérese volt.
Mária Terézia 1741-ben 24 éves volt s már négy év óta menyecske. Szép
is, fiatal is, királynő is, menyecske is: négy különös ok arra, hogy a
karok és rendek szivesen törekedjenek neki kezet csókolni.
Vajjon szép keze volt-e? Nem tudom, de bizonyosnak tartom. Erős kézi
munka el nem torzithatta alakját, erős napsütés és időviszontagság meg
nem barnithatta szinét s el nem ronthatta bőre finomságát. Elég kövér
volt már ekkor is s ujjainak izein s keze fején kiképződhettek azok a
finom dombocskák és bájos körvonalak, melyek a női kezet oly csodálatos
széppé teszik. Az egész női testen talán, a szemet és ajkakat kivéve,
sehol sincs oly kis területen annyi szépség összehalmozva, mint a
kézfejen.
Ha jól emlékszem, Hugo Viktor énekli meg egyik gyönyörü költeményében,
hogy az Isten miként alkotta meg mosolyból, sugárból és illatból a női
kéz szépségeit s hogy a mikor az Isten a nagy munkában elszunnyadt,
miként lopódzott oda az ördög s miként helyezett a nő ujjaira körmöket.
De talán téved a nagy költő. Hiszen a szép köröm a női kéz szépségét
csak emeli s nem csökkenti. A köröm három szine gyönyörü változat a
kézfej és ujjak szinei között.
A női szépségek közt a kéznek szépsége a legállandóbb. Disraeli azt
mondja egyik igen kedves regényében, hogy a kéznek szépsége nem is mulik
el a halálig. Valóban igen sok agg nőnek igen szép keze van még akkor
is, a mikor már egykori gazdag szépségének minden kincse elenyészett.
A pozsonyi országgyülés karai és rendei a nemesi előjogok sérelmének
tekintették, ha a főrendek kezet csókolhatnak a királynőnek, de a
köznemesek nem.
Ez nem egészen világos előttem.
A nemesi előjogokat Werbőczy, a százados gyakorlat és az országgyülési
törvények állapitották meg. Ám ezek egyike se szólt soha a kézcsókról.
El se lehet képzelni, mit vesztett volna azzal a nemesség, ha a
királynőnek nem csókolhat kezet.
Csak képzelődés s üres hiuság szülhette a jogsérelem gondolatát.
Werbőczy azt mondja s egykor ugy is volt, hogy a köznemes a nemesi
előjogok élvezetében ugyanolyan, mint a főrendü nemes s köztük közjogi
különbség nincs. Már most a vármegyei követek ugy vélekedtek, hogy ha a
főrendeket kézcsókra bocsájtják, de a vármegyék követeit nem: akkor
Werbőczy parancsát megszegik s főrendi és köznemes közt különbséget
tesznek.
Ebből állt volna az előjogok sérelme.
Csakhogy ennek az orvoslása sokkal könnyebb és férfiasabb lett volna
akként, ha kimondja az országgyülés, hogy az alsó tábla tagjai nem
mennek kézcsókra s nem engedik meg, hogy a főrendek is mehessenek.
Elvégre az országgyülés a törvényhozásban egyenlő jogu fél a királylyal.
Miért csókoljon hát kezet a királynak, ha a király se csókol kezet az
országgyülésnek.
Mindez azonban ma már csak vigjátékba való okoskodás. Sok minden elmult
és sok mindennel együtt az udvari kézcsók régi divatu szertartása is.
De bizony nevetni való hiábavalóság volt akkor is.
Fiatal, üde, illatos szép asszonynak kezet csókolni ugyan pillanatnyi,
de nemes élvezet. Mint mikor az ember egy szép érett gyümölcsöt ehetik.
Csakhogy a gyümölcs helyett a gyümölcs száraz héját enni még se
kivánatos élvezet s a meleg, sima szép női kéz helyett a
szarvasbőr-keztyüt csókolni mégis ostobaság.
Pedig abból állott a királynő kézcsókja. Ugyan hogy is állhatta volna ki
a királynő, hogy egyszerre és egymásután ötszázan csókoljanak neki
kezet? Bizony az ő szép kacsója annyi bajusz és annyi nedves ajak
érintése után nagyon harmatos talált volna lenni. Vagy talán kendővel
törölgesse kezét? Furcsa lett volna.
A szarvasbőr könnyen türhetett mindent.
Kézcsók ezen túl is volt még egyszer-másszor, de alkotmányos
kézcsók-vitát ezen túl soha se folytatott az országgyülés.
* * *
Már most álljunk elő röviden a birálattal.
Hitvány volt bizony ez az országgyülés s gyávák és eszmétlenek akkori
őseink. Mintha Rodostóban örökre kihalt volna a magyar nemzet önérzete.
Az önálló magyar királyi udvart nem állitotta föl, nem is követelte, sőt
valósággal lemondott arról, hogy a történelmi Magyarország külön állami
léte ily módon is biztosittassék.
Még csak azt se mondta ki az országgyülés, hogy a király oldala mellől,
mikor Magyarországba jön, az osztrák főherczegi, német császári és cseh
királyi udvari méltóságok pusztuljanak s helyükbe a magyar király udvari
méltóságai és az ország zászlós urai lépjenek.